Csáki András gitárestje
december 19., Nádor Terem

Bizonyára nagyon ügyes hangszeres Csáki András, a Junior Prima díj legutóbbi díjazottja, számos nemzetközi verseny előkelő helyezettje, hiszen neve fogalom a hazai gitárosok közt; a koncert alatt jó, ha háromszor melléfogott, és ez is inkább csak zörejes hangot eredményezett, mintsem feltűnő, hamis hangot. Arról azonban, hogy jó zenész, nem győzött meg. Perfekcionizmusa talán csak a mintegy ötvenfős közönség felét-háromnegyedét kitevő szakmabelit kötötte le. (Az időjárás nem kimondottan volt alkalmas hangverseny-látogatásra.) A pedáns, kockázatot alig-alig vállaló előadás mellett ebben alighanem ludas maga a gitár is, a maga mindössze 200-250 éves repertoárjával. Jóllehet a klarinét is hasonló korú, a hathúrú hangszer nemigen gyújtotta lángra a nagy zeneszerzők fantáziáját, így maradnak a másod- és harmadvonalbeli szerzők, szerzőcskék, a választék pedig – nem nagy túlzással – ráadásszámokból állt.

Az egyetlen kivétel talán Bach néhány lantszvitje – Csáki a c-moll hangneművel kezdett, néhol kissé iskolásan formálva, díszítéseknél megakasztva a zenei folyamatot, és általában véve modorosan. Ezt követte Mauro Giuliani – a gitár Paganinije a XIX. század elején – Rossini-témákra írt parafrázisa, a 3. Rossiniana. Mindkét mű előadásán a stílusismeret hiánya érződött. Amiért persze nem érheti szó a ház elejét, hiszen egy stílus csak akkor ismerhető meg „belülről”, ha az ember tucatszám játssza a műveket – erre azonban a gitárosnak a fentebb említett okok miatt nincs lehetősége. Így történhetett, hogy magától értődő természetességű Bach-zene helyett affektált frázisokban volt részünk, a pezsgő-sziporkázó momentumokban gazdag Rossini-parafrázisból pedig éppen a Rossini-zene sója hiányzott: a humor. Összességében, Csáki gitározásán nem éreztem azt, amit oly sok nyelven így mondanak: játszik egy hangszeren. Ő inkább előadott. Ne finomítsunk, amit kaptunk, unalmas volt és vérszegény.

Szünet után megszólalt Farkas Ferenc Hat kis darabja, Barrios egyébként érdekes színekben bővelkedő, La Catedral című triptichonja, Morel Szonatinája, végül Castelnuovo-Tedesco Paganini emlékére komponált Capriccio diabolicója. Egy teljes „félidőn” át csak ráadásszámokat hallgatni igencsak megterhelő feladat, de ha a repertoárral nem is barátkoztunk meg, néha felfigyelhettünk egy-egy érdekes hangulati váltásra, egy-egy gondosan kikevert hangszínre. Mindez azt jelezte, hogy a gitárnak is megvan a maga varázsa, de ehhez a személyesség olyan fokára kell eljutnia az előadónak, amelyből egy zongora vagy hegedű esetében jóval kevesebb is elegendő a szuggesztivitás eléréséhez.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely