Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A szovjet titkosszolgálatoknak alárendelt kelet-európai állambiztonsági szervezetek elképesztő kegyetlenséggel léptek fel saját állampolgáraikkal szemben. Ha nem ezt tették, akkor egymás között alakultak ki nézeteltérések. A keletnémet Stasi például 1982-ben kifogásolta, hogy a magyar hatóságok túl humánusan bánnak egy NDK-s családdal.
1982. augusztus 15-én a Meridián expresszen Magyarországról Jugoszlávia felé igyekezett egy keletnémet család. A magyar hatóságok határsértés miatt elkapták őket, a feleséget és a két gyereket azonban nem tartóztatták le, hanem egy kecskeméti szállodában helyezték el őket átmenetileg, az itteni vizsgálat idejére.
Az effajta eljárás ellen tiltakoztak az egykori NDK, a kommunista blokk egyik legszigorúbban ellenőrzött államának illetékesei. A keletnémet rezsim azt követelte volna ugyanis ebben az esetben, hogy a nőt tartóztassák le a magyarok, a gyerekeket pedig szakítsák el a szülőktől, és átmenetileg helyezzék nevelőintézetbe – írja egy frissen megjelent kötet szerzője, Jobst Ágnes. Végül a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi különgépén szállították vissza az NDK-ba a családot, ahol a hírhedt IX. (azaz vizsgálati) főosztály cottbusi részlege folytatta le az eljárást a család ellen.
A keletnémetek szerint a magyarok túl humánusak voltak, ekkoriban már csak figyelmeztetésben részesítették az elkapott határsértőket, és nem rakták a kisgyerekes nőket börtönbe – olvasható a Jaffa kiadó által publikált, A Stasi működése Magyarországon című kötetben. Arról kevesebbet olvashatunk, hogy Magyarország éppen ekkoriban kuncsorgott pénzért Nyugaton, az államcsődtől fenyegetett Budapest 1982-ben csatlakozott az IMF-hez, így igyekezett a „legvidámabb barakk” képét mutatni a külvilág felé.
A kecskeméti szállodai elhelyezést az NDK-s hatóságok mindeközben nemcsak annak drágasága miatt, hanem azért is kifogásolták, mert szerintük a hotelből az érintettek kapcsolatba léphettek akár nyugatnémet nagykövetséggel, akár ismerőseikkel, „tettestársaikkal”.
Ugyanis az NDK illegális elhagyása („Republikflucht”) bűncselekmény volt, és a keletnémet titkosszolgálat ezért külön „ügynökbrigádokat” is működtetett a többi szocialista országban, hogy megakadályozza a „kommunista paradicsomból” való szökést. Hogy a már a vonaton Jugoszlávia felé tartók is elkövethettek ilyen bűncselekményt, azt Jobst könyvének egy másik részében azzal magyarázza, hogy már a tiltott határátlépés szándékát és előkészületét is súlyosan szankcionálták az NDK-ban és Magyarországon egyaránt.
| A tiltott határátlépés büntetése |
A tiltott határátlépés szankcionálását Magyarországon még a Farkas Mihály vezette Honvédelmi Tanács készítette elő a Rákosi-korban. Róla szól A tanú című film is, ő az elhíresült „Bástya elvtárs”. 1961-től a Kádár-korban némileg enyhítették a szabályokat, és immár nem számított nálunk államellenes bűncselekménynek a tiltott határátlépés kísérlete. Az NDK-ban pedig 1957-ben módosították az útlevéltörvényt, és akár 3 éves börtönnel vagy pénzbírsággal is sújthatták az országot engedély nélkül elhagyókat. A disszidálás szankcionálását csak 1990. január 11-én szüntették meg az NDK-ban – írja Jobst Ágnes. |
Balaton-brigád
E brigádokat általában a Balatonról nevezte el a szakirodalom, de Jobst szerint egész Magyarország területén figyelték a keletnémet állampolgárokat a Stasi emberei. A szerző – aki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa – szerint a szocialista országokba induló keletnémet turistákat kísérő „árnyékhadsereg” létszáma 1972-ben 706 főre emelkedett. 481-en Bulgáriában, 175-en Magyarországon, ötvenen Csehszlovákiában tevékenykedtek. (A Balaton-brigádról nemrégiben jelent meg Slachta Krisztina történész kutatása is, melyről a HVG hetilap írt részletesen.)
A legfurcsább esetek közé sorolható, hogy egy NDK-s matek-fizika tanárt – akiről egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy nemcsak Budapest és a Balaton érdekli, hanem Észak- és Nyugat-Magyarország más tájai is – három „Balaton-brigádos” keletnémet nem hivatalos munkatárs figyelt, és emellett ráállítottak egy „Bärbel” fedőnevű társadalmi kapcsolatot is az ötödször Magyarországra érkezett férfira. Azt hitték ugyanis, hogy a tanár valójában a saját szökését készíti elő azzal, hogy beutazza Magyarországot.
Magyarország és az NDK együttműködése korábban harmonikusabb volt. A berlini fal 1961-es felépítése után még nem voltak ilyen problémák a magyarok puhányságával. 1964-ben például Magyarország nemcsak egy disszidálásra készülő keletnémet menyasszonyt adott ki az NDK-nak, hanem annak nyugatnémet állampolgárságú vőlegényét, R. H.-t is. Egyébként R. H. eredetileg az NDK-ból szökött át Nyugatra, és a magyar Legfőbb Ügyészség Politikai Osztálya azzal indokolta Kelet-Berlinnek való kiszolgáltatását, hogy a férfi eredetileg is jogellenesen szökött Nyugatra. (Viszont R. H. eleve nyugatnémet illetőségű barátnőjét, aki harmadikként vett részt a szöktetési kísérletben, nem adták át az NDK-nak a magyar hatóságok 1964-ben sem.)
Bizonyos tekintetben persze még 1982-ben is túlbuzogtak a magyar szervek. Így a Stasi nemzetközi osztályának vezetője, Willi Damm vezérőrnagy arról értesítette ekkoriban magyar kollégáját, Roszol János alezredest, hogy 19, a magyarok által felbontott levél szerzője nem is keletnémet, hanem lengyel állampolgár. Nehéz tisztázni, hogy ez miként fordulhatott elő: az adatokból nem derül ki, hogy a magyarok összekeverték-e a két eléggé különböző nyelvet, vagy ha a nyelvet fel is ismerték, akkor a szövegkörnyezetből nem jöttek rá, hogy más országról van szó.
Amiben a magyarok profik voltak |
A levélfelbontásban ugyanakkor profik voltak a magyar titkosszolgák: Jobst Ágnes könyve szerint komolyan érdekelte az NDK-s titkosszolgálatokat a „Celofán-69” típusú magyar levélbontó készülék, de volt egy másik, árulkodó nevű szerkezet is: a Gőzös-68. Mindkettőt a magyar Belügyminisztérium fejlesztette ki a hatvanas évek végén, de kipróbálásra természetesen a Szovjetuniónak küldték ki 1970 decemberében a két készüléket. Az „Egérfogónak” nevezett magyar lehallgatókészülékről a nyolcvanas években egyeztettek sokat a keletnémetekkel, a továbbfejlesztett Celofánból („Celofán-C-87-N”) pedig a Stasi még a berlini fal leomlása előtti hónapokban, 1989 augusztusában is rendelt 108 darabot. Ám az 1993-as határidejű üzlet végül sosem bonyolódott le, mert 1989. november 9-én lebontották a falat a Nyugatra induló keletnémet tömegek, 1990-ben pedig megszűnt maga az NDK is. |
A könnyek palotája
A berlini fal és az NDK–NSZK-határon, azaz kelet és nyugat határán húzódó aknamező annak a bizonyítéka volt, hogy a „kommunista paradicsomban” csak szögesdróttal és műszaki zárral lehetett benntartani a keletnémet állampolgárokat. 1949 és 1961 között például becslések szerint mintegy 2,7 millió keletnémet hagyta el az NDK területét, de már ezt megelőzően is sokan mentek Nyugatra.
Kelet- és Nyugat-Berlin közepén, a Friedrichstrassén lévő vasútállomást ezért is hívták „A könnyek palotájának” (Tränenpalast) – itt mondtak búcsút egymásnak azok a családok, akiknek a Nyugaton élő tagjai visszamentek az NSZK-ba, azaz Nyugat-Németországba.
