Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Piroska és a farkas, Hamupipőke, Babszem Jankó és a gonosz boszorkány erdei dzsemborija izgalmasnak ígérkezett, de a Vadregény című musical filmváltozata egy mérsékelten látványos összevisszaság, és zenés mozihoz képest egy-két kivételtől eltekintve még igazi fülbemászó dallamokat sem tud nyújtani. Az meg 2015-ben már nem újdonság, hogy Meryl Streep zseniális alakítást nyújt. Kritika.
Ki tudja, mi járt Stephen Sondheim fejében a nyolcvanas évek közepén, amikor fogta a Grimm-mesék legnépszerűbb karaktereit és bedobta őket a turmixgépbe. Azzal biztos nem számolt, hogy a pengék akár ki is nyírhatják a német meseíró tesók hőseinek vonzerejét. A West Side Story, a Gypsy és a Sweeney Todd musicalek szerzőjének Vadregény (Into the Woods) című darabja 1987-ben debütált a Broadway-en, most pedig Hollywood musical-felelőse, Rob Marshall kreált belőle Oscar-kaliberűre gyúrt mozit.
Egyre inkább az az érzése az embernek, hogy Rob Marshall az a típusú mázlista, aki berobban a köztudatba A Nagy Művel, aztán egész élete során megél belőle, mármint szakmailag. Mert ha nem lett volna ott a 2002-es első rendezése, a hat Oscart – köztük a legjobb filmért járót – nyert Chicago, akkor bizony elég sovány életművet tudna felmutatni. Mert sem az Egy gésa emlékiratai, sem az egyértelműen és látványosan a Chicago babérjaira törekvő, de hatalmasat bukó Kilenc, sem pedig A Karib-tenger kalózai 4. nem volt egy kimondottan erős darab, finoman fogalmazva. És sajnos a Disney hátszele sem volt elég ahhoz, hogy új erőre kapjon.
Ugyanis azt még most sem tudom eldönteni, kinek szólhatott ez a film. Mivel tónusában ragaszkodik a Grimm-fivérek eredeti, sötét meséihez – sőt, néhol túl is tolja azokat –, gyerekeknek nem szívesen mutogatnám a Vadregényt. Legalábbis a testrészcsonkolós és szemkivájós jeleneteket biztos áttekerném. Ha viszont felnőtt célközönséget lőttek be, akkor tök felesleges két órán át fárasztani a nézőt a gyermeteg tanulságos dalocskákkal.
A fő tanulság ráadásul már úgy a 125 perces játékidő nyolcadik percénél világos lesz. A huszadiknál pedig már egyenesen fárasztó. „Bárcsak…” – harsogja a mesehős-válogatott minden egyes tagja, aztán persze rájönnek, hogy vigyázni kell, mit kívánnak. A gonosz mostohaanyjával és két nővérével élő Hamupipőke a király báljába kívánkozik, az ekkor még babtalan Jankó azt szeretné, hogy végre tejeljen a tehene, Pék és Pékné pedig egy gyermekre vágynak. Aztán belép a boszorkány, aki ezt meg is tudja adni a kenyérsütő házaspárnak – mivel ő átkozta meg a Pék családját meddőséggel. Ehhez mindössze négy dolgot kell megszerezniük a boszinak: egy tejfehér tehenet, egy vérvörös köpenyt, egy aranyszínű cipőt és egy kukoricasárga hajkoronát.
Innen már nem olyan nehéz kitalálni, kik lesznek a további szereplőink: Piroska, a Farkas, Aranyhaj és valószínűleg egy-két herceg is bezavar majd a képbe. Mivel Sondheim nagy csodálója a pszichoanalízisnek, a történetet úgy vezette, hogy mindenkinek az erdőn – azaz szimbolikusan azon a helyen, ahol az álmok történnek – kelljen keresztülmenniük. Sajnos azt már nem sikerült elérni, hogy ezzel egy szép kerek történet alakuljon ki a színes karaktercsalád részvételével, legalábbis a filmen – ez pedig legalább annyira lehet Marshall, mint Sondheim hibája – sok kis történetet látunk, amit egy vékony madzaggal természetellenesen összeerőszakoltak.
Ahogy haladunk a film vége felé, a történet nemhogy nem oldja fel a már megjelenített szálakat, hanem még újabbakat és újabbakat dob be a mixbe, ami erős fejvakarást és szemforgatást idéz elő a nézőben, a játékidő háromnegyedénél pedig megtörténik a nézőtéren minden műalkotás legnagyobb ellensége – óhatatlanul előkerülnek a karórák és a mobiltelefonok, és egy kérdés formájában megfogalmazódik a halálos ítélet: „Mennyi van még hátra?”.
Mivel az elhangzott dalok a monoton motívumok miatt – egy-két kivétellel – szinte teljesen egybefolynak, a filmzene korántsem olyan emlékezetes, mint akár a szerző eggyel korábbi filmadaptációjánál, a Sweeney Toddnál, a Vadregény vélhetően nem lesz olyan ikonikus musical, mint 2012-ben A nyomorultak, vagy épp a 2013-as Jégvarázs. A vizualitás is eléggé visszafogott egy nagy költségvetésű Disney-filmhez képest, ráadásul néhány jelenetben (például amikor megjelenik az óriás) konkrétan összecsapottnak tűnnek a képek. De akkor mégis minek köszönhető a nagy Oscar-beszéd? Valami csak kell, hogy legyen benne, ami kicsit ellensúlyozza ezeket.
Igen, és ezt a rendező egyedül a színészeknek köszönheti. Emily Blunt mint Pékné és a boszorkányt szokásához híven hibátlanul alakító Meryl Streep nem véletlenül gyűjtötték be azokat a Golden Globe-jelöléseket, ráadásul Streep tutira ott lesz idén is az Oscar-jelöltek névsorában. A Péket alakító James Corden kiváló komikus, nem véletlenül bízták rá az egyik legjobb amerikai talk show-t (The Late Late Show) Craig Ferguson távozása után. Kisebb szerepekben tűnik fel Johnny Depp (aki természetesen a legcsicsásabb kosztümmel rendelkező Farkas karakterét kapta) és a Star Trek-filmekkel végképp híressé vált Chris Pine is – az egyik legemlékezetesebb jelenet is az utóbbi nevéhez fűződik, a bájgúnár mesebeli hercegeket kifigurázó Agony című dal telitalálat.
Happy end helyett elgondolkodtató(nak szánt), melankolikus befejezést írtak a szerzők, ami még azt a csepp örömöt is elvette tőlünk, hogy egy ilyen kesze-kusza két óra után legalább jó hangulatban hagyjuk ott a mozitermet. Musical- és Meryl Streep-rajongóknak persze kihagyhatatlan a darab, de ha csak az első kategóriába tartozik valaki, akkor még mindig inkább a Magyar Színház előadását ajánljuk, mint ezt a csapongó és zavaros adaptációt.
