Szabó György "Egyenlő távolságra mindenkitől" © Stiller Ákos

A Trafó kortárs művészeti helyszín. Számos olyan műfajjal foglalkozik, amelyek művelői ma nehezen találnak nyitott intézményekre a fővárosi színházi struktúrában. A Szabó György vezette helyet is érinti a fővárosi elvonás: három év alatt egymilliárdot vonna ki Budapest az általa fenntartott színházi rendszerből. Szabó egy átfogó koncepción dolgozik, amely finanszírozható színházi struktúrát ajánl Budapestnek. De ki fog erre odafigyelni?   

hvg.hu: Úgy látszik, a fenntartó vállalja a népszerűtlen döntést: hozzányúl a színházfinanszírozáshoz. Egyszer azt írtad, ez az előfeltétele annak, hogy a  struktúra megváltozzék. Most tehát adott a helyzet?

Szabó György: Helyzet van; ez biztos. De nem látom, hogy a politika tudná, mit akar. Azon kívül, hogy spórolni.

Ezt úgy értsük, hogy előkészítetlenül dobják be a három év alatt zajló, egymilliárdos elvonást?

Konkrétan spórolásról van szó, de nincs szó semmiféle reformról.

Akkor mitől menne át bármilyen szakmai változtatási javaslat?

Menekülési kényszer van, és a legjobban előre lehet menekülni. Azokban a szakmai anyagokban, amelyeket én láttam, azt szerepel, legyen most elvonás. Erre az évre 216, illetve 300 millió versenyez, de ott az is szerepel, hogy utána azonnal el kell indítani az elemző munkát, és új rendszer kidolgozása szükséges.

Az egyszeri színházba járó most azt hallja; ellehetetlenülnek a színházak. Az igazgatók – akiket húsz éve nem lehetett együtt látni – egyszer csak közösen lépnek fel a tévében és erről beszélnek. Meg együtt előszobáznak a miniszternél.

Erre szocializálódott a magyar. És azt látom, hogy a politikusok ezt ki is használják. A számok érdekesen változtak. A nagy intézmények, illetve a karizmatikus személyiségek vezette intézmények pozíciói javulnak. Nekik ugyanis magas a PR-értékük.

Mit lehet ezzel szembehelyezni? Te most egy stratégián dolgozol, amely a budapesti színházi struktúra átalakítását célozza. Ki kért fel erre, és mi van benne?

Közgazdasági egyetemet végeztem, outsiderként kerültem a színházi területre. Mindenkitől egyenlő távolságot igyekszem tartani. Befolyásol, hogy egy intézményt vezetek, de ezen megpróbálok felülemelkedni, amikor az egészről gondolkodom. Egy olyan anyagot teszek most le egy héten belül, amelyben rámutatok: miért kell változtatni, hogyan kell változtatni és ezt metodikailag hogy lehet végigvinni. Tisztázni szeretném, milyen elveket kellene érvényesíteni és foglalkozom az időhorizonttal is, mert nem mindegy, mennyi idő alatt zajlik le a változás. Szeretném leszögezni: ezt az egészet nem lehet csak a szakmára bízni. A politikusok szeretik ezt hangoztatni, de ez tévedés. Több szereplőnek kell együttműködni: fenntartók, azaz tulajdonosok, politikusok, azaz döntéshozók, a főváros kulturális emberei, illetve a színházi szakma. Továbbá azoknak is, akik most nem közvetlenül érintettek; tehát most épp nem dolgoznak színházaknál, de értenek hozzá; gazdasági emberek, vezetők. Ők azért fontosak, mert a többiek érzelmileg érintettek; ők pedig kívülről látnak rá az egészre.

Mi a javaslataid lényege? Először is szét kell választani a profilokat? Régóta írják a kritikusok, hogy a kommersz színházat ne támogassa az adófizető; éljen meg vállalkozási alapon…

Ha innen indítjuk el a dolgot, akkor nem jutunk megoldásra; ez zsákutca. Teljesen új helyzetet kell teremteni. Két-utas megközelítést javaslok. A valóságból és egy elméleti megközelítésből kell kiindulni. Egy közgazdasági kérdést kell legelőször tisztázni: a közpénz és a piac viszonyát. Amikor tiszta piaci helyzet van, akkor a verseny pozitív dolog. De közpénzen nem lehet versenyt finanszírozni. Én e percben nem tudom a választ, de azt látom, hogy Magyarországon a kultúrában most amerikai típusú, szabadpiaci versenyhelyzet van közpénzen. Ami pazarló.