A ma itt álló múzeumban számos emléke van a határon való átszökési kísérleteknek, azok meghiúsulásának. De láthatók itt darabok a berlini falból is, amelyet Hruscsov szovjet és Walter Ulbricht keletnémet kommunista vezérek idején húztak fel, hogy megállítsák az NDK „kiürülését”.
A berlini falat egyébként nyugatnémet betonelemek és szintén nyugati szögesdrót felhasználásával kezdték kiépíteni, ami jól jellemzi az NDK cinizmusát. Az építkezésben a magyar hatóságok még teljes szívvel-lélekkel együttműködtek a keletnémetekkel. Így például a fal építésekor egy „Szabó” fedőnevű magyar ügynök részletes jelentést adott arról, hogy még lojálisnak tűnő NDK-s vezető értelmiségiek is elégedetlenek voltak Kelet-Berlin elszigetelésével. A jelentést – amely súlyosan terhelő adatokat tartalmazott olyan keletnémet állampolgárokra, akik azt hitték, hogy egy külföldinek nyugodtan elmondhatják a véleményüket – a magyar szervek buzgón megküldték keletnémet partnereiknek.
Jobst kiemeli, hogy kezdetben, a hatvanas években a két ország titkosszolgái a politikai vezetés akaratának megfelelően működtek együtt. A könyvből is kiderül, hogy azért mindez nem csupán keletnémet-magyar együttműködés volt, hiszen sok iratot, amelyet a magyarok küldtek, a keletnémetek előbb oroszra fordítottak le, és csak később a saját anyanyelvükre. Mindez – bár a könyv ezt kifejezetten nem hangsúlyozza – elsősorban a szovjet irányítás szerepére utal mindkét kommunista állam titkosszolgálatainak esetében.
Vagyis a titkosszolgálatok együttműködése mögül sosem szabad kihagynunk a szovjet szerepet. A kegyetlenség, amellyel ezek a szolgálatok felléptek, részben erre a szovjet hatásra is vezethető vissza. Így például a Stasi története is mutatja az átalakulást, a módszerek finomodását.
Különösen a Szovjet Megszállási Zóna fennállása idején, tehát az NDK 1949-es megalakulása előtt hagyott pusztító nyomokat a szovjet titkosszolgálat tevékenysége Kelet-Németországban. Ám a hatvanas évektől „fejlettebb” szakaszba lépett a Stasi, hiszen ekkor kezdte a keletnémet vezetés a politikai foglyokat nyugatra „eladni”. Ettől kezdve már finomabb módszereket vetettek be.
A náci láger szovjetesítése
Helmuth Frauendorfer a hohenschönhauseni történelmi emlékhely igazgatóhelyetteseként döbbenetes történeti múltat tárt a látogatók elé. A hely egykor szovjet börtönként funkcionált, később a keletnémet állambiztonsági minisztérium (MfS) vette át a létesítményt, és a kommunizmus idején ez a börtöntábor szolgált központi vizsgálati fogdaként az államellenes bűntettekkel gyanúsítottak számára.
A szovjet időkben, tehát a második világháború után, de még az NDK 1949-es megalakulása előtt legalább 900 áldozat lelte a halálát itt – az igazgatóhelyettes szerint –, aztán az áldozatok száma csökkent, de a kínzások, verések, az embertelen bánásmód sokáig, egészen a hatvanas évekig megszokott része volt az állambiztonsági módszereknek.
Frauendorfernél is drasztikusabb adatokat közölt az amerikai történész, Norman M. Naimark, aki szerint mintegy 50 tömegsírt tártak fel a kilencvenes években az egykori Kelet-Németország területén. Ezek olyan tömegsírok, amelyek a náci idők utáni gyilkosságok áldozatait rejtik. A sachsenhauseni „speciális táborban” (ezt egy náci koncentrációs lágert továbbműködtetve tartotta fenn a szovjet megszálló hatóság a háború után) 12 ezer 500 ember veszthette életét, Berlin-Hohenschönhausenben 3000 holttestet fedeztek fel, Ketschendorf környékén (Fürstenwaldéban) pedig hatezer holttest bukkant elő. Bautzen speciális táborában pedig Naimark szerint 18 ezren haltak meg a kilencvenes évek német sajtójának adatai szerint.
Az amerikai történész a Russians in Germany című könyvében összesen 41 907 német áldozatról beszél a háború után, az egyik forráscsoport alapján, már ami elsősorban a szovjet hatságok intézkedései nyomán következett be. De idéz más forrásokat is, amelyek éppen kétszer ennyi halottról, 95 643 áldozatról számolnak be többek között Bautzen, Buchenwald, Hohenschönhausen, Ketschendorf és Sachsenhausen speciális táboraiban.
És ezek az áldozatok nem mind a náci háborús bűnösök voltak, hanem a demokratikus törekvéseket is képviselhették akár 1945 után, ami persze Sztálinnak aligha tetszett. Többségük betegség és éhezés miatt halt meg a táborokban, a közvetlen kivégzések ennél sokkal kevesebb embert érintettek, bíróság elé is csak töredékük került.
Hohenschönhausenben e cikk szerzője is láthatta most, hogy a szovjetek által használt sötétzárkák hogyan néztek ki, illetve olyan cellákba is benézhetett, ahol például a priccs túl rövid volt ahhoz, hogy normálisan le lehessen rá feküdni. Ezt a föld alatti létesítményt „tengeralattjárónak” nevezték a második világháború után itt raboskodó foglyok. Innen épen, verés, kínzás nélkül aligha lehetett kikerülni. A kelet-berlini létesítmény a váci „Doberdóra” emlékeztet, amelyet az ötvenes években használt az ÁVH a politikai foglyok kínzására, állózárkákkal, sötétzárkákkal és más kegyetlen megoldásokkal.
A negyvenes évek végétől az 1949-ben megalakult NDK állambiztonsági szervezetei vették át a hohenschönhauseni létesítményt is. Aki élve kikerült Hohenschönhausenből, az sem számíthatott sokkal jobbra: Frauendorfer szerint a kezdeti időkben sokan Sachsenhausenbe kerültek tovább, a speciális lágerbe.
Német precizitás
A hatvanas évektől azonban változott a bánásmód: innentől kezdve a foglyok pszichikai megtörésére koncentráltak, részben azért, mert pénzért eladták egy részüket végül a Német Szövetségi Köztársaságnak – magyarázta az igazgatóhelyettes. (A Wikipedia szerint több mint 33 ezer keletnémet foglyot „értékesítettek” informális egyezségek alapján 1962–1989 között Nyugat-Németországnak. „Becsült értékük” – az embertelenségnek itt sem volt pénzügyi határa – 3,5 milliárd német márka lehetett.) Márpedig a nyugatra eljutó egykori foglyokról nem akarták, hogy kiderüljön, fizikai tortúráknak tették ki őket – magyarázta Frauendorfer.
Frauendorfer elmondta, a keletnémet Stasi precízen működött. Ha valaki eltűnt a Stasi börtöneiben, akkor szinte azt sem tudhatta, hol járt: még ha beteg lett, akkor is zárt kocsiban utaztatták Berlin-szerte, míg visszavitték a hohenschönhauseni vizsgálati fogdába (ahová szintén eleve „vakon” hozták be az embereket). A létesítmény így a keletnémet belügy első számú „befogadóállomásaként” funkcionált a hatvanas évektől. Itt volt a börtönkórház is, csak éppen a fogvatartottak azt hihették, máshová vitték őket.
A kegyetlen parancsnokok és őrök egyébként máig Hohenschönhausen környékén élnek, itt kaptak lakást ugyanis az NDK-belügytől. Így gyakran megesik, hogy Frauendorfer munkatársai, akik közül sokan voltak politikai foglyok, és most a történelmi emlékhelyen vezetnek turistacsoportokat vagy dolgoznak más beosztásokban, összetalálkoznak az utcasarkon vagy a boltban egykori fogvatartóikkal.
A legismertebb ezek közül az egykori hohenschönhauseni parancsok, Siegfried Rataizick, aki máig keményvonalas NDK-hívőnek számít, és aki 1963–1989 között irányította a falanszterszerű létesítményt. Rataizick börtönőrből emelkedett a legmagasabb posztig az NDK fennállása idején, és még az elmúlt években is tiltakozóleveleket fogalmazott meg egykori társaival együtt a keletnémet állambiztonsági tisztek „boszorkányüldözése” miatt.
A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.
