Adott egy kelet-európai ország, Ukrajna, amely a nyugat felé nyitni akaró, Kijev-központú narancssárga részre, és a szovjet gyökereihez jobban ragaszkodó, Donyeck-központú kék részre oszlik. A színek a pártokat jelölik, a választásoknál jól láthatóak a belső politikai határok: az ország valóban kettéoszlik.

A német rendező, Jakob Preuss két szimbólumra építi fel a The Other Chelsea című filmet. Az alapkoncepció a halálra ítélt, állandóan tulajdonost kereső donyecki szénbánya és a város sikeres futballcsapata, a Sahtar Donyeck közötti kontraszt bemutatása.

Előbbi munkásai folyamatos létbizonytalanságban élnek, hiszen évek óta semmi változás sincs. Bár kitartóan dolgoznak, nem bíznak már saját, bűnözőknek tartott politikusaikban sem. Ellenben felnéznek (az egyébként szintén kétes múltú) futballrajongó Rinat Ahmetovra, kedvenc focicsapatuk elnökére, aki megígérte, hogy pár év alatt felhúz Donyeck szívében egy ötvenezres futballstadiont, és lám, ma ott áll a gyönyörű Donbass Aréna. Adódik a kérdés: csak akkor lehet sikeres egy projekt Ukrajnában, ha érdekel egy oligarchát?

A film karakterei jellemző donyecki figurák, de a bányamunkások közül főszereplővé avanzsál a városi közgyűlés elnöke, a 28 éves, ambiciózus Kolja Levcsenko. Villámkarrierje nem szokványos, de nem is meglepő. Fiatalon szerzett befolyásának egyik legszembeötlőbb jele az, hogy máris a Sahtar stadionjának VIP-páholyába van belépője, holott nem is rajong különösebben a fociért.

A film cselekménye két szálon halad: láthatjuk a szénbánya „vergődését”: sosincs olyan tulajdonos, aki felvirágoztatná, a komolytalan befektetők fejlesztés gyanánt lapátokat vesznek a munkásoknak - meg luxusautókat saját maguknak.

Másik oldalról végigkövethetjük a Sahtar Donyeck 2009-es UEFA Kupa-menetelését, melynek végén, az isztambuli döntőben 2-1-re legyőzték a német Werder Brement. A kontrasztot jól szemlélteti, hogy míg a kiválasztott bányamunkások 15 eurós prémiumot kapnak, addig a focicsapatban méregdrága brazil játékosok játszanak, a Donbass Arena megnyitója előtt pedig Beyoncé tart magánkoncertet hétmillió dollárért.

Verzió

A film markáns mellékszálai is tipikus ukrán-orosz helyzeteket mutatnak be: a 28 éves politikusjelölt Isztambulban vacsorázgat hasonlóan fiatal barátaival a döntő után, az 55 éves bányásznak nincs pénze valamennyi meccsre elmenni, pedig a hazai mérkőzéseken már öt évtizede ott ül a kemény magban. A film, bár ukrán csapatról szól, csak az ott focizó brazil játékosokat említi, ezzel is jelezve, mi a siker útja a másfél évtizede felborult futballpiacon.

A film jól szemlélteti, hogy a létbizonytalanságban mennyit jelent egy sikeres városi focicsapat, a győzelem után még a bánya problémái sem tűnnek olyan súlyosnak. Ugyanakkor érzékelhető a futball és a politika összefonódása is, Kolja például bevallottan csak azért jár meccsekre, mert szerinte ez jót tesz a pártnak (és saját karrierjének), míg az igazi szurkolók az UEFA Kupa-győzelemnél is jobban örülnek az országos rivális, Dimano Kijev legyőzésének.

Az pedig már csak érdekes plusz, hogy éppen a kék politikai központú Sahtar Donyeck csapatszíne a narancssárga, és fordítva, a narancssárga bázisú Dinamo Kijevé a kék.

A filmet a 8. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon vetítik november 9-én 22:00-kor, és november 11-én 20:14-kor a Toldi moziban, majd november 13-án, 16:15-től a Cirko Gejzírben.

Vincze Szabolcs