Akár jól is elsülhetett volna – Márta Alex szabadulna az eurovíziós billogtól. Az újrakezdés érdekében zavarba ejtő könyvet jelentetett meg panelfilozófiáról, öngyilkosságról és szexről.
Felejteni áldásos – Márta Alex az Eurovízió lefutása óta bevallottan azon igyekszik, hogy lemossa magáról a dalversenyből ismerős méla-dafke előadói imázst. Egy kínos fejezet kikoptatására pedig tudvalevőleg két út áll rendelkezésre: az illető csendben lapul és kivár, vagy pedig megpróbál teljesítményalapon kompenzálni. Márta az utóbbit választotta, a repülési kísérletet, hogy íróként bizonyítsa be a világnak, túlnőtt ByeAlex karakterén.
Sokat elárul, hogy az Özséb – Egy öngyilkos Miskolcont a hagyományosan a magyar kortárs irodalom krémjét szállító Ulpius-Ház kiadó jelentette meg gusztusos keménykötésben, öles betűkkel szedett, izzadságos 124 oldalon. Mielőtt azonban bárki is izomból celebkönyvet kiáltana, fontos megjegyeznünk, hogy Márta már kérészéltű popkarrierje előtt kéz a kézben járt az írással, legyen bár szó a Miskolci Egyetem filozófia szakán végzett morfondírozásról vagy a könnyűzenei újságíróként való mérsékelt érvényesülésről.
A véna tehát adott, a krisztusi kor küszöbén pedig a törekvés is, hogy egy önéletrajzi elemekben tobzódó, útkereső könyv szülessen a kisember nagy igazságaival, súlyos tanulságokkal és persze olyan chatnyelvi neologizmusokkal, mint a “trú” vagy “lájk” kifejezések, miközben – hogy az olvasó lássa, intellektuális emberrel van dolga – Márta nem rest még Kant és Nietzsche is nevét is odavetni, csak úgy lezserül, a miheztartás végett.
A történet szerint Özséb harminc felé közelítő, alulfizetett és motiválatlan, ám magvas gondolatokkal rendelkező könnyűzenei újságíró Miskolc napfényes paneldzsungelében, aki egy nap úgy dönt, öngyilkosságot követ el. A könyv Özséb utolsó napját követi nyomon, miközben Márta önnön lelkiismereteként Istennel, a világmindenséggel és mindennel kapcsolatos, ködös filozófiai megfejtésekkel narrálja az eseményeket.
Márta saját bevallása szerint több mint egy éven keresztül pofozgatta a jelenlegi formájába a regényt, az alapos átrágás, újraírás pedig annak rendje és módja szerint visszaköszön a túlkompresszált, műanyagszagú karakterekben a negédes házmestertől kezdve, a jövőtlen panelkamaszokig. A – legalábbis részben – az író képére formált főszereplő Özséb maga a semmitmondó, politikailag korrekt klisé, a meg nem értett művész, a kinyilatkoztatások mestere, aki undorodik a kisembertől, divatosan antiszociális és akiért természetesen titkon minden nő megveszik. Márta láthatóan szeretné elkerülni, hogy a fekete-fehér világlátást akár csak gyanú szintjén bárki is rásüthesse, szereplőinek mesterséges egyensúly-jellemvonásai azonban nem elég stabilak ahhoz, hogy elfedjék az egész kötetet átitató dacos, dipólus világképet.
Az Özséb ugyanis hiába veti be a rasszizmus, a homofóbia és a társadalom peremén élésnek elcsépelt ütőkártyáit, ha valódi célja nem más, mint az önigazolás kierőszakolása, hogy végre a világ egyet nem értő, butábbik fele is belássa, tévedett. Márta ráadásul a hévtől fűtve ugyanazon kátyúba fut bele, mint amelyben az elmúlt húsz év B filmes forgatókönyírói tengerszint alatti birodalmakat húztak fel. Nevezetesen úgy szeretne súlyt adni vélt mondandójának, hogy mindennemű koncepciótól mentesen, indokolatlan mennyiségű testnedvet, váladékot, székletet vonultat fel, melyek talán elegek a kívánatos 18-as karikához, azonban sajnálatos módon nem kárpótolnak az érdemi tartalom hiányáért.
Ha őszinték akarunk lenni, tény, hogy Márta könyvével valóban nem mélyítette tovább az eurovíziós sebeket, helyette viszont teljesen új frontot nyitva gáncsolta ki saját magát: az Özséb sajnos irodalomként és minőségi ponyvaként is egyaránt értelmezhetetlen, mindazonáltal esetleges sikere jelzés lehet a piacérzékeny kiadók számára, hogy mostantól érdemes átnyálazniuk az első- és másodéves gimnazisták leadott fogalmazásait is. Sosem lehet tudni.