Balázsovits Lajos: Ebben a pillanatban a Játékszín afféle kakukktojás a minisztériumnál. A Budapesti Kamara és a Magyar Színház is minisztériumi fenntartású. Oda amúgy a kiemelt nemzeti intézmények tartoznak; történelmi okai vannak, hogy ez a három színház miért tartozik mégis a minisztériumhoz. A Budapesti Kamara valamilyen módon jogutódja volt a rendszerváltozás előtt létezett Faluszínháznak, a Déryné Színháznak, amelyik minisztériumi színház volt, ettől a Budapesti Kamaraszínház is ott ragadt. A Magyar Színház volt ugye korábban a Nemzeti Színház, ez emiatt ragadt ott. A Játékszín pedig a hetvenes években az első hivatalosan társulat nélkül működő színházi próbálkozás volt.

hvg.hu: Nevezzük befogadó színháznak.

Én úgy hívom, hogy állandó társulat nélküli színház, de ők ezt annak idején úgy találták ki, hogy befogadó színház. Ez egy váltás volt a merev színházi struktúrában, hiszen, amikor én elkezdtem ezt a pályát a hatvanas évek közepén, és az ember mondjuk a Madách Színház tagja volt, az nem volt bevett gyakorlat, hogy vendégként játsszon máshol, engedélyek kellettek hozzá. Nagyon merev struktúra volt. A Játékszín afféle rést nyitott ezen. Emiatt maradt a minisztériumnál.

Ez jó vagy nem?

Ha pénzügyileg nézzük, akkor nem. Azért nem, mert az önkormányzati színházaknál pár évvel ezelőtt volt egy jelentős támogatásemelés. Ebből a minisztériumi színházaknak ez a típusa - a felsorolt három - kimaradt. A mi támogatásunk 200 millió volt, de ősszel a minisztériumi színházaknál már megtörtént az a lépés, ami a fővárosnál most, és lement 185-re. Ami egy ilyen kis színházban nagy érvágás, hiszen évi három bemutatót tudunk tartani ebből a pénzből.

Máris a strukturális kérdéseknél vagyunk. Most, hogy Budapest elég keményen jelezte, újragondolná a fenntartói szerepet, néhányan fölvetették, hogy a privatizáció megoldás volna.

Mi az évek folyamán mindig próbáltunk számolni. Hogy mi van akkor, ha az állami, vagy önkormányzati pénzből csak az épületet, a hátteret tartják fönn, és a darabok magánprodukciókként mennek. A Játékszínben 262 néző fér be a nézőtérre. A mi számításaink szerint - ez két évvel ezelőtti kalkuláció - tízezer forint volna az átlagos helyár. Már a mai 3.400 ft sem kevés, ami az első néhány sor. A legolcsóbb jegy nálunk 1900 ft. Azt kell mérlegre tenni, hogy van-e olyan fizetőképes réteg, amely ennek a sokszorosát is megadja.

És most azt mondanám, hogy van 262 ilyen fizetőképes néző.

Jó, de hány estén keresztül? A jelenlegi rendszerben úgy jó, ha egy darabot 250-300 előadásban tudunk játszani. Nem kizárt, hogy lehet valamilyen magánszínházat csinálni. De még keményebb lesz a kényszer, hogy az bizony nem a művészi álmaink megvalósításáról szól majd.

Tehát engedmény volna a kommersznek.

Így van.

Nem elvárható a found raising, azaz, hogy a színház gyűjtsön pénzt a tevékenységére? Ha ez egy magánvállalkozás, akkor szerezzen magántámogatókat a produkcióihoz, építse ki ezt a kört.

Persze, de ez csak részben volna függetlenség, ugyanis, a - nevezzük egyelőre így- szponzornak igényei is lehetnek. Beleszól a darabba, a szereposztásba, sok mindenbe.

Molnár Ferencnél lehet olvasni ilyen helyzetekről.

A háború előtt bőven volt erre példa. A régi öregeket kérdezgettem annak idején; ha egy pénzember támogatta a színházat, legfeljebb arra kérte meg az igazgatót, hogy a hölgyismerősét rakják be egy hárommondatos szerepbe. De ma már talán a főszerepet kérnék a pénzért.

Azt gondolnám, létezik olyan támogatói kör, olyan tehetős befektetői kör, amely ízléssel
venne részt ebben.

Én most egy szélsőséges példát mondtam. De természetesen akadnának olyan kulturált pénzügyi támogatók, akik bíznak az általuk finanszírozott csapatban. Ha azonban egy ideig nem jönne be a dolog, akkor persze leváltanák a csapatot. Ez benne van.

A Játékszín igazgatója. Mint a vasútnál © Stiller Ákos

(hvg.hu) Régi nóta: a szponzoráció, vagy mecenatúra akkor érné meg, ha a vállalat leírhatná a saját adójából. Ahogy ez számos országban történik. Nálunk nem képes átmenni semmilyen kormány szűrőjén egy ilyen szabályozás. Ki tud-e verekedni egy ilyenfajta szponzorációs törvényt a szakma?

(Balázsovits Lajos) A rendszerváltozás idején talán egységes volt a szakmánk, de ma nem az. Akkoriban konzerválni akarta a korábbi szituációt, ami nagyon nagy hiba volt. Első lépésként közalkalmazott lett minden színész és színházi dolgozó, ami látszólagos biztonságot adott. Majd fordult a kocka, jöttek a kht-k, jöttek különböző formák, a színlelt szerződések, bt-k satöbbi. Az alapokat közben nem gondoltuk végig. Egy idő után a mindenkori politika észrevette, hogy tulajdonképpen nem is olyan erős csapat ez a színházi szakma, pórázon tartható, nem kell tőlük annyira félni. Például a kht-k létrejöttét minden párt támogatta, holott tudták, hogy ilyesmi az EU-ban majd nem létezhet. Mi félelemből, lustaságból, nem tudom miből, de ludasak lettünk abban, hogy mára a dolgok zavarosak és hisztérikusak. A politika kétarcú volt, mert az egyik oldalon megszorításokról beszéltek, a másik oldalon büszkék voltak arra, hogy micsoda struktúránk van nekünk, mennyi színház van Budapesten. És most a saját csapdánkba estünk mindannyian.

Most feldobta nekem a labdát: szakmailag indokolt az, hogy mondjuk a fővárosban néhány megállónyira ugyanolyan profilú színházak tömege legyen? Nem egy sokszólamúbb, sokirányúbb struktúra lenne kívánatos?

A profilt a fenntartónak, tulajdonosnak kellene meghatároznia. De nincs mindig eldöntve, hogy mire adja a pénzt. Évekbe tellett, amíg kiharcoltam, döntsük el, hogy a Játékszín a körúton milyen típusú színház legyen? Én itt kísérletezgethetek, csábíthatok ide mai magyar szerzőket, vállalva a kockázatot, hogy talán egyik bejön. De annak más anyagi következményei vannak. A Játékszín egy pénzügyi helyzet miatt lett bulvárszínház. Nekünk rendkívül fontos az esti, majdnem 700 ezer forint bevétel.

Mást csinálna, ha tehetné?

Ma már nem tudom. Amikor az ember ezen a pályán elindul, akkor újító akar lenni, a feje tetejére akarja állítani az addigi dolgokat. 

Ön színészként benne is volt sok mindenben, ami radikálisan újszerű volt.

Így van. De igazgatónak lenni, az egy másik szituáció. Működtetnem kell egy gépezetet. Amikor én Szegeden Ruszt József jóvoltából elkezdtem rendezni is, az egy nagyon elegáns helyzet volt. A premier után vettem a kalapomat, oldjátok meg, ahogy tudjátok; akár siker van, akár nincs. Igazgatóként viszont arra kell ügyelnem, hogy a kitűzött napokon, mint a vasútnál, a vonatok este hétkor elinduljanak. Megpróbálok egy ízléshatáron belül maradni, az én elképzelésem szerint ízlésesen bulvárdarabokat csinálni, és időnként, ha jól állunk, akkor egyszer-egyszer kirúgni a hámból. Mondjuk Zsótér Sándor megrendezte itt pár évvel ezelőtt az Ibusárt, Parti Nagy Lajos darabját, vagy bemutattuk Hamvai Kornél egy új darabját, amelyet Babarczy László rendezett. De a színház olyan, mint a vendéglő, az emberek tudni akarják, mit kapnak.

Ön azt mondta, tisztázni akarta a fenntartóval, milyen is legyen a profil. A fenntartó fejében nincs kulturális stratégia, nem tudja, hogy mit szeretne látni?

A fenntartók egész Magyarországon maximum abban gondolkodnak, hogy zűr nélküli színház legyen. Az már egy színház nekik. Nincsenek nagyobb botrányok, lemennek az előadások, kellemes a nézőszám; akkor ez rendben van. Tehát itt teljesen mindegy, hogy három évre van egy igazgató kinevezve, vagy négy, öt évre; legkorábban a ciklus végén szoktak elgondolkodni, hogy ez most jó lesz-e a továbbiakban vagy nem. Holott szezononként újra kéne gondolni, hogy én ezért a pénzért mit ígértem, és mit tudtam teljesíteni, hogy nézett ki az évad, szakmai siker volt, vagy közönségsiker, és így tovább. Attól tartok, hogy igazi elképzelése a kinevezőnek nincs.

Mindenki a konzerválásban érdekelt?

Előbb-utóbb mindenki a konzerválás felé húz, így van. El kéne dönteni, hogy hány önkormányzati, vagy minisztériumi színház működjön Budapesten, mi az, amit támogatunk. Mi az, ami állami feladat és mi az, amit pályázati pénzekből finanszíroznak. Volt, hogy hónapokig átvilágítás volt nálunk, aminek lett egy eredménye, de, ha most megkérdezném a fenntartót, hogy a Játékszínben évente mennyi a rezsi és mennyi megy produkciókra, nem tudná megmondani.

Hiller István miniszter színházi törvényt ígért. Ön mit tud erről?

 Én nem hiszem, hogy egy úgynevezett színházi törvény megoldaná ezt a kérdést. Bebetonozna valamilyen helyzetet. Van olyan európai ország, ahol létezik ilyen törvény, van, ahol nem. Bizonyára voltak kollégák, akikkel konzultáltak, velem nem, én csak hallomásból tudom, hogy voltak ilyen puhatolózások. Itt a sok huzavonából, a szakma és a politika közti huncut játékokból sokszor külön alkuk lesznek. Ennek az lett a következménye, hogy nagyon sok tehetséges ember vérzett el a csatákban és nagyon sok tehetséges fiatal be se került a csatákba, mert itt egészen másról volt szó. Rendezőgenerációk és színészgenerációk szálltak el, vagy szállnak el átmenetileg. Az, hogy a színházak jelentős részében a hatvanas években indult nemzedék van vezető helyzetben, az végül is úgy alakult ki, hogy mi próbáltuk ellesni az akkori vezetőktől, színigazgatóktól, Várkonyi Zoltántól, Ádám Ottótól, Major Tamástól, hogy ők mit csinálnak.

A mostani helyzet talán kikényszeríti, hogy a fenntartó is és a szakma is újragondolja, amit a rendszerváltás óta nem sikerült?

Azt hiszem, nem fogja. És itt megint visszatérünk a politikára. Mert olyan túl nagy zűr nincs, nagy botrányok nincsenek, szép langyosan elmegy a történet.