Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Az államigazgatás, mint pamutgombolyag
Új reformkorban élünk? Legalábbis sokat beszélünk róla, hogy milyen egészségügyi, vagy önkormanyzati rendszer kell a modern Magyarországon. Van, amire kevés figyelem esik: a kulturális intézményrendszerünk olyan, amilyet örököltünk. Közben itt-ott generációváltás zajlik a vezető helyeken. Három fiatal kultúracsinálót kérdeztünk. Harmincas, új igazgató urak: Alföldi Róbert (Bárka Színház), Derdák András (Párizsi Magyar Kulturális Intézet), Petrányi Zsolt (Műcsarnok). Mit csinálnak másképp?
hvg.hu: Hogyan boldogultok a helyeteken? Jobbra, rosszabbra, vagy pont erre számítottatok?
Tű a gombolyagban
Petrányi Zsolt: Sokkal bonyolultabb a helyzet, mint gondoltam. A Műcsarnokban korábban dolgoztam öt éven keresztül, meg Dunaújvárosban megismertem egy önkormányzati struktúrát, de sokkal összetettebb szempontrendszer szerint kell dolgoznia annak, aki intézményvezetéssel küszködik.
Derdák András: Én is voltam önkormányzatban, meg láttam már állami céget is, de most jó mélyen az államigazgatásban működve, azt tudom mondani, hogy ez minden képzeletet felülmúl. Ez egy pamutgombolyag, ami ezerszer össze van kuszálódva. Ebben próbálsz tűként utat találni, folyton ki kell valamit kerülni, és sokszor hátrafelé kell menned ahhoz, hogy aztán előre juss.
Alföldi Róbert: Új modell, amit itt a VIII. kerület csinált. Én úgy kerültem ide, hogy a társulat fölkért, az önkormányzat azt mondta, hogy nagyon boldog, pályázatot fog kiírni. Én meg erre mondtam, hogyha pályázatot ír ki, akkor nem érdekel. Nevezzen ki, vállalja a felelősséget és vállaljon engem. A pályázósdiban nem hiszek. Pontosan lehet tudni, hogy a semmiből nem kerülnek elő alkalmas aspiránsok. Ez itt egy sokat szidott környék, de közben több nagyon fontos kulturális intézmény itt van, és ez az egyik legnagyobb kerület. Hogy peremhelyzetben van, a központi elitszínházi bizniszen kívül van, arról én nem vagyok hajlandó tudomást venni. Van itt egy mérhetetlen kíváncsiság, várakozás és nyitottság, hogy mi fog itt történni.
Vízágyúzunk a színpadon
Nem szokásos, hogy Magyarországon fiatal szakemberek kerüljenek vezető pozícióba.
Este 8 után villog a tévé kékje
Petrányi: Ha tetszik, ha nem, generációs váltás van a közintézmények vezetésében. Azt gondolnám, hogy a Műcsarnoknak csak egyféle érdeke lehetne ma, ez pedig egy erős és nyitott nemzetközi kommunikáció, amivel a magyar művészet pozíciója is javítható Európában. De ezzel szemben ott egy megörökölt érdekrendszer is, ami a Műcsarnokot egy kis, elszigetelt ország legnagyobb kiállítóhelyeként kezeli. Ez egészen más kötelezettségrendszerbe vezetne bele.
Derdák: Toldozgattuk-foltozgattuk az intézményrendszerünket, közben generáció- és célváltás zajlik. A magyar kultúrintézetek a két világháború között a magyar kultúrfölényt voltak hivatva képviselni. Jött a háború, majd a hidegháború, amikor kémközpontnak és a csuda tudja minek használták ezt a hálózatot. Jött a rendszerváltás, amikor a keblünkre öleltük a szórványmagyarságot. Helyes. Most viszont már 2006-ot írunk, nyilvánvalóan az volna a dolga ezeknek az intézeteknek, hogy producerként segítsék a nemzetközi porondra való kilépést magyar művek, művészek számára. Együttműködve a piaccal. Miközben az egész egy olyan rendszerben működik, amit nem a mai viszonyokra találtak ki, egy halom korszerűtlen, adminisztratív szabállyal. És ezt valahogy csak a fiatalok sérelmezik hangosabban, akik régebb óta benne vannak, már megszokták.
Alföldi: Meg kellene próbálni az intézmények élére olyan embereket rakni, akikben benne van a lehetőség, hogy máshogy csinálják. Azt mondta Major Tamás, hogy egy színház nem demokratikus intézmény. Nálunk ugye az a gyakorlat, hogy kvázi művészemberek vannak színházak élén. Tehát nem intendáns, vagy gazdasági szakember. Kérdés, hogy ez jó, vagy nem, mindenesetre így van. És éppen ezért azt gondolom, hogy művészi értelemben van melléd téve a voks. Magyarul, nekem az önkormányzat, amikor kinevez, akkor szabadságot ad. Ahhoz, hogy működni tudj, ahhoz nagyon fontos ez a fajta deklarált egymás mellé állás.
(hvg.hu) A "reform" lett a korszak kulcsszava. A kórházi struktúráról, a megyerendszerről sokat beszélnek. A kulturális intézményrendszerről nem. Olyan, amilyet megörököltünk. És tíz körömmel védjük, hogy álljanak a falai, így legyen finanszírozható, ahogy van. Jó ez?
Jacob Dahlgren: The wonderful world of
abstraction,2006
Derdák: Hiába vannak Európát megjárt szakemberek, akik leírták, hogy milyen volna a jó intézményrendszer, hogyha nincs ehhez való finanszírozási, strukturális és jogi háttér. Apró példákat tudok csak mesélni, de ezekből áll össze az életünk. Eddig is minden kiállítás-megnyitón felszolgáltunk bort. Nem volt rá persze elég pénz. Mi volt a megoldás? Egy eurós bor a diszkontból. Mit csinál ilyenkor az ember? Körbehívja a borosokat, és azt mondja, hogy figyelj, kéne nekem száz üveg bor, és akkor kiírnám, hogy Malatinszky, vagy Hilltop, vagy Soproni Borvidék, vagy Budapest Bortársaság. És tudom, hogy ez nem egy nagy reklám, de mégiscsak megjelenés Párizsban. Azt mondják, hogy rendben van, és elkezded kapni a borokat. De egyszer csak beleütközöl abba, hogy nem tudsz szerződést aláírni szponzorációról, mert ott van az államháztartási törvény. Mi erre a rendszer megoldása? Hogy fizessük ki a bort, amit én szponzorációként kaptam, és azt a szolgáltatást, amit én felkínáltam nekik, majd ők is kifizetik. Csakhogy ami papíron nullszaldós eredményt hoz, az mégis azt jelenti, hogy én kifizettem azokat a borokat. Vagyis nem spóroltam az Intézetnek semmit. És itt az egész művelet azonnal értelmét veszti. Egy éve nem tudom elérni, hogy étterem-kávézó nyíljon az intézetben, mert nem kapok választ rá, miközben ez már az első koncepciómban is szerepelt. Nem értik a konstrukciót, hogy akkor most én akarok ott nyitni kávézót az állam pénzén? Nem, be akarok hozni egy céget, egy befektetőt! Hogy akkor az hogy lesz? Azt felelem, pályázat útján szeretném. De akkor nyilvánvalóan azt gondolják, hogy nekem van valakim, akit én be akarok juttatni, pedig nincsen. Csak meg akarok oldani egy helyzetet. A franciák bármit csinálnak, mindenhez esznek-isznak, ez itt nem tréfadolog. Ez a leggyorsabb út az elérésükhöz, márpedig nekünk a Franciaországban jelen levő több, mint félszáz nemzet kultúrája között kellene lábujjhegyre állni, hogy látszódjunk.
Petrányi: A piaci gondolkodás és a piaci igények nem jelennek meg ezen a területen. Meg is fordítom rögtön: a mi oldalunkon pedig a szolgáltatások. Ha a gazdasági feltételrendszer változik, hozzá kell idomulni a jogrendszernek. Meg lehet nyitni a kapukat, de túl lassan, olykor csak kiskapuk megtalálásával.
Egyed Attila és Seres Zoltán
Derdák: Az államigazgatás egésze nem szolgáltatás-gondolkodásmódú. A minisztériumok 40 éven megszokták ezt a hatósági, hatalmi attitűdöt. Nagyon nehéz megértetni, hogy te egy szolgáltatást végzel, és úgy is kéne eljárnod. Adott pénzből adott feladatot kell megoldanod, és hát bizony: a piacon, a versenytársakkal egy pályán!
Alföldi: A mi szakmánk valahogy arisztokratikus maradt. Többször deklarálta, hogy a színházat védeni kell az élettől, illetve attól a borzadálytól, ami most ott kívül van; miközben ebből él napi szinten. Úgyhogy ez egy téves gondolat. De azt gondolom, hogy a magyar kortárs kulturális élet is olykor mérhetetlenül sznob, arisztokratikus és bezárt. Istállók vannak. És bármennyire próbálsz az egyik istállóból átkacsintani a másik istállóba, illetve szeretnél ott egy kicsit ismerkedni, bezárják a kaput. Nem az történik, hogy valaki önmagában fogalmazza meg magát, hanem valaki máshoz képest „ellenfogalmazza” önmagát. A mi generációnk értelmiségében ugyanazok a fajta attitűdök termelődnek újra, amire mi azt mondjuk, hogy menjenek a francba az 50-esek, 60-asok. Ugyanolyan zárt, egyáltalán nem kíváncsi, nem nyitott közösségek jönnek létre, amik önmagukban állnak, mint szigetek.
Így vagy úgy, de a mentalistásról beszéltek, amit konzervál a struktúra. Jó példa a színházi rendszer. Sokan feszegetik: színház még nem zárt be a rendszerváltás óta, gyár pedig tucatszám. Budapesten például tényleg fenn kell tartani ennyi, azonos profilú helyet?
Alföldi: Nagyon veszélyes logikának tartom ezt. Négyszer ennyi színház is rendben lenne. Annyi színház legyen, amennyi csak tud. Azért, mert így nagyobb az esély arra, hogy fontos előadások jöjjenek létre. Ki határozza meg és rendezi halmazba az ízléssel kapcsolatos dolgokat? Hogy mi igen és mi nem? Álljon már meg a menet! Attól, hogy valami struktúrán kívüli, még nem biztos, hogy jó, és azért mert belül van, nem biztos, hogy rossz. Ez az, amiről én az előbb beszéltem! Közben az sajnos tény, hogy Budapesten kicsit szociális intézményekké váltak a társulatok. Ez a koncepcionális művészi gondolkodásnak, hogy előre tudom, hogy mit szeretnék csinálni 1-2 év múlva, egyáltalán nem kedvez. Védik a széküket, a gondolataikat, a múltat, a múlt esztétikáját. Valamitől. Furcsa, mert közben mindaz, amit magam is tudok, az arra a generációra épül, amelyikre most azt mondom, hogy menjen már nyugdíjba és hagyjon már minket békén. Hiszen önmaga sem potens már. De mivel annyira zárt a rendszer, szinte csak két választás van, vagy elszigetelődsz, vagy beállsz a sorba.
(hvg.hu) Kultúrát fogyasztó emberként az az alapélményem, hogy az intézmények nem jól kommunikálnak velem. Nem "húznak be" magukhoz, nem csábítanak. Olykor mintha más időben élnének. Nincsenek viszonyban az utcával, amelyen járunk.
Befogadó közeg
Derdák: Párizsban az Opera Bastille új bemutatójának az irtózatos méretű molinóján a teljes homlokzaton egyetlen fotó van. Az egy hónappal azelőtt ugyanazon a téren zajlott diáktüntetésen készült. Itt óvatoskodunk egy csomószor, mert a politika sokkal konzervatívabb, mint amilyen a mi személyes ízlésünk. Párizsban én ugyanezért elkezdtem kimenni az utcára. A fotókiállításunk nem az intézetben van, hanem az utcán. A rendezvényeket kiviszem az intézetből, az október 23-i megemlékezés a Saint-Sulpice templomban volt, amitől ezren eljönnek és nem kétszázan. Amikor a napi működési-működtetési problémákkal vagy elfoglalva, akkor nagyon könnyen el lehet felejteni, hogy milyen az, amikor felhasználóként jössz be ugyanarra a helyre. A Millenárisban dolgozva volt egy ilyen elképesztő problémám. Ugye oda nem volt jó bemenni, mert annyi biztonsági őr volt. És az összes barátom azt kérdezte, hogy muszáj ezt ennyire őrizni? Fontos feladat, hogy mindig rávedd magad arra, hogy úgy menj be az intézményedbe, mintha először tennéd, idegenként.
Alföldi: A nyitóelőadásunk, a Koldusopera arra reflektál, amiről a próbák idején még nem is tudtuk, hogy megtörténik. A tévé ostroma előtt nálunk vízágyúztak a Koldusoperában. És a tévé ostroma után azon kellett gondolkozni, hogy ezt most ki kéne venni az előadásból, mert mindenki azt fogja gondolni, hogy azért raktuk bele. Volt benne autófelgyújtás is, de kivettük még a bemutató előtt, mert nem lehetett eloltani rendesen. A portásnéni annyira megijedt, hogy ott rögtön felmondott. A színház akkor létezik, hogyha van befogadó közege, ha nincs eleven közege, akkor önmagában képtelen létezni. A Koldusopera hangja olyan expresszív néphang, amilyen akár itt a kerületben is lehetne. De ugyanakkor nehéz az arányok megtalálása; hogy te vezess, és ne téged vezessenek. Tehát vedd figyelembe a közeget, reagálj, de te határozd meg, miről beszélsz.
Képek az utcán
Nálunk kevés az olyan intézmény, amely egyszerre többféle művészeti ágat beenged. A kortárs színház, képzőművészet, irodalom egymástól elszigetelten működik.
Alföldi: Amikor én idejöttem, akkor a Bárka Színház sokkal inkább kulturális intézmény volt, mint művészeti, színházi intézmény. Pedig nem az a dolga. Hadd mondjam így: az engem nem érdekel! Nem úgy kell viszonyba kerülni a kortárs képzőművészettel, hogy kiállításokat rendezek az előcsarnokban, hanem úgy, hogy nekem most a Szentivánéjit két végzős, fiatal tervező csinálja. Nem biztos, hogy koncerteket kell rendezni, hanem lehet, hogy fel kell kérni Eötvös Pétert, hogy írjon zenét, vagy a Besh O Drom-ot, vagy Vajda Gergelyt. Platformot kell teremteni, találkozásokat kell teremteni, de az nem találkozás, hogy ül a zeneszerző, előadja a koncertjét és nézzük. Egy színházban egyszer csak lesz pár előadás, amiről úgy gondolod, hogy érdekel. Indulatot vált ki belőled, kíváncsi leszel, valamit mond neked. Ide jársz, mert izgat, vagy kíváncsi vagy, vagy utálod, hogy már megint mit művelnek. Onnantól érdekes az, hogy utána 10 órakor, 11-kor, délután 3-kor milyen plusz program van még az előadáshoz képest.
Petrányi: Be kell vallanunk, hogy szűk érdeklődési területek vannak. Mondok egy példát, ami szerintem jó példa, mert negatív. Tavaly, amikor az Intro Fