Rendszerváltás 35: A Baltikum, a Szovjetunió Nyugatja
15 perc
2024.12.23. 18:30
Sem a deportálások, sem az oroszosítási kísérletek nem tudták kiirtani a balti népekből a függetlenségi vágyat, így amikor a ’80-as évek második felében megingott a szovjet kolosszus, a litvánok, a lettek és az észtek az elsők között cselekedtek.
1989. augusztus 23-án alig hihető jelenség tűnt fel a Szovjetunió baltikumi tagköztársaságaiban. Észtországtól Litvániáig mintegy kétmillió ember sorakozott fel és alkotott egy 690 km hosszú élőláncot. Ezek ráadásul nem katonák, vagy valamilyen szervezet fegyelmezett tagjai voltak, hanem egyszerű állampolgárok, akiknek a célja az volt, hogy ráirányítsák a nemzetközi figyelmet a szovjet megszállás törvénytelen voltára.
A tömegdemonstráció már csak a méretéből kifolyólag is hatásos volt, hiszen a három tagköztársaságban összesen élt akkor 8 millió ember, tehát a negyedük kiment élőláncot alkotni. Belegondolni is elképesztő, hogy micsoda munkát igényelt ennek a megszervezése a mobiltelefonok előtti korszakban.
A tüntetés időpontja sem egy légből kapott dátum volt, hanem a Molotov-Ribbentrop paktum (pontosabban Sztálin-Hitler paktum) 50. évfordulójára időzítették. Ez hivatalosan egy megnemtámadási szerződés volt a két nagyhatalom között, ám a titkos záradékában a két fél felosztotta egymás között Kelet-Közép Európát.
Hivatalosan a titkos záradék tényét a szovjetek tagadták, annak ellenére is, hogy szerepelt a nürnbergi perben a törvényszék elé benyújtott bizonyítékok között és helyette azt hangoztatták, hogy a záradék értelmében szovjet érdekszférába sorolt, akkor még független balti államok önként kérték felvételüket a Szovjetunióba.
A szovjet megszállás ellen 50 évvel később tiltakozók olvasatában ez a titkos záradék volt a bizonyíték arra, hogy az országaik erőszakos betagolása a szovjet keretrendszerbe voltaképpen jogtalanul történt.
Ez egyben azt is jelentené, hogy az országok 1940-es megszállása óta keletkezett valamennyi szovjet törvény hatályát veszítené és a ’80-as évek második felének kezdődő vitáját, miszerint a függetlenségre, vagy a Szovjetunión belüli nagyobb autonómiára kellene-e törekednie a balti országoknak, ad acta tenné a szovjeturalom illegitimitásának puszta ténye.
Ezek akkoriban már nem csak a politikai álmodozók légvárainak minősültek, hiszen 1989-re szinte tapinthatóvá vált a szovjethatalom erjedése a Baltikumban. Bár a formálódó ellenzéknek a Pravda még augusztus elején megüzente, hogy csupán szűklátókörű, szélsőséges nacionalisták hisztériájának tekintik Moszkvából a szervezkedésüket. Néhány nappal az évforduló előtt azonban ugyanezen lapban a Politbüro egyik tagja, Alekszandr Jakovlev elismerte, hogy valóban létezett a titkos záradék, de azt is hozzátette, hogy mindez nem befolyásolja a balti tagköztársaságoknak a Szovjetunión belüli helyzetét.
Az élőláncot követően Moszkvából újra keményvonalas üzenetek jöttek, a pártvezetés bírálta a tagköztársaságok kommunista pártjait és a helyi hatóságokat, amiért elmulasztották a demonstráció megakadályozását, illetve burkolt fenyegetések hangzottak el, amiket könnyen lehetett úgy értelmezni, hogy a Moszkva erőszakra készül. Mindebből azonban nem lett semmi, nem utolsósorban a demonstráció kedvező nemzetközi fogadtatása miatt.
Áruhiány és alkoholizmus
A 80-as évek szovjet átlagállampolgárának problémáit élték ott is a népek, szürke, depresszív hangulat uralkodott, komoly problémát jelentett az alkoholizmus, amin mind a brezsnyevi pangás évei, mind az új évtized nyomasztó tragédiái (Csernobil, az afganisztáni háború) csak rontottak – mondta Tölgyesi Beatrix, baltista, a térség szakértője.
Komoly problémát jelentett az erőltetett szovjet iparosítás következményeként megjelenő környezetszennyezés, az erdőirtások, a vízszennyezés, az olajpalabányászat, a foszfátbányászat. Ez, kiegészülve a csernobili katasztrófa hatásaival, erős alapot adott a baltikumi ellenzéknek ahhoz, hogy a kockázatosabb aktuálpolitikai témáktól elvonatkoztatva, környezetvédelmi alapon is bírálni tudja a rendszert.
Megjelent az áruhiány a boltokban, ami a 60-as, illetve a 70-es években még nem volt annyira jellemző, illetve a Szovjetunió többi területétől eltérően a Baltikumban igen erős volt a Moszkvától való függetlenedési vágy. Ennek elsősorban a szovjet terroron felül az volt az oka, hogy Észtország, Lettország és Litvánia a szovjet megszállást megelőzően önálló államok voltak.
Ráadásul a balti népek szabadságszeretetéről első kézből is értesülhettek a nyugati hatalmak, hiszen például Chicagóban egy egészen jelentős litván diaszpóra élt. Ezt ráadásul nem az 1945 utáni menekültek, hozták létre, hanem az a korábbi generáció, amelyik még a cári Orosz Birodalomból vándorolt ki az Egyesült Államokba – mondta Tölgyesi.
Ezek a litvánok, kiegészülve az 1945 után érkezettekkel és ugyanez elmondható az amerikai lett közösségről is, igyekeztek napirenden tartani a Baltikum kérdését, amit azért is tehettek meg könnyedén, mert a három ország szovjet megszállását az Amerikai Egyesült Államok kormánya sosem ismerte el.
A kosárlabda is ezért lett egyébként népszerű sportág Litvániában, mert miután az ország elszakadt az Orosz Birodalomtól, a két világháború közötti időszakban több amerikás litván hazatért és meghonosították a sportágat – mesélte Tölgyesi.
Ami az irodalmi életet illeti, értelemszerűen a nyugati emigrációban alkotó írók műveit maximum csak becsempészni lehetett a szovjet tagköztársaságokba, volt is, amit szamizdatban köröztettek, de például a litván irodalmárok a litván emigrációs irodalommal magyar közvetítés hatására tudtak megismerkedni.
Bojtár Endre műfordító és irodalomtörténész segített ebben nekik, ő ugyanis be tudta szerezni ezeket a litván anyagokat, félig-meddig törvényesen is, hiszen Magyarországon a baltikumi írók munkáit nem tartották túlságosan veszélyesnek a rendszerre nézve, még akkor sem, ha nyugati emigránsok műveiről volt szó. Ráadásul Bojtár a Szovjetunióban kiadott litván műveket is beszerezte, így még csak gyanút sem keltett.
Persze szovjet állampolgárnak még a baráti szocialista országokba sem volt könnyű kiutaznia, de lényegesen egyszerűbb volt, mint egy törvényes keretek között való nyugati út leszervezése, így a litván irodalmárok, már amelyik tehette, Bojtárhoz jártak az emigráns írók munkáit olvasni és persze lemásolni azokat.
A Szovjetunió Nyugatja és a moszkoviták
Az elnyomás és az áruhiány, illetve az egyéb problémák ellenére a Baltikum még így is a jobb életszínvonalú része volt a Szovjetuniónak, csakúgy, mint Belarusz. Ebben közrejátszott az is, hogy az itteni kultúra, hangulat, az építészet is lényegesen európaibb volt, mint máshol az országban, így ha az átlagos szovjet állampolgár egy kis nyugati illúzióra vágyott, akkor elutazott például Rigába.
A Baltikum európai arculatát a szovjet filmipar is felfedezte magának, így amikor olyan jeleneteket kívántak forgatni, amelyek nyugaton játszódtak, mondjuk a forgatókönyv szerint Németországban, azokat jó eséllyel itt vették fel.
A Baltikum abból a szempontból is elkülönült a Szovjetunió többi részétől, hogy a Keleti Blokk országaihoz hasonlóan a politikai vezetésben, legalábbis kezdetben, moszkovita kommunisták foglaltak helyet. A tagköztársaságok vezetésében persze helyet foglaltak orosz kommunisták is, ám mellettük megjelentek azok a lett, litván és észt mozgalmárok, akik az 1920 és 1940, illetve 1945 közötti időszakot szovjet emigrációban töltötték. (Ez elsősorban az észt és lett pártszervezetre volt jellemző, a litvánra kevésbé.)
Illetve voltak a hazai kommunisták, akik nem oroszok, sem Moszkvában gyökértelenné vált baltiak, hanem ténylegesen helyben élő funkcionáriusok voltak és ők időnként igyekeztek valamennyire biztosítani a feltételeit a nemzeti nyelv és a nemzeti kultúra fennmaradásának.