Budapesten e pillanatban úgy tűnik, sokféle probléma egyszerre aktuális. Van kilátástalanság, csalódottság, kiütköztek a rendszer ellentmondásai. Van tiltakozás, utcai erőszak és egyes szélsőséges csoportok terrorizmusról fantáziálnak. Csak éppen a helyzet teljesen más, mint a hetvenes évek Nyugat-Németországában, a városi gerillák, a kapitalizmussal szembeni terrorizmus őskorszakában.

Az Oscar-díjra jelölt A Baader-Meinhof csoport  című film premierje előtt a budapesti Goethe Intézet RAF - Tiltakozástól a terrorizmusig címen beszélgetést szervezett. Aki beült a Ráday utcai terembe, az európai múlt egyik különös tanúja iránt érdeklődött. Ám azok a kérdések, hogy melyek az egyes ember lehetőségei, választásai, ha elviselhetetlennek érzi a világot, amelyben él, hogy hol végződik a tiltakozás és hol kezdődik az erőszak, mégiscsak általános és korszaktól független kérdések.

Az est egyik vendége Astrid Proll volt, aki a hatvanas évek végén Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Ulrike Meinhof és még néhányak társaságában a Rote Armee Fraktion (RAF; Vörös Hadsereg Frakció) alapító tagjai közé számított, és annak első akciójában, a fogoly Baader berlini kiszabadításában is aktívan vett részt.

A másik vendég a tudomány embere, Annette Vowinckel akkortájt született, amikor Astrid Proll épp szociális munkát végzett árvaházakban, és társaival együtt már torkig volt a rendszerrel. A német államgépezet fontos posztjain ülő ex-nácikkal, a bulvársajtó uszításaival, a nagyvállalatokkal, a vietnami háborúval és annak európai hátországával.

A beszélgetés egy híres fotósorozat felidézésével kezdődött. A fekete-fehér képeken mosolygó fiatal szerelmespárt látunk egy párizsi kávéházban, 1969-ben. A jellegzetes kávéházi asztalon egy csomag Gitanes és egy Ricard-reklámos hamutartó. A pár nem más, mint Gudrun Ensslin és Andreas Baader, akik maguk sem sejtik, hogy nemsokára megalapítják a RAF-ot, amely két évtizedes története során - a jelenlegi adatok szerint - 33 ember halálát okozza, és saját tagjai sorából 21 harcosát veszíti el (lásd kronológiánkat).

Az előzmény: az 1968-as mozgalmak lázában égve Ensslin és Baader, valamint Horst Söhnlein és Thorwald Proll – kapitalistaellenes jeladásként – felgyújtanak két áruházat Frankfurtban. A vádlottak padján Baader vastag szivarra gyújt, a négy fiatal élvezi a népszerűséget. A bíró megállapítja róluk, hogy nem bűnöző típusok, és három évre ítéli őket. A fellebbezés kimenetelét szabadlábon várják, de amikor le kellene ülniük a büntetést, egyedül Söhnlein vonul börtönbe. A többiek Párizsba szöknek. Proll húga, Astrid, aki fotóművésznek tanul, utánuk megy. Ő készíti a fotót, majd amikor a bátyja rosszat sejtve kiszáll, ő a helyébe lép.

Astrid Proll: "A börtönbüntetés viszonylag rövid volt ahhoz képest, ami később várt volna rájuk, de nem voltak hajlandóak leülni a büntetést, egy forradalmár nem tesz ilyet. Így kerültek Párizsba. A 68-as tavasz lendülete eltűnt, ez már az az időszak, amikor megpróbáltuk újraszervezni a mozgalmat. Új pártokat szerveztünk, mert nem bíztunk semmiben, ami a nácik keze nyomát viselte. Épp nemrég gondoltam vissza, vajon miért olvastunk Lenint és hasonló abszurd szövegeket annak idején? De hát így történt, igyekeztünk modelleket, példaképeket találni. Én szinte gyerek voltam 1968-ban, és egyszerűen velük maradtam. A párizsi fotók azért nagyon érdekesek, mert épp abban a pillanatban mutatják őket, amikor – ma már tudjuk – illegalitásba vonulnak, ahonnan nem lesz visszaút. Ezt akkor még maguk sem sejtették."

„1969-ben semmiféle elképzelésünk nem volt” – idézte fel Astrid Proll. „A felkészülés ideje volt. Csak arról volt szó, hogy Németországban létrehozzunk valamiféle csoportot.”

A csoport a RAF lett, amelynek születéseként az időközben gyorshajtás miatt elkapott, így bebörtönzött Andreas Baader fegyveres kiszabadítását tartják nyilván. A filmben az Astrid Prollt megszemélyesítő Katarina Wackernagel szerepel ebben a jelenetben. Astrid Proll e cselekmény miatt nem került bíróság elé, ezért – érthető módon – kerülte, hogy a saját szerepét szóba hozza. Mint a beszélgetés közben gyakran, többes szám első személy helyett ezúttal is jórészt általános alanyt használt: „Mi az, hogy a RAF születése? Ez afféle zsurnaliszta fogalom. A fogolyszabadítás mindenesetre akkoriban az ultima ratio volt. Jelet kellett adnia a közvéleménynek is, hiszen rólunk, középosztálybeli gyerekekről nem gondolták volna, hogy képesek vagyunk ilyesmire.”

"Tulajdonképpen csoda, hogy ma este itt ülhetek..." Astrid Proll a budapesti Goethe Intézetben © MTI

Astrid Proll

1968-ban csatlakozik bátyja ismerőseihez, ahhoz a csoporthoz, amelyből később a RAF alakul.  1970-ben illegalitásba vonul. Andreas Baader kiszabadítása után ő is azok között van, akik Jordániában, az el Fatah egy táborában katonai kiképzést kapnak. 1971-ben Hamburgban letartóztatják, majdnem négy évet tölt vizsgálati fogságban. Ő az első, akit a közismert körözési plakátok fotója alapján ismernek fel – talán ezért zavarja máig is, ha fényképezik –, és az első, akit a terroristáknak később kijáró szigorított fogságban tartanak. 1974-ben, miután a börtön testileg és lelkileg tönkreteszi, tárgyalásképtelensége miatt ideiglenesen szabadlábra helyezik, ezután Angliába szökik, megházasodik, felveszi a férje nevét, és szakmunkástanulókat oktat.  1978-ban felismerik, majd kiadják az NSZK-nak. 1980-ban öt és fél évi börtönre ítélik bankrablás és okirathamisítás vádjával. Nem kerül azonban vissza a börtönbe, mert beszámítják a vizsgálati fogságot, a büntetés hátralévő részét pedig felfüggesztik, mert a bíróság kedvező esélyt lát arra, hogy visszailleszkedjen a társadalomba. Javára írja a bíróság, hogy menekülése óta távol tartotta magát a bűnözéstől, továbbá, hogy ha nem szakított is a Baader-Meinhof csoport céljaival, azok megvalósításáról lemondott. 1982-től vizuális kommunikációt tanul a hamburgi képzőművészeti főiskolán. Azóta fényképészként és képszerkesztőként dolgozik Németországban és Angliában, tanít berlini és londoni főiskolákon. 1998-ban jelenik meg először a János és Júlia. A RAF képei 1967-1977 című kötete.

 „Volt egy történelmi pillanat, amikor a RAF-nak a lakosság körében valóban volt bizonyos támogatottsága" – emlékezett Vowinckel a csoport geneziséről és esélyeiről szólva. „A vietnami háború elleni tiltakozás, vagy az iráni sah 1967-es berlini látogatása miatti felháborodás - amikor a rendőrség brutálisan szétverte a tüntetőket - nem álltak nagyon távol a lakosság jelentős részének politikai nézeteitől. Történész szemmel a probléma az, ahogy a RAF lépésről-lépésre igen erősen radikalizálódott. Az a pillanat, amelyben eljátszotta a rokonszenvet, egészen határozottan a Hanns Martin Schleyer elleni merénylet volt 1977-ben. A gyáriparos-szövetség elnökét úgy rabolták el, hogy pusztán stratégiai megfontolásokból meggyilkolták a négy testőrét és sofőrjét, pedig ők alapjában véve ártatlan civilek voltak.”

Ezt már a RAF második generációja követte el. És mintha a fogolyszabadításon kívül itt sem lett volna más ultima ratio. Anette Vowinckel: „Azt tudták, mit nem akarnak, de hogy mit akarnak, például, hogy miképpen nézzen ki a szocialista állam, arról alapjában semmiféle elképzelésük sem volt. Ha felidézzük a fogalmakat, amelyekkel a gondolkodásuk jellemezhető, csupa „antit" találunk: antiimperializmus, antikapitalizmus, anticionizmus, de nem jutnak eszembe pozitív fogalmak.”

A RAF a nyugatnémet társadalom évtizedekig elhúzódó traumatikus élménye, lelkiismereti és egyben bűnügye. Ez a Goethe Intézetben is érződött; volt, aki a közönség ötven–hatvanéves német tagjai közül még most is számon kérte Astrid Prollon az elveszett illúziókat és egyben az erőszaktól való elhatárolódást. A beszélgetés egyik legkülönösebb pontja pedig éppen az volt, ahogy a tépelődő, lelkiismeretével és múltjával percenként szembenéző Astrid Proll nem tudott válaszolni arra a kérdésre, melyik világot tartja elviselhetetlenebbnek, az akkorit, vagy a mostanit.

Katarina Wackernagel, aki Prollt játssza a filmben © spi.hu

„Azt hiszem, a történelemben semmi sem szükségszerű. Az emberek szabadon dönthetnek, hogy radikalizálódnak vagy kiszállnak” – mondta a morális vonatkozásokról a történésznő. „A viszonylag kicsi, és az illegalitás miatt egyre inkább elszigetelődő csoportnak erős belső dinamikája lehetett. Bekövetkezett az a pont, amikor nem lehetett anélkül kiszállni, hogy árulónak tekintsék az illetőt. Nehezen száll ki az is, aki egyszer már rászánta magát az odáig menő radikalizálódásra, hogy akár célpontként kiválasztott embert is öl. Ez persze őrültség, miközben a 68-as mozgalom legnagyobb része köztudottan azt az utat választotta, hogy a társadalom intézményeiben vállalt közéleti szerepet („langer Marsch durch die Institutionen”- hosszú menetelés az intézményeken át). Ami természetesen sokkal fáradságosabb, mint lelőni egy politikust, ezzel határozott jelet adni és bekerülni a médiába. A RAF jellemzője a nagyon radikális ideológia. Az ideológia alapjában mindig arra készteti az embereket, hogy olyasmiket cselekedjenek, amit egyébként erkölcsileg nem tartanának igazolhatónak.”

Astrid Prollnak sem lehetett könnyű a távolodás. „Őrülten nehéz egy ilyen csoportból kiszállni” – idézte fel. „Nekem szerencsém volt, azért is, mert nem az első vonalhoz tartoztam. A börtönben összeomlottam, erre kiengedtek, és találtam egy olyan orvost, aki együttérzett velem, az akkor 40 kilóra lesoványodott 26 éves lánnyal. Segített rajtam, aztán amint lehetett, leléptem, külföldre mentem – és túléltem. Hogy pontosan mikor hagytam el a RAF-ot, azt nem lehet megmondani. Az ember nem is hagy el ilyesmit. Nagyon bonyolult folyamat, ahogyan kikerül az ember, ha egyáltalán lehetséges ez. Kész csoda, hogy ma este itt ülök, ha szabad ezt így mondanom. Ebben benne van a saját szándékom éppúgy, mint a szerencse. Nem akartam börtönben meghalni. Pedig akár meg is történhetett volna, hiszen a többiek 1977-ig egyfolytában éhségsztrájkoltak a börtönben. A RAF első generációja nem akart 20-30 évet rács mögött tölteni. Vagy harcolni akartak vagy meghalni, és végül így is történt. Nagyon érdekes, hogy csak most kerül ki a börtönből a második generáció, amely az elsőhöz képest sokkal brutálisabb volt, és tényleg nagyon csúnya dolgokat követett el.”

Búcsúszimfónia A magyar recepció

"Körülbelül 28 évvel ezelőtt, 1970. május 14-én egy kiszabadítási akció folyamán létrejött a RAF. Ma befejezzük e projektet. A városi gerilla a Vörös Hadsereg Frakció formájában immár történelem."  Így kezdődik a csoport önfeloszlatását bejelentő kommüniké 1998-ból. Mint annyi más szövegük, ez is hosszú és ideologikus. Viszont rendkívül érdekes. Most ezek közül a szövegek közül több is megjelenik a pozsonyi-budapesti Kalligram kiadó gondozásában Búcsúszimfónia címmel. A Legéndy Jácint, Szitányi György és Tamás Gáspár Miklós által írt, összeállított könyvben nemcsak a RAF-hoz kötődő dokumentumok szerepelnek, hanem a szervezet tevékenységét és az egész jelenséget elemző két tanulmány is olvasható. A RAF történetét a magyar könyvkiadás mindeddig mostohán kezelte. A folyóiratok már nem annyira. Érdekes módon az első, ebből a szempontból forrásértékű kiadás a Filmvilág egyik 1983-as száma, amely Margarethe von Trotta Ólomidő című filmje kapcsán közölt írásokat, kronológiát. Az eredeti lapszámban még Heinrich Böll  Németországban hatalmas visszhangot kiváltó, egyik 1972-es  cikkének fordítása is olvasható volt (Kegyelmet akar-e Ulrike Meinhof vagy törvényes eljárást?), ám ezt az online archívum már nem tartalmazza.  A Beszélő című folyóirat a RAF-alapítók elleni stammheimi perről közölt írást. A legterjedelmesebben pedig a Spanyolnátha online folyóirat  foglalkozott a csoporttal 2007-es, Rafting című összeállításában. Hazai popkulturális vonatkozása is van a RAF-nak. A nyolcvanas évek közepének underground kultzenekara, a Sex-E-Pil, még első felállásában, Hegyi Hill Zoltán énekessel foglalta dalszövegbe a szervezetet. A Rote Armee Fraktion című számukat csak koncerteken játszották, lemezen nem jelent meg.

1966.
december: Rudi Dutschke szocialista diákvezér felhívására megalakul a Parlamenten Kívüli Ellenzék (APO)

1967.
június: Egy rendőr agyonlő egy diákot, Benno Ohnesorgot, miközben Nyugat-Berlinben tüntetés zajlik az iráni sah látogatása ellen; a rendőri erőszak miatt újabb tüntetések lángolnak fel

szeptember: Dutschke és társai először vetik fel egy városi gerillamozgalom gondolatát

október: Andreas Baader és Astrid Proll, a vietnami háború elleni tiltakozásul, bombát próbál robbantani a nyugat-berlini Amerika Házban

1968.
április 3-4.: Baader, valamint Gudrun Ensslin, Horst Söhnlein és Thorwald Proll felgyújt két frankfurti áruházat. Három nap múlva letartóztatják őket.

április 11.: Egy merénylő életveszélyesen megsebesíti Dutschkét (aki felépül, de 1979-ben belehal a sérülés következményeibe). A heves tiltakozó megmozdulások elsősorban a felbujtónak tartott Springer-lapok ellen irányulnak.

május: A parlament szükségtörvényeket fogad el belső vészhelyzetek esetére

október: A négy áruházi gyújtogatót három évre ítélik

1969.
szeptember: Willy Brandt kancellárral az élen megalakul az NSZK első szociáldemokrata vezetésű kormánya

1970.
április: A börtönbüntetés elől időközben illegalitásba vonult Baadert gyorshajtás miatt megállítják, felismerik, bebörtönzik

május 14.: Ulrike Meinhof újságíró ürügyet teremt ahhoz, hogy Baadert a börtönből egy egyetemi olvasóterembe vigyék. Társai fegyveresen kiszabadítják, közben az intézet egyik alkalmazottját súlyosan megsebesítik. Meinhof ettől fogva a csoport egyik vezetője és fő ideológusa. És elsőszámú közellenség.

június: A Vörös Hadsereg Frakció (RAF) közzéteszi első nyilatkozatát

nyár: Félkatonai kiképzésre a RAF több tagja egy jordániai palesztin táborba megy

szeptember: A RAF bankrablásokkal szerez pénzt

október: Letartóztatják a RAF néhány tagját

1971.
július: Az NSZK addigi legnagyobb razziája közben a RAF tagja, a 20 éves Petra Schelm tűzharcba keveredik a rendőrökkel, és meghal

október: Norbert Schmid rendőrt agyonlövik, miközben RAF-tagokat próbál letartóztatni

január: A Brandt-kormány rendeletet hoz a baloldali radikálisnak tekintett közalkalmazottak kiszűréséről

1972.
május 12.: Egy RAF-kommandó robbantásos merényletet követ el Frankfurtban egy amerikai laktanya ellen: egy halott, 13 sebesült

május 16.: A RAF merényletet kísérel meg egy vizsgálóbíró ellen, de a feleségét sebesíti meg súlyosan

május 19.: Merénylet a Springer hamburgi székháza ellen: 17 sebesült

május 24: Merénylet egy heidelbergi amerikai laktanya ellen: 3 halott, 5 sebesült

június-július: letartóztatják Baadert, Holger Meinst, Ensslint, Meinhofot és a RAF több más tagját

szeptember 5.: A Fekete Szeptember palesztin szervezet a müncheni olimpia közben 11 izraeli sportolót ejt túszul. Követelései között szerepel Baader és Meinhof szabadonbocsátása is. Az akció során meghal az összes túsz, valamint 5 palesztin fegyveres és egy német rendőr.

szeptember 13.: A német belügyminisztérium a terrorizmus elleni harchoz létrehozza a GSG9 kommandót

1974.
május: Brandt helyébe Helmut Schmidt kancellár lép

november: 54 napos éhségsztrájk után Holger Meins a börtönben meghal

1975.
április: Támadás a stockholmi német nagykövetség ellen: 2 diplomata és 2 merénylő meghal

május: A stuttgart-stammheimi börtönben megkezdődik Baader, Ensslin, Meinhof, Jan-Carl Raspe és társaik pere

1976.
május: Ulrike Meinhof felakasztja magát a börtöncellájában

június: Palesztin és német terroristák Tel Avivból az ugandai Entebbébe térítik el az Air France egyik utasszállítóját. Egy izraeli kommandó kiszabadítja a túszokat, közben három túsz és az összes gépeltérítő meghal

1977.
április: A RAF megöli Siegfried Buback főügyészt és két kísérőjét

július: A RAF megöli a Dresdner Bank vezetőjét, Jürgen Pontót

szeptember 5.: A RAF elrabolja Hanns Martin Schleyert, a munkaadók szövetségének vezetőjét, testőreit és sofőrjét megöli. A túszért cserébe 11 bebörtönzött társuk szabadonbocsátását követelik; a Schmidt-kormány elutasítja az ultimátumot

október 13: A híres német ősz csúcspontja. A RAF-fal együttműködő palesztin fegyveresek a követelések nyomatékosítására eltérítenek egy német utasszállítót. 5 nap múlva a szomália Mogadishuban a GSG9 kiszabadítja a túszokat. Ugyanazon az éjszakán Baader, Ensslin és Raspe öngyilkosságot követnek el cellájukban, Schleyert megölik elrablói. A RAF további generációi a következő években több politikai és gazdasági vezetőt megölnek.

1985.
augusztus: Igazolványáért megölnek egy amerikai katonát, hogy bejussanak egy Frankfurt közeli amerikai támaszpontra; az ottani merényletnek 2 halottja és11 sebesültje van.

1990.
június: A német egyesítés után letartóztatják azt a 10 volt RAF-tagot, akik álnéven az NDK-ban kaptak menedéket

1991.
április: A RAF utolsó prominens áldozata Detlev Kartsen Rohwedder, a volt NDK vagyonát kezelő hivatal vezetője.

1992.
január: Klaus Kinkel belügyminiszter jelzi, hogy indokolt esetben az állam kész a megbékélésre. A következő 2 évben 8 RAF-tagot kiengednek a börtönből. Az RAF előbb jelzi, hogy nem támadja meg többé az állam és a gazdaság vezető képviselőit, majd júniusban lemond a fegyveres akciókról is.

1993.
június: Tűzharc rendőrök és RAF-tagok között egy vidéki pályaudvaron. Egy RAF-tag és egy rendőr meghal. Szakmai hibák miatt lemond a belügyminiszter, leváltják a főügyészt.

1998.
április: 28 éves történetét lezárva a RAF bejelenti „a projekt befejezését”.

Bedő Iván - Nagy Gergely