Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Megvan az egyetlen esélyes produkció az Eurovízióra. És nem Keresztes Ildikó az.
Nem hagynak minket dalverseny nélkül. Kilenc éves lányom már a tavalyi Megasztár alkalmával kijelentette, hogy elege van a tehetségkutatókból. Unalmas. Ezért nem is volt hajlandó már sem a harmadik X-faktort, sem az első magyar Voice-t nézni. A Dalra sem tudtam rábeszélni, mert már nem tudja befogadni a nagy magyar tehetségeket, ahogy a rendszer sem. Ha megnézzük az utóbbi egy évtized termény-termés átlagát, látjuk, hogy a minimum 10 fő per műsor per év mindösszesen száz énekeséből, aki fennmaradt, az Caramell és Tóth Gabi.
Ám a Dalnak tétje van, legalábbis a három évvel ezelőtti politikusi ukáz szerint az Eurovíziós Dalversenyt megnyerjük, ha addig élünk is. Wolf Kati szereplését volt a legnehezebb benyelni az átszervezett állami műsorszórás lelkes csapatának, mert önkényesen jelölték ki az énekesnőt, és így minden felelősség rájuk hárult, amikor mégsem a várt eredményt hozta. A magyarázat egyszerű volt, Wolf Kati valójában nyert, és hatalmas nemzetközi sikereket ért és ér el azóta is. A valóságban egy olyan dalt sikerült összeeszkábálni kutyafuttában, aminek életciklusa határon túl pár hétre és a melegbárokra koncentrálódott.
A következő évben óvatosabb volt Rákay Philip és bevonta a nemzetet a válogatásba, és hiába szajkóztuk, hogy a Király-trió lenne a nyerő a komolyságot és igényességet nélkülöző - és ezt fel is vállaló - EBU-parádén, végül a Compact Discóra esett a zsűri választása, így a magyar alternatív rock azóta kitagadott csapatával indultunk 2012-ben újra nyerni. Az azerbajdzsáni Bakuba sereglett nagyvilág ezt a 24. hellyel méltatta, mert az angol dal nem volt se fülbemászó, és a fiúknak sem sikerült maradandót alakítaniuk a színpadon. Pedig e két tényező harmóniája nélkül semmi esély az Eurovízión.
Idén hasonló forgatókönyv szerint indult a Dal. A zsűrit felduzzasztották, így öten ajnározzák a produkciókat. A bennfentesség rányomja a bélyegét a véleményezésre, a kicsi magyar zeneiparban mindenki mindenkit ismer, ha nem magát az énekest, akkor a zeneszerzőt, vagy a gitárost, vagy a jelmeztervezőt, így nehéz tárgyilagosan például Keresztes Ildikó szemébe mondani, hogy vállalhatatlan. Az amúgy pontozásban kifejezésre jutó kritika nála ezért sem működött, bár a bátorságot valóban értékelni kell, de ne egy dioptriás hipszterszemüveg mögé bújt drámakirálynővel akarjuk megnyerni az Eurovíziót.
Az elmúlt évek tehetségkutatóinak oszlopos tagjai és elhullott versenyzői mellett kötelezően beválogattak elfeledetteket és friss hajtásokat is a műsorba, ám még ha lett volna is köztük Eurovízióra termett, azt gyors alulpontozással kizárták. Nem mintha kár lenne a 15 éves Bogiért, akinek flitteres, szőrmés, tornacsukás produkciója számtalan sebből vérzett, vagy Mrs Columbóért, melyben Galambos Dorina a dívát próbálta hozni túl szűk ruhában, túl szoros kontyban, és esetlen mozdulatokkal. Ám a Backgroundot érdemes lett volna még megrágni párszor kiköpés előtt, mert való igaz, hogy idegesítő hangja volt az énekesnek, ahogy Rakonczai is megállapította, az összhatás tökéletesen Eurovíziós volt. A neonba csomagolt fiatalok azok, akik leváltják a romkocsmában merengő bölcsészeket: ők nem merengenek, hanem csinálják, és ez még úgy is dicséretes, ha közben minden második a Moméra jár, és dizájner akar lenni nagykorában. Ahogy régen mindenki marketinges akart lenni.De az ötös lottósorsolásról ottfelejtett közönségsoroktól nagyon távol áll ez a világ. Mintha az Önök kérték célcsoportjára specializálódott volna a válogatás: az egyre kalácsképűbb Palcsó Tamás, és a fácántollas Baricz Gergő mellé beválogatta a nézősereg Gyurcsík Tibort, ők elnézték neki a béna hip-hop betétet, hisz olyan cuki. Kár, hogy minden második csávó így néz ki az Eurovíziós fellépők között, és még a zakójába varrt ledlámpákkal sem tudna igazán kitűnni.
And the winner is…
Nem úgy a Pál-Agárdi páros, akiket ha nem küldünk ki, akkor tényleg soha nem fogunk Friderika 1994-es negyedik helyezésének közelébe érni. A csillagszemű és a látássérült párosának romantikus, libabőrözős duettje kimerít minden Eurovíziós-faktort: a fiú-lány konstelláció már többször nyert az évtizedek alatt, legutóbb Düsseldorfban két évvel ezelőtt, de Dénes és Szilvi hozzáadott értéke a szem, amit egy picit szofisztikáltabban kéne leképezni a díszletesekenk, minta háttérben kivetített tűzben égő szemgolyóval.
Már a Voice-ban kiderült, hogy Pál Dénesnek mekkora teher az adottsága, nem csoda, hogy lelki társra talált a majdnem vak lányban. Mindketten tudják, milyen különlegesnek lenni, és ennek a tragédiáját mindenféle – Keresztes Ildikós – mesterkélt drámaiság nélkül tudják dalba vinni. Ezt Szilvi remegő a keze még emberibbé és őszintébbé teszi A kérdés, hogy Malmőben is ekkora hatással lenne a közönségre a Szíveddel láss, és pontoznák-e a nemzetek egymás szövetségesein kívül valami mást is. Minket.