Igazgató a ház előtt "Ami jó, az menjen körbe az országban" © Stiller Ákos

(hvg.hu) Mi ahhoz szoktunk, hogy a színház mintha a közszolgáltatás része volna. Ahogyan a falból jön az áram. Pénzbe kerül, természetesen, de tudjuk, hogy mit kapunk a pénzünkért. A Vígszínház bérletese most megrémül: mi lesz a színházunkkal? Átalakul?

(Szabó György) Ez a megközelítés is zsákutca. Először is kell egy budapesti koncepció. Budapest milyen kulturális képet akar mutatni magáról? A lakosai számára milyen minőségű szolgáltatást kíván nyújtani, milyen munkaerőt kíván megtartani, milyen turisztikai értéket akar mutatni? Ez szakmai-értelmiségi diskurzus eredménye kell legyen. Aztán pedig át kell tekinteni a színházi műfajokat; és mindegyikhez játszóhelyet kell rendelni. Nagyszínpadi művek, kamaradráma, kamaraopera, nagyopera, musical, tánc, mozgásszínház, báb, gyerekelőadások, kísérleti műhelyek; hadd ne soroljam; tisztázni kell, hogy egy világváros, ha komolyan veszi magát, ezekből mit vonultat fel. Így kiveszem a verseny elemét az alaprendszerből. Meghatározom a szolgáltatási minimumot, amely a teljes vertikumot képes nyújtani. Ha ez megvan; akkor fel kell mérni az ingatlanokat. Azt, hogy a műfajok hol és hogyan tudnak megjelenni. Itt lehet konfliktus a történeti hagyományokkal, amelyekre utaltál. Azt kell ugyanis tisztázni, mely ingatlanok tudják a szükséges optimumot nyújtani ahhoz, hogy a fenti műfaji skálát bemutassuk; az világos, hogy nem a Vígszínházból lesz kísérleti műhely. Kiválasztódik egy ingatlanállomány, és megteremtődik az intézmények rendszere, amelyet működtetni kell. Úgy, hogy nincs benne verseny. Ehhez rendeljük a pénzt - körültekintően. A támogatási összeg így szemben áll azzal az ingatlanállománnyal, amely a rendszerbe nem került bele. Ezek után lehet azon gondolkodni, hogy a fennmaradó ingatlanokkal mi történjen. Privatizáció, vagy részbeni finanszírozás – itt széles a megoldások köre.

De mi lesz, ha végigviszed a folyamatot, és az jön ki, ami ma van? Ami kialakult és megszilárdult évtizedek alatt.

Egy valamit az elején ki kell mondani. Ha létezik piac - márpedig létezik, évi hárommilliárdos jegybevétellel – akkor erre építeni kell. A mostani struktúra fenntarthatatlan. Már az ezévi elvonásokból látszik, hogy itt például, a Trafót két év múlva már nem tudom fenntartani.

Mindenki ezt mondja…

Vannak intézmények, ahol ez igaz, van, ahol nem. Ezt ki lehet mondani. Tehát ahol piaci helyzet van, ott erre építeni kell. Aztán szembe kell nézni azzal, hogy nálunk fennmaradt a szocializmusban kialakult intézményi szerkezet, amely torz. Minden egészséges kulturális környezetben piramis szerkezet van, alul sok kis hely, és fönt kevés nagyintézmény. Nálunk fordítva van. Ennek a politikai kontroll volt az oka: ami kicsi, azt nehezebb volt ellenőrizni az egypártrendszerben. A Trafó megnyitása óta sok minden változott, de most megint megaintézmények jöttek létre. Nemzeti, Művészetek Palotája, hadd ne részletezzem; de a mostani összeomlás-közeli helyzetet ez eredményezte. Most egy keserves és nagyon sok érdeket érintő munka kezdődhetne; amelyben a politikusoknak végig részt kell venniük.

Van most ekörül komolyan vehető szakmai vita? Te például a fent említett színigazgatókkal találkozol?

A színházigazgatóknak van egy testületük. Ebbe én nem kaptam meghívást, nem is tudom, hogyan történik az ilyesmi. Amit azonban én leírok, azt nyilvánossá fogom tenni. Vitaanyagnak szánom. Nem színházakat akarok megnevezni, hanem egy lehetséges metodikát ajánlok. Lehet, hogy erre még születik három másik verzió.

A megaintézményeket említetted az előbb. Elhibázott döntés volt a Millenáris, a MÜPA, a Nemzeti?

Sok tekintetben igen. Korai lépés, mert ekkora fizetőképes kereslet ma nincs Budapesten.

Az említett nagy intézmények nem fővárosi fenntartásúak…

Mindenki arról beszél, hogy a minisztériumoknak nem kellene annyi intézményt fenntartaniuk, a kultúrában mégis láttuk, újabbak jöttek létre. A minisztérium az energiáit, a szakmai megoldásait ezekre koncentrálja. Közvetlenül avatkozik be mindabba, ami Budapest kulturális életében történik.  Megjelent a Millenáris, a Nemzeti, a MÜPA; a minisztériumi és a budapesti koncepció közt semmilyen összhang nincs. A keresleti piac kínálati piaccá alakult át – ez önmagában nem volna baj. De a vásárlóért elindul az árverseny, elindul a kommunikációs harc. Ehhez pénz kell, hihetetlen pénzeket kell összpontosítani ma már a kommunikációra; ezt az árat pedig itt közpénzből fizetik. Tehát jelenleg a versenyt finanszírozzuk közpénzből! Egy kiegyensúlyozott rendszerben az új intézményt beillesztik a többi közé – ahogy ez külföldön történik. Itt a megaberuházásokat nem csak, hogy nem szabták hozzá a szakmák igényeihez, hanem nincs is kulturális vízió, amelybe illeszkednének. Budapest, a fővárosi vezetés feje fölött dőltek el ezek. Vannak pontok, ahol látok racionalitást: kellett egy hangversenyterem, ez biztos. De például mi indokolta, hogy a Fesztiválszínházat  úgy tervezzék meg, hogy mindössze 300 székből látható jól az előadás? Marad a kérdés: mit kezdjünk egy megaintézménnyel nap, mint nap? Teljesen illogikus, ami folyik.

(hvg.hu) Mi fog történni, ha a tervezeteket – szokás szerint – megint nem követi gyakorlati lépés?

(Szabó György) Lassú kimúlás. Elsődlegesen a kicsi múlnak majd ki; már most látszik, milyen negatív változások vannak Budapest kulturális életében. A művészet piciben születik. Kis műhelyekben. Ahhoz, hogy valaki igazi, nagy névvé nemesedjen, ahhoz valahol el kell indulni. Ma a rendszerbe való belépés számomra is kaotikus és kezelhetetlen. Ezzel ma nem foglalkozik szinte senki. Nemrég itt járt Antwerpen kulturális felelőse. Először is; rendszeresen eljár városában a különböző helyekre. Minden este színházban van, őt nem lehet bevinni semmilyen utcába, mert mindenről tud, ismeri a teljes spektrumot. Tudatos tervezés rejlik a város kulturális stratégiájában, és a városi költségvetés öt-hat százalékát költik kultúrára. Belgiumban ugyanis számoltak, és látták, hogy a kultúra által termelt bevétel ma már nagyobb, mint a mezőgazdaságé. Húzóágazat.

Valahol azt írtad korábban, hogy vidéken dől el az, hogy Pesten mi fog történni. Ezt hogy érted?

Régóta megy a vita: projekt-rendszer, vagy társulati rendszer? A lényeg az, hogy ma hiányzik a rendszerből a mobilitás. Minden szinten. Ugyanott lépnek föl a színészek, ugyanott játszanak a társulatok; ha Pesten elkészül egy táncszínházi darab, esélytelen, hogy bárhol máshol is bemutassák. Ez szakmailag nem ösztönöz semmire, nem érdemes fejlődni, nem érdemes tanulni, bármi újat kitalálni. Mozdulatlan művészeti világ jött létre, nincsenek pályák, csak karrierek. Ha a vidék nincs bekapcsolva, akkor a pesti rendszert se lehet rendesen megmozgatni. A szakmai és területi mobilitást meg kell teremteni. Ami jó, az menjen, mozogjon az országban, a világban. Vigye a jó hírünket. Nagy kérdés, hogy a vidék mennyire figyel most a szakmai vitára; hogy ott miként reagálnak.