hvg.hu: Általában skót zenekarnak szokás titeket nevezni, tényleg az vagytok?

Paul Thomson: Bob Angliában nőtt fel, Alex szintén ott született, de utána már javarészt Skóciában élt, Nick meg Németországból költözött Glasgow-ba, szóval rajtam kívül igazából senki sem skót származású az együttesben. Én úgy fogalmaznám meg, hogy inkább egy glasgow-i együttes vagyunk, mint bármi egyéb, mert ha nem találkozunk Glasgow-ban, ma nem létezne a Franz Ferdinand.

hvg.hu: Tavaly decemberben sajtóvisszhangja is volt, amikor Alex (a Franz Ferdinand énekes-gitárosa – N. M.) nemzetiségét skótról angolra írta át valaki a Wikipedián. A nemzeti identitással kapcsolatos polemizálás egyre hangosabbá vált az utóbbi időben Nagy-Britanniában.

P. T.: Hamarosan terítékre kerül egy referendum, amelyen a skótoknak arról kell majd szavazniuk, hogy szeretnék-e, hogy továbbra is Londonból, avagy inkább Skóciából irányítsák az országukat, szóval jelen pillanatban ez egy igazi puskaporos terület. A New York Times is felkapta a témát, csak ők úgy interpretálták, hogy Anglia vajon továbbra is meg fog-e bízni az angolokban... (nevet)

hvg.hu: Tudvalévő, hogy gyakran belepiszkáltok egymás wikipediás szócikkeibe. Az például igaz, hogy listát vezetsz a legjobb hamburgerekről, és aktmodellként is dolgoztál a Glasgow School of Arton?

P. T.: Valaki közülünk tényleg szokott ilyet csinálni néha. (nevet) Listát soha nem vezettem vagy publikáltam hamburgerekről, egy blogom van, amire akkor írtam sokat, amikor Amerikában voltam. Van egy fickó, aki végigjárt egy csomó büfét, éttermet és kávézót Amerikában, ahol hamburgert lehet kapni, lefotózta és értékelte, amit evett, és írt erről egy könyvet Hamburger America címmel. Én is ezt szoktam használni. Tehát ilyesfajta listát soha nem vezettem, de az aktmodellkedésről szóló hír igaz.

Paul Thomson

Fülöp Máté

hvg.hu: Elég sok mindennel foglalkoztál már az életedben. Melyik az a munka, amit soha nem vállalnál el újra?

P. T.: Legfőképp munkanélküli nem szeretnék lenni soha többet, mert akkor el kellene fogadnom mindenféle kiajánlott munkát. Nem szeretnék például borpincér lenni golfbajnokságokon, mert szörnyű dolog, és a golfot is gyűlölöm. Dolgoztam viszont Alexszel egy glasgow-i bárban, a 13th Note-ban, és az a munka például egyáltalán nem zavart, sőt egy fantasztikus hangulatú hely volt, a kedvencem az eddigiek közül. Azok közül, akik ott dolgoztak, már akkor is sokan zenéltek, azóta pedig vagy azt folytatják, vagy zenekart menedzselnek, vagy megvalósították az egyéb ötleteiket. Ugyanis mindenkinek volt valami jó ötlete.

hvg.hu: Egy szavazáson megválasztottak Skócia legjobb dobosának. Ha rajtad múlna, kinek adnád ezt a címet?

P. T.: Skót dobosnak? Fogós kérdés. Alex Neilsonnak, aki egy baromi tehetséges jóbarátom, és egy rakás együttesben dobol. Az egyik közülük a Trembling Bells, de Will Oldham, azaz Bonnie „Prince” Billy (legendás amerikai folkénekes – N. M.) zenekarában is játszott.

hvg.hu: Egy rockzenekarban vajon miért a dobosoknak jut a legkevesebb megbecsülés?

P. T.: Leginkább azért, mert hátulra ültetik őket. De a viccet félretéve, a dobosokat látja legkevésbé a közönség, mert általában eltakarja őket a hangszerük.

Fülöp Máté

hvg.hu: Ezt figyelembe vetted, amikor dobra váltottál? (Paul eredetileg gitárosként csatlakozott a Franz Ferdinandhoz – N. M.)

P. T.: Ezen játszom a legjobban. Abban a pillanatban semmi más nem számított, és se én, se más nem sejtette, hogy milyen sikereket fogunk elérni. Szóval egészen elégedett vagyok azzal, hogy hátra ültem. A frontember mindig sokkal több figyelmet kap, ezért állandóan zaklatják, egy dobos viszont nyugodtan mászkálhat Glasgow-ban az utcán. Ennek azért örülök.

hvg.hu: Mielőtt az előző albumotok, a Tonight: Franz Ferdinand megjelent, azt nyilatkoztátok, hogy hatalmas élmény volt órákon keresztül céltalanul jammelni a stúdióban. Ehhez képest Alex egy nemrég készült interjúban elárulta, hogy túl sok időt sikerült együtt töltenetek a stúdióban, és a nemsokára megjelenő album felvételeinél nem szerettetek volna ugyanebbe a hibába esni.

P. T.: Megtapasztaltuk, hol vannak a határaink. Rájöttünk, hogy az éjjel kettőig tartó jammelgetésekből nem feltétlenül születik jó lemez. Visszatértünk a „szeplőtelen” időszakunkhoz, és három nap alatt vettünk fel négy dalt, aztán kihagytunk egy-két hetet, ismét felvettünk négy dalt, majd elkezdtük megszerkeszteni a felvételeket, és összeállítani az albumot. Minden sessionből nagyjából egy-két dalt használtunk fel, szóval olyan volt az egész, mintha féltucatnyi EP-ből (3-4 dalt tartalmazó kislemez – N. M.) állítottuk volna össze a lemezt.

hvg.hu: Meghallgattam a nemsokára megjelenő új lemezt, és az a benyomásom, hogy megtanultátok nem túl komolyan venni saját magatokat, és ez a lazaság elég jól áll. Néhány dal harmóniái egyenesen a nyolcvanas évekbeli Madnesst juttatták az eszembe.

P. T.: A Complete Madness című válogatáslemezük volt az első album az életemben, Alex első lemeze pedig a Madness 7 című albuma volt. Ezen nőttünk fel. Ők szerintem kicsit túlzásba vitték a bohóckodást, mert ez vált a hivatásukká. A humor fontos része az életnek, ők viszont már nem tudnak szünetet tartani benne, de csodálom őket, mert végül is jól áll nekik.

Fülöp Máté

hvg.hu: A NEW! nevű kiadóddal, ami kizárólag hanglemezek kiadására szakosodott, mi újság mostanában?

P. T.: Leginkább semmi. Nem foglalkozom vele, mert nem jut rá időm, leginkább csak venni szoktam a lemezeket. De még mindig van egy csomó példányom abból, amihez David Shrigley rajzolta a képeket, aki azóta eléggé befutott. Az is lehet, hogy a végén egyszer még sok pénzt fog nekem hozni, ha egyszer piacra dobom a bespájzolt példányokat Japánban. (nevet)

hvg.hu: Arra emlékszel, hogy 2006-ban, amikor legutóbb itt játszottatok, már kifelé tartottatok a fesztiválról, amikor valaki leviharzott a turnébuszról, és vett egy hanglemezt az egyik standnál?

P. T.: Naná! Egy orosz kalózkiadvány volt, a Daydream Nation a Sonic Youthtól. Korábban már láttam ezt a kiadást, és eléggé meglepődtem a borítóján, amin nem az eredeti gyertya látható (Gerhard Richter festménye – N. M.), hanem egyszerűen arról is készítettek egy másolatot. Egész jól szól ahhoz képest, hogy egy kalózkiadás.

hvg.hu: Otthon hány lemezed van?

P. T.: Néhány ezer lehet. Ez még nem olyan hatalmas mennyiség, de azt hiszem, hamarosan tartok egy kis tisztogatást, és eladom vagy elcserélem azokat, amiket egyszer sem hallgattam meg az utóbbi öt évben. Van egy barátom Glasgow-ban, akinek van egy lemezboltja, a Monorail Music. Baromira ismeri a vevőit, mindig tud ajánlani nekik valamit, és a boltja az a típusú hely, ahonnét egyszerűen nem tudsz szabadulni anélkül, hogy száz fontot ne hagynál ott.

Fülöp Máté

hvg.hu: A Glasgow-i Egyetem rádióján futó műsorod címe, a They're Only Records Paul (magyar fordításban Ezek csak lemezek, Paul! – N. M.). Honnan ered? Jól sejtem, hogy ez a mondat eredetileg egy nő és egy férfi között hangzott el?

P. T.: Biztos te is ismered azokat a fickókat, akik teljesen rácsavarodnak a lemezeikre, ahelyett, hogy a csajokra figyelnének. Innen is jöhetett volna a cím, de valójában a Fall egyik dalszövegének átköltéséből származik, amiben eredetileg a John név szerepelt, ha jól emlékszem. Mellesleg nem vigyázok a lemezeimre, néha még a borítójukba sem rakom vissza őket. A lemezboltos barátom, akiről az előbb beszéltem, fehér kesztyűvel pakolgatja a ritkább darabokat, de ez azért talán már túlzás. (nevet)

hvg.hu: Már elég sok emberrel találkoztatok Ferenc Ferdinánd rokonai közül – többek között Habsburg Györggyel is a 2005-ös Szigeten. Van egyáltalán közös témátok, vagy kínos csend uralkodik, amikor találkoztok velük?

P. T.: Nekem egyáltalán nem tűnnek unalmasnak, hiszen teljesen más világból jönnek, mint mi. Kifejezetten lenyűgöz, amikor velük találkozhatunk, és valószínűleg nekik is ez lehet a benyomásuk rólunk. Egyszer Bécsben egy helyi újság összehozott minket Ferenc Ferdinánd főherceg egyik ükunokájával egy közös fotó erejéig. Ott tartotta a kezében annak az újságnak a másolatát, ami a halálos merénylet másnapján jelent meg, illetve egy rézmetszetet, amin épp lelövik az ükapját. Elég bizarr volt.