hvg.hu: Téged humoristaként ismernek leginkább, de kezdhetnénk máshonnan?

Litkai Gergely: Felőlem…

hvg.hu: A Comedy Central vezetőjeként mennyire a saját sikered az, hogy ha ma a harmincas korosztályban szóba kerülnek a rajzfilmek, akkor az egyébként komoly emberek is egymásra licitálva, röhögve mesélik a kedvenc South Park és a Family Guy jeleneteiket?

L. G.: Nekem ez duplán jó visszaigazolás. Egyrészt mert abban, hogy ez így működik majd, az elejétől fogva nagyon hittem. Másrészt pedig, amikor elindítottuk a csatornát, sok olyan sorozatot vállaltunk be, amire kereskedelmi, vagy más kábelcsatornákon azt mondták, hogy Magyarországon ilyet soha senki nem fog nézni. Az egész „adult animation”-ön, vagyis felnőtt animációs műfajon ilyen billog volt. Páran kipróbálták az ebben a műfajban pionírnak tekinthető Simpson családot, de a dolog nem működött, nem volt sikeres. Talán azért, mert nem tették be főműsoridőbe, mint Amerikában vagy Németországban. A Comedy Central így élt a lehetőséggel, hogy a Foxtól az ilyen tartalmak nagy részét megvásárolja, és azóta is olyan jó a kapcsolatunk, hogy az új animációik rögtön bekerülnek a mi műsorstruktúránkba is.

hvg.hu: Miért megy az jól a nálatok, ami a kereskedelmi csatornán biztosan kiverné a biztosítékot?

L. G.: A tematikus kábelcsatornákkal szemben szerintem mások az elvárásai a nézőknek, mint egy országos kereskedelmi csatornával – igaz, könnyebben el is kapcsolnak onnan. A Comedynél ráadásul az indulás előtt készíttettünk egy nagy kutatást arról, hogy ki, mikor, mit nézne szívesen a műfajban, hogy milyenek a magyarországi humorpreferenciák. Ez alapján raktuk össze az egész műsorstruktúrát, és nincs is más titok. Legfeljebb az, hogy mi nem nagyon kötünk kompromisszumokat. Ugyanakkor a csatorna sikeréhez az is hozzátartozik, hogy tényleg nagyon komolyan vesszük a médiatörvény előírásait. Ha egy műsor egy kicsit is durvább tartalmú, azt este 9 vagy 10 előtt nem engedjük adásba. Szerintem nem kell feleslegesen konfrontálni a nézőket, mert akinek bejön a South Park, az este 10 után úgyis megkapja.

hvg.hu: Ha ez a felnőtt animációs műfaj ilyen jól megy, hogyhogy nincs még belőle magyar gyártású?

L. G.: Ez bonyolult kérdés. Mi bebizonyítottuk, hogy lehet ilyen tematikus csatornát jól csinálni, mert az első évben nullszaldósok voltunk, azóta pedig egy jól prosperáló vállalkozássá váltunk. De közben a hasonló próbálkozások, mint a Humor1 és a Poén csatorna gyorsan megbuktak. Nagyon észnél kell lenni, mert nem lehet mindenre lőni és ráugrani pusztán meggyőződésből még akkor sem, ha megy a szekér. Hazai gyártás, bár költséges, éppen mostanra már van is. Illetve lesz, mert januártól elindul az első, egyelőre tíz részes animációs projektünk. És Ubul a sorozat címe, megpróbáljuk külföldön is, más Comedy csatornáknak eladni. Ha ez bejön, akkor a bevételeiből beindíthatunk egy hazai termelő tevékenységet is. De ilyesfajta expanzióba egyébként a Susogós Mackók is belekezdett, azt Oroszországban vezetjük be.

hvg.hu: A panelház és a medve nyilván ott is jól dekódolható, de hogy jön ide Oroszország?

L. G.: Annyira beváltottuk az amerikai tulajdonos reményeit, hogy foglalkozhattam a lengyel piaccal, és az oroszoknál is én intézem a csatornaindítást.

hvg.hu: Mennyire transzformálhatók az itthoni tapasztalataid?

L. G.: A saját gyártású műsorok közül az egyik legfontosabb a stand-up, ami nálunk a Comedy Central bemutatja néven fut. A klubszervezés során elég sok tapasztalatot szereztem itthon, ezt próbáltam kamatoztatni. A lengyeleknél ez egy kicsit hendikepesen indult, mert ott ez a műfaj még nem annyira magától értetődő, de a helyi állami televízió azért már megvette az első szezont.

Oroszországban castinggal kezdtünk, épp azokban a napokban voltam emiatt Moszkvában, amikor a parlamenti választások után a legélesebb volt a tüntetések miatt a helyzet. Ettől még simán egy olyan srác nyert, aki amellett, hogy a tüntetésről ugrott be, egy Monty Python színvonalú monológot adott elő. Egy iPad segítségével bemutatta és kommentálta, amint Putyin és Medvegyev a tollaslabda sportot népszerűsítik az orosz népnek.

hvg.hu: A putyinos jelenetek azért biztosan nem kerülnek majd be az állami tévébe. De ennél sokkal jobban érdekel: mi az oka, hogy a dumaszínházas és/vagy Showder klubos előadók szinte kínosan kerülik a mélyebb politikai témákat, ha úgy tetszik, a politikai humort?

L. G.: Nem mintha nehéz volna fogást találni rajta, de azt is látni kell, hogy egyre nehezebb megtalálni a politikai történések humorra átírhatóságának azt a szintjét, amin képesek nevetni az emberek. A politikával tele van mindenki hétköznapja, és ha eljönnek az emberek szórakozni a New Orleansba, a Godot-ba, bármelyik stand-up klubba, vagy csak a tévé elé leülnek, akkor kikapcsolódni akarnak, nem pedig Orbánról, Lázárról meg Matolcsyról hallani. De – miközben a politikai humor Magyarországon platformfüggő – az is kétségtelen, hogy ez egy nehéz műfaj. Nagyon keveseknek megy ez ma jól, és kevesen is művelik. De Bödőcs szilveszteri műsora a Rádiókabaréban idén is elképesztően jó lett.

Az szerintem egyébként rossz volna, ha megpróbálnánk ezt az egész őrületet valahogy még felülmúlni. Legfeljebb az a választási lehetőség van, hogy olykor más megvilágításba tesszük ezeket a dolgokat. Amikor én azt mondom a színpadon, hogy „Amikor a Fidesz köztárasági elnököt keresett, döntenie kellet, hogy fej vagy írás. És ők végül a fej mellett döntöttek” vagy azt, hogy: „Gyurcsány Ferenc volt az utolsó miniszterelnök, aki tudta, mikor hazudik”, akkor az emberek érzik, hogy ezek nem olyan durva poénok. Egy másik dimenzióban szólalnak meg, nem rátromfolni akarnak a sok baromságra.

hvg.hu: Mi van akkor, ha a visszajelzés erre mégis az, hogy amit mondasz, túl meredek?

L. G.: Én alapból is inkább kísérletező típus vagyok. Mindig is amolyan „trial by error” alapon álltam ki a színpadra, mert hiszek abban, hogy mindig van a közönségben legalább egy lelki társam, aki azt gondolja, hogy az, amit éppen akkor mondok, humoros. Persze, mindig ki kell szolgálni a közönséget, de azért jó érzés a határokat feszegetni és meredekebb témákat is kipróbálni. Ilyen például a halál. Hogy miközben a nézők ott vacsoráznak, be lehet mondani, hogy minek örülnek, hisz mind meg fognak halni. És hogy miért érdekli őket a világvége, hisz abban csak az az előnyös, hogy nem kell azzal foglalkozni, hogy ki jön el a temetésünkre. Meghökkentő lehet, de működik.

hvg.hu: A szezont beharangozó egyik plakáton az látható, hogy Hadházitól Bödőcsön át Aranyosiig ül az RTL-ből jól ismert társaság az Utolsó vacsora parafrázisán, de te vagy középen, és így mindenki hozzád igazodik. A stand-uposoknak most pontosan mije vagy: koordinátora, producere, atyai jóbarátja?

L. G.: Aki igényli, akár mindegyik egyszerre. De valójában leginkább koordinátori szerepeket viszek.

hvg.hu: Szépen mutat kifelé, hogy egy nagy, boldog család vagytok, de ki-kivel (vagy kivel nem) szeret együtt dolgozni?

L. G.: Inkább humor-irányvonalak vannak, ami körül így-úgy sűrűsödünk. Vannak, akik a nép lelkéhez közel állók inkább, és vannak, akik pedig a saját lelkükhöz emelik fel a népet. Az utóbbi szerintem az üdvözítőbb, de azért nagy törésvonalak nincsenek. Mindenki felmérte a terepet, és inkább jó irányba hatnak ezek a különbözőségek, főként a fellépések előtt.

Amit én szeretek - és ez a privát ízlésem - az a Kőhalmi-féle abszurd vonal, ami sokkal jobban megmutatja a dolgoknak a lényegét, mintha most azzal foglalkoznánk, hogy mit csinál az aktuális Anettka. De mindig próbálkozunk új dolgokkal is: jól működik a duma jam, ami a színpadi improvizáció, de Zolinak van vetítése Szentes-környéki kártyanaptárakból, Bödőcsnek és Beliczainak pedig egy közös estje, amiben egy best of Youtube válogatás is szerepel. 

hvg.hu: Ha például KAP - Kovács András Péter -  új szövege mondjuk nem sikerül túl jól, van, aki ezt megmondja neki?

L. G.: Pont ő az, aki úgyis tudja, ha nem mondja neki senki. És épp ő az, aki egyébként sem akar soha semmit megúszni. A bevett gyakorlat szerint a kollegák megmondják egymásnak, szemtől-szembe, ha valami nem tetszik, valami nem kerek. De azt is, hogy mi, miért nem volt jó, és hogyan lehetne azt szerintük jobbá tenni.

hvg.hu: A saját poénjaitokon elsőre ti nevettek még?

L. G.: Én akkor szoktam a legnagyobbat. Jól el tudunk szórakozni, ami azért nagyon veszélyes, mert amikor párokban dolgozunk és ötletelünk, az lehet félrevezető is. Egyedül nagyobb az önkontroll, párban pedig lehet, hogy mi sírunk a nevetéstől, és azt gondoljuk, hogy majd a közönség is nagyon jókat fog rajta szórakozni, de ez olykor csalóka. Hadházival dolgoztunk nemrég a gazdaságpolitikusok titkos életén. Ott született meg az, hogy „Két gazdaságpoltikus beszélget. Azt mondja az egyik a másiknak: Szerintem jó ötlet volt, hogy az államkincstár-aukciót a Vaterán csináltuk. Erre a másik: De az nem, hogy nem állítottunk be minimálárat, és így mindent megvettek 120 forintért, ráadásul nekünk kell állni a postaköltséget is.” – Lefordultunk a székről, vinnyogtunk úgy röhögtünk, aztán amikor előadtuk, a közönség csak ült némán.

hvg.hu: Korábban megtehetted volna, a Showder Klubban mégsem léptél kamera elé.

L. G.: Nekem nem hiányzik, és voltaképpen csak azt eredményezte, hogy én továbbra is normális ember tudtam maradni. A kollégáim meg akármennyire is tiltakoznak ellene, és akármennyire is az a Showder Klub szlogenje, hogy „Ha elege van a celebekből”, mára pontosan olyan celebek lettek, mit az X-faktor szereplői. Csak tartósabbak. És olyanok, akik sokkal inkább a saját bulvárújságukká váltak a színpadon, semmint kiszolgáltatták magukat a sajtónak.

Egyébként meg, ha az időm és az energiám engedi, vállalok fellépéseket is, és a saját csatornánkon is megjelenek időnként. Az is igaz, hogy a Comedy Cental bemutatja kicsit más rugóra jár, mint a Showder Klub. A fő csapás a friss fellépők bemutatása, de nálunk az újak mellett  a humor klasszikusai is feltűnnek. Laár Andrásra vagy Sándor Györgyre nagyon büszkék vagyunk. Ahogyan arra is, hogy Hajós legutóbbi műsora az egyik legviccesebb produkciója volt, amit valaha is a tévében csinált. Mi valahogy próbáljuk ezt a hazai humort dokumentálni.

hvg.hu: A 2011-es évbe, egy rögtönzött összefoglalóba nálad mi fér bele?

L. G.: Az biztosan, hogy én például még azelőtt végtörlesztettem, hogy kormányzatilag felülírták a pénzügyi törvényszerűségeket. Inkább nem számoltam ki, hogy mennyit buktam emiatt, de azt határozottan érzem, hogy nem voltam nyertese a gazdasági szabadságharcnak. Másrészt úgy érzem magam, mint aki földrengéskor ül fel a vidámparkban a hullámvasútra, és rendkívül nehezen talál kapaszkodót, mert minden fundamentum remeg. A vonatkoztatási pontok váltak bizonytalanná, így nehéz megítélni, hogy mikor vagyunk fejjel lefelé és mikor vagyunk egyenesben. A legzavaróbb a nagyvonalúság hiánya, nem jó, ha valaki bármit megtehet, akkor bármit meg is tesz.

hvg.hu: És a jövő évibe?

L. G.: A fölös energiákat most arra fordítom, hogy áprilisban megnyílhasson a saját, külön bejáratú dumaszínházunk. Sok klubban megfordultam Európában, a spanyoloktól is ellestem pár ötletet, de szeretnék bevezetni improvizációs, és ahogy Londonban a Comedy Store-ban működik: karbantartó tréningeket. Fejleszteni kell a beszédtechnikát és a színészi képességeket, ez a szakma adóssága.

hvg.hu: Vegyük úgy, hogy az egyszemélyes műfajt kipipáltad. És az a korábbi terved hogy áll, hogy ki kell zökkenteni a kabarét abból az állapotából, hogy még mindig Rejtő Jenő jelenetei adják a viszonyulási pontot?

L. G.: Bereményi Géza és Kálomista Gábor megpályázta a Tháliát és a Mikroszkóp Színpadot, én állítottam össze a pályázat kabarés részét. Nyertek, így megkértek, hogy művészeti vezetőként segítsek majd a működtetésben is. Azt vállaltuk, hogy a Mikorszkópon modern kabarét készítünk, és megpróbáljuk behozni azt, ami az elmúlt évtizedekben, de főként az utóbbi 20 évben ebben a műfajban elmaradt. Rajta leszek!