Kult cz. 2015. január. 18. 21:00

"Több ezer embert nem lehet hülyíteni"

Magyarország legfájóbb hiánycikke a sznob – mondja Szenthelyi Miklós. Az ország egyik legfoglalkoztatottabb kamarazenekarának alapítójaként együttesével éppúgy felbukkan Európa legnevesebb koncerttermeiben, mint tévéműsorok aláfestőjeként vagy hazai popcsillagok mögött. A nemzetközi hírű hegedűművész szerint az új magyar dzsentrire ráférne az illemlecke, a klasszikus zenénél pedig nincs hatásosabb drogprevenció.

hvg.hu: A Magyar Virtuózok kamaraegyüttesként a klasszikus koncerttermeken túl, tehetségkutatók háttérzenekarként és a legváltozatosabb popkoncerteken, de még az első magyar Broadway-produkcióban is felbukkan. Mi alapján szelektálnak a felkérések között?

Szenthelyi Miklós: Szerintem egy 26 éve létező, minden szempontból sikeres együttesnél megengedhető, hogy az alapvető anyagi megfelelésen túl az erkölcsi hasznosság alapján válogassunk a különféle megkeresések közt. Olyan projekteket szeretünk elvállalni, melyeknek komoly erkölcsi haszna, értéke van, ez pedig bizonyos szempontból műfajfüggetlen.

Szenthelyi Miklós
Fülöp Máté

hvg.hu: Tehát a közelmúltbéli Hooligans vagy Magna Cum Laude együttműködés sem számított kompromisszumnak?

Sz.M.: Abban az esetben számított volna, ha ezen együttesek zenei, művészi értéke megkérdőjelezhető lenne. Hiszem, hogy az úgynevezett könnyűzenében rendkívüli értékek vannak jelen. Ha pedig egy produkció megugrik egy bizonyos szintet, miért ne adnám hozzá a nevem?

Senkit sem kényszerítenek revolverrel, hogy elmenjen egy koncertre. Hogyha egy előadóra több ezer, tízezer ember mozdul meg, akkor ott igenis komoly értékről van szó. Nyilván, hiszen senki sem olyan buta, hogy súlyos pénzeket fizessen azért, hogy rosszul érezze magát egy koncerten. Egyébként is, több ezer embert nem lehet hülyíteni, már elnézést kérek.

hvg.hu: Milyen kép él ma az emberek fejében egy kamarazenekar kapcsán?

Sz.M.: A történelem során elég hamar kiderült, hogy ez a nemzet zenében nagyon tehetséges, kiváltképp az ország lélekszámához viszonyítva. Logikus lépés, hogy egy ország arra a területre öszpontosítja az erőforrásait, amelyben a tapasztalat szerint erős, van esélye tényezővé válni.

A magyar klasszikus zenészek számára a fantasztikus elődöknek – nagyjából a nyolcvanas évekig bezárólag – köszönhetően a magyar muzsikust az egész világ ismeri és elismeri. A mi feladatunk, hogy ezt a generációs hagyatékot fényesítsük, de lehetőség szerint legalább ne poroljuk.

hvg.hu: Mennyiben feladata ma a klasszikus zenésznek a progreszióra való törekvés?

Sz.M.: A progresszió épp annyira fontos, amennyire azt a világ megköveteli. Persze az, hogy valaki tisztában van a trendekkel még nem jelenti azt, hogy feltétlen követnie is kell azokat. Én személy szerint azért nem tartom szerencsésnek az alkalmazkodást, mert meggyőződésem, hogy a klasszikus zene épp a harmóniájában rejlő szépséggel gyönyörködtetve segít át az élet borzalmas vagy kevésbé borzalmas mozzanatain.

hvg.hu: Mennyire érezheti sajátjának a műfajt az utca embere?

Sz.M.: Az együttessel mi is kivettük a részünk a Virtuózok tévéműsor készítéséből. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ebben a műfajban elérhető ekkora nézettség Magyarországon: szerintem ez jelzés, hogy a tömegek igen is megszólíthatók még akkor is, ha gyermekkorban kimaradt az a fajta szülői, iskolai ráhatás, mely a klasszikus kultúrához csatolta volna őket.

hvg.hu: Milyen módszerekről van szó?

Sz.M.: Én két évet jártam egy olyan fiúiskolába, ahol finoman szólva nem volt egyszerű kezelni a fiatalokat, köztük engem sem. Egyetlen olyan program volt csupán, ahol semmilyen fegyelmezésre nem volt szükség: az énekóra.

Nyilván merészség ilyesmit állítani, de hiszem, hogy azoknál a fiataloknál, akik komolyzenével vagy sporttal foglalják el magukat, nem jelentkeznek azok a társadalmi problémák, amelyekkel – valljuk be őszintén –  a magyar valóságnak manapság keményen szembe kell néznie. A drogtól kezdve a fiatalkori bűnözésig, az ember megannyi dologtól szeretné megóvni a gyermekét.

A fiatalok egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy tele vannak energiával, a kapacitásaikat azonban az iskola, az oktatás önmagában csak ritkán köti le, a fiatal pedig teng-leng, nem tud magával mit kezdeni. Az alapvető kérdés, hogy mi történik ezekben az órákban, mikor az élet úgy hozza, hogy senki nem tud törődni a gyermekkel.

Még azt is ki merem jelenteni, hogy a kultúrának ez a fajta becsempészése a mindennapokba nem is kimondottan pénz kérdése. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy még a magyar költségvetés is bőven elbírná. Különösképpen, ha az ember belegondol, mennyi pénz megy el a fiatalok drogtól való megmentésére, mennyibe kerül az eltévelyedettek visszahozása. Sokkal egyszerűbb lenne töredék pénzből egyszerűen nem elengedni a kezüket, hogy ezekkel a problémákkal ne társadalmi méretekben kelljen foglalkozni.

Tudom, hogy ezek nagyratörő ideák és félreértés ne essék, nagyon fontos annak a koncertre járó egy-két ezer embernek játszani, de én már annyi koncertet játszottam, hogy muszáj új célokat magam elé állítanom..

hvg.hu: Milyen arányban képviselteti magát ma a klasszikus polgárság és a sznobok a koncerteken?

Sz.M.: Magyarországon a kultúra legnagyobb rákfenéje, hogy nincs sznobéria. A közeg, amely hosszú évszázadokon keresztül fenn- és eltartotta a kultúrát, kiveszni látszik. Pedig a sznobot a legprimitívebb emberi hiúság hajtja, a kultúra fogyasztásával, támogatásával kizárólag társadalmi elvárásoknak akar megfelelni.

A sznob azért jár koncertre, hogy megmutassa magát, az ékszert, a bundát és ez jól is van így: ők átlagon felül élő és kereső emberek, akiknek semmilyen problémát nem okoz a kultúra finanszírozása. Ha elegen lennének, nem kellene azon rágódni, kapunk-e az államtól pénzt vagy hogy milyen pályázatokat adunk be.  A sznobéria például a sokat citált Amerikában szimfonikus zenekarokat, operaházakat tart fenn – az állam helyett.

Fülöp Máté

hvg.hu: Elég a pénztárca vagy fejben dől el a sznob-identitás?

Sz.M.: Olaszországban a sienai dóm 150 évig épült a Medici család pénzéből. A Mediciek több generációja úgy finanszírozott, hogy tudta, ő maga sosem fogja átvágni azt a bizonyos szalagot, egyszerűen nem él addig. Gondoljunk bele, ha ma az adott körnél valaki felvetné, adjatok pénzt, tíz év múlva elkészül egy csodás épület, körberöhögnék.

Ez a szintén sokat emlegetett Nyugaton ma is létező és virágzó mecénás gondolkodás Magyarországon fehér holló. Ha ott leül két üzletember, kezet ráznak, az egyik elmondja, van egy balett együttesem, a másik rávágja, nekem pedig egy kamarazenekarom, mind a kettő tudja a másikról, hogy jól áll anyagilag, ha ilyen deficites vállalkozást engedhet meg magának, ahogy azt is, hogy úriember, mivel kultúrára költi a pénzének egy részét. Nálunk, bár ellenpéldák mindig akadnak, még mindig többet számít egy meglóbált slusszkulcs.

hvg.hu: Hogyan lehet megfogni ezt a közeget?

Sz.M.: E közeg számára is – ahogy bárkinek a világon – a gyermekei a legfontosabbak, így legkönnyebben rajtuk keresztül lehet elérni a szülőket, legalábbis a klasszikus zene esetében ez kiválóan működik. Így pedig szépen visszakanyarodunk oda, hogyan lehet és kell a gyermeket megszólítani, motiválttá tenni abban az életkorban, mikor épp úgy nyitott a jóra, mint ahogy a rosszra. A választás lehetőségénél ugyanis nincs nagyobb ajándék.

Névjegy

Szenthelyi Miklós 1951-ben született Kossuth-és Liszt Ferenc-díjas hegedűművész, zenepedagógus, a nevéhez fűződik a Magyar Virtuózok Kamarazenekar 1988-as megalapítása, szólóban és az együttes tagjaként három kontinensen, megszámlálhatatlan mennyiségű koncertet adott.