Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Fekete György szerint ideje lenne visszaadni a Műcsarnokot a művészetnek, a magyar múzeumlátogatók viszont nem úgy néznek ki, mint akik megvetik, amit ott kapnak. Hatalmas tömeg fogadott minket Bukta Imre tárlatvezetésén. A Magyar Művészeti Akadémiából nemrég kilépett képzőművész szerint, míg a kultúrpolitikában kuszaság van, a magyar vidék megsemmisülésre van ítélve, mégis lehet szeretni. Képek egy másik Magyarországról, ahol a Nemzeti Színház sorsa az utolsó kérdés.
"Kortárs művész bérelhető" táblával toporgott a szakadó hóban a Műcsarnok bejárata előtt Dömötör László költő, képzőművész - szemöldökei közé célkereszt tetoválva. Másodpercenként egy forintért vállal favágást és portréfestést, de minket jobban foglalkoztattak emeltdíjas szolgáltatásai.
"Politikai szerepvállalás és egyéb prostitúciók, honorárium megbeszélés szerint." Hamar kiderült, hogy az újságírást is prostitúciónak tartja, de még azon melegében megnyugtatott, hogy "imádja a kurvákat". Sőt, valamikor HVG néven alapított egy zenekart is. Állítólag.
De mi nem miatta, hanem Bukta Imre miatt mentünk, aki maga vezette végig a múzeumlátogatókat Másik Magyarország című kiállításán. A Munkácsy Mihály-díjas képzőművész munkájukat elvesztett parasztemberekről, csellengő cigányokról, vagy éppen nagyotmondó, ábrándozó falusi elöljárókról mesél. Hazaszeretet másképp, a társadalom peremén.
Kínai cipő a kultúrházban
Bukta tizenkilenc évig volt tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, de tavaly decemberben neki is elege lett, és kilépett. Többek között azért, mert riasztónak tartja és elítéli Fekete György nyilatkozatait. Ez a "kesze-kusza, áldatlan állapot" pedig most is tart. (A művész korábban egy performansz keretében fejtette ki a véleményét, amit itt megnézhet.)
Ezért is, és sok minden másért is mondta korábban, hogy ma nagyon rossz képzőművésznek lenni Magyarországon. Rossz, mert a vizuális kultúra – főleg vidéken – teljesen háttérbe szorult. "A kultúrházakban kínai tornacipő árus van, vagy fodrászüzlet, jobb esetben gyógynövényes."
Rossz, mert senki nem szabályozza, mi kerül a közterekre. "Elharapóztak a giccses fatuskókból kifaragott magyar királyok figurái, meg a turulszobrok, ömlesztve. Vidéken az egyszerű ember azt fogadja el, amit adnak neki."
És rossz, mert miközben elmarad a szakmai ellenőrzés, egyféle ideológiai irány ad szerepet, teret, pénzt, paripát és fegyvert a kultúrában, ami Bukta szerint súlyos hiba.
Persze a szabad művészet, ha akar, utat tör magának, mint Bukta egy korábbi alkotása, a Trágyafestmény esetében is, amit tehéntrágyából és vízből állított össze. "Volt egy pici illata, de nem nevezném büdösnek." A képzőművészt akkor valamiért kitiltották saját kiállításáról, a tárlat végére viszont, amikor visszament a műveiért, azzal szembesült, hogy a trágyából zöld szőnyeget képezve kikeltek a magok. Megkérdőjelezhetetlen szimbólum.
"Mintha egy rock koncertre jöttünk volna"
Az MMA elnöke szerint, ami eddig a Műcsarnokban volt, az nem művészet, legalábbis azt tervezi, hogy az épületet "visszaadja a művészetnek". Lehet, hogy igaza van, de mi negyven percet álltunk sorba jegyért azért, hogy bejussunk a kiállítására, amelynek kurátora Gulyás Gábor, az intézmény tavaly novemberben lemondott igazgatója volt.
Volt valami messiásváró-hangulat az előcsarnokba szorult több száz ember között. "Én a Buktát akarom látni, rá vagyok kíváncsi"; "Mintha egy rock koncertre jöttünk volna."
A tömeg váratlanul érte a múzeumot – az egyik elmés várakozó szerint "pont, mint a BKV-t a hóesés", a feszültség pedig egyenesen arányosan nőtt a sorba oldalról betolakodók számával. De erre is akadt magyarázat: "A magyar ember pofátlan, aki meg nem, az hülye." De ezt az akadályt is leküzdöttük.
"Szemere a vesztem"
Bukta Imre leült az egyik installáció részeként kiállított disznóvályúra csíkos nejlonszatyrával, és elkezdett mesélni. A képzőművész a Nógrád megyei Mezőszemerén él és alkot, egy ló- és tehénistállóból átalakított harminc négyzetméteres műteremben.
A helybéliek előtt - jobb a békesség alapon - rejtegeti, mivel foglalkozik, mert a "végén még kiderülne, hogy amit csinál, az nem is művészet". Épp ezért, amikor 2000-ben egy húszéves budapesti-szentendrei kitérő után visszatért szülőfalujába, rögtön gyanússá vált. "Az terjedt el, hogy ez az Imre biztos valamit elkövetett, mert nincs olyan bolond, aki Szentendréről visszamenne egy ilyen faluba."
Visszatérve újra fel kellett fedeznie a mozdulatlanságot, az üres templomokat, kocsmákat, és elhanyagolt kerteket. "A magyar vidék megsemmisülésre van ítélve, a felrázására tett kísérlet pedig totális kudarc. Nincs pénz, nem tudnak mozdulni, és hadd ne mondjam, hogy például a Nemzeti Színház körüli polémia mennyire fontos egy falusi embernek, aki 25 ezer forintból próbál megélni."
Ennek ellenére ezt a települést tartja szűkebb hazájának, és művein keresztül az ott élő emberekről mesél a legszívesebben – legyen az festmény, fotó, vagy installáció. "Ismerem az utcákat, a levegőjét, a kanyarokat, és az érzéseket. Nincs hova mennem. Szemere a vesztem."
Kocsma, tévé, isten
A hatalmas térbe belépve pedig mi is megismerjük ezeket az embereket. Szidónia nénit, aki egy giccses üzletnek készít matyó hímzést, mert ezzel keres párszáz forintot.
Fricit, aki régi jampec legény volt, és minden napot három deci borral meg egy deci pálinkával indított – összeöntve. Huszonnyolc macskával élt együtt, ezért gyakran lehetett látni a faluban, ahogy egy talicska disznóbelet tol maga előtt. Úgy halt meg, hogy nem jött ki hozzá a mentő.
Ferit, a falubeli cigányfiút, aki egy házilag összetákolt tattoo-készlettel kereste meg Buktát, hogy "üssön neki valami non-figuratívat", mert a sárkány már nem tetszik neki.
És Juhonka nénit, aki három dologba élte bele magát igazán: a templomba járásba, a kapálásba, és a tévénézésbe. A nagyszobájában két oltár volt, egyik Istennek, a másik a tévének.
Disznóvágó késtől a kukorica emlékműig
Bukta nem kutakodik művészeti, irodalmi témák után. Ahogy Gulyás Gábor fogalmazott, ez a kiállítás azokról szól, akikre nem szoktak sok szót vesztegetni:a névtelenekről, az örök vesztesekről. Azokról, akiket szinte magától értetődő módon rekeszt ki a társadalom, akiknek a helyzetét hátrányosnak nevezi a tudomány és a politika. Szegényekről és védtelenekről, akiket mégiscsak éltet egyfajta régi hit.
Amit a képzőművész a mindennapokban megél vagy lát, azt adja ki magából, a világ legtermészetesebb módján. Így kerülhetnek a térbe farönkök, egy teljes tökmező, génmanipulált kukoricacsövek, traktorgumi, láncfűrész, disznóvágó kés, gumicsizmatalp, vagy épp egy elnyűtt konyhaasztal.
És egy szinte életnagyságú ház, aminek ablakain keresztül saját magunkkal nézhetünk szembe. Az ablak mögött mi gyújtunk rá egy szál cigire, mi biggyesztünk gyűszűt az ujjunkra a falra forrott fakereszt alatt, és mi húzzuk el a függönyt, hogy kiszagoljuk, miért ugat a kutya.
Mi vagyunk bent, mi vagyunk kint, és mi vagyunk az ablak felé hajított, vagy éppen kilőtt tárgyak végén is. Nincs ítélkezés, csak kérdések vannak. Bukta szerint nem az értelemnek, hanem a szívnek. Az ma fontosabb.
Lelkében a kukoricacsövek
A legmonumentálisabb alkotáson keresztül valamennyit Bukta édesapjáról is megtudtunk. 17 évesen, a 40-es évek közepén kenyeret vitt katonáknak Mezőkövesdre. A ruszkik leszedték a szekérről, betuszkolták egy vagonba, és csak négy és fél után került vissza Groznijból – öregemberként.
Így élte le az életét egy állami vállalatnál, a kukoricával bevetett kertet pedig, amit a hadifogságért kapott kárpótlásul, élete végéig, rákos betegen is gondozta - az utolsó időszakban már egy sámlin ülve. Bukta ezért találta ki, hogy kukoricacsövekből hoz létre egy alkotást édesapja, és minden olyan ember emlékére, akik értelmetlenül haltak meg. "A lelkemben minden egyes cső az ő ültetvényéről való."
Az emlékezés és a líraiság mellett viszont végig szorosan ott marad a csendes irónia és a szemtelen humor.
