Ne ijedjünk meg, ha nem találjuk az asztalunkat! Ez csak a földszint © Verzió

A kínai filmgyártásról elsőként a mára már klasszikussá vált easternek, Jackie Chan és Jet Li ugrik be elsőként. Jobb esetben esetleg a Tao - Az Út című munka a Magyarországon – de akár a világon bárhol – élő kínai értelmiség küzdelmeiről. Ha azonban a tradicionális harcművészeteknél többet szeretnénk megismerni a távol-keleti országból, érdemes megnézni a A világ legnagyobb kínai étterme című dokumentumfilmet, amely, ha szűkre szabottan is, de bepillantást enged az igazi Kínába.

A történet keretéül az ötezer férőhelyes, ezer alkalmazottat – köztük háromszáz szakácsot – alkalmazó gigantikus vendéglátóegység története, mindennapjai szolgálnak. Bár az összkép némiképpen polírozott, valódi emberi sorsokkal, sikerekkel és vágyakkal, nem utolsó sorban pedig társadalmi szokásokkal és konyhaművészeti fogásokkal ismerkedhetünk meg.

Bár ez utóbbinak, nem tudom, Európában örülünk-e. Hiszen túllendülve azon a közhelyen, hogy Ázsia egészen más gasztronómiai kultúrterület, sokkoló, ahogy a helyi szakácsok leölik a libákat, vagy éppen ahogy szervírozzák a félig élő halakat. Mindezt premier plánban, az orrunk előtt. Ilyenkor azért megfordul az ember fejében (vagy a gyomrában), hogy a nálunk már-már hisztérikusan felfújt libatömésnél vannak keményebb dolgok is.

Úgy látszik, Kína az olimpia után is nyitva tartja, sőt egyre szélsebbre tárja kapuit a világ és a Nyugat előtt. A házak és az autók alapján akár valahol Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban is járhatnánk, csak a mandarin nyelv emlékeztet minket, hol is vagyunk valójában. Ily módon már láthatjuk az új Kína színre lépését és feltörését, ami viszont együtt jár a hagyományos Kína eltűnésével. Persze, hogy mi a tradíció ötven év vérbő kommunizmus után, az nem is annyira nyilvánvaló.

Az egyetlen, ami dramaturgiailag meg-megtöri a film egyébként mérsékelt lendületét, az időnként bevágott, erőtlen információs snittek sora. Ha valamelyik szereplő éppen a válásáról mesél, egy hirtelen vágással az alkotók közlik, hogy Kínában évente mennyien házasodnak össze és válnak el. Ha mutatnak egy kisgyereket, már meg is jelenik a képernyőn, hogy Kínában évente mennyi gyermek születik.

Nem tudni, ezekkel a beszúrásokkal mit is akartak a film készítői, hiszen ahhoz, hogy valamit megtudjunk az ország jelenéről, lehetne éppen statisztikákat is búvárolni, de mi most éppen moziba jöttünk és filmet néznénk. Igaz, az efféle okosságok nem változtatnak a film élvezeti értékén. Nem vesznek el belőle, de nem is adnak hozzá.

A filmet a Verzió filmfesztiválon vetítik november 9-én 20:00-kor a Toldiban.

Vincze Szabolcs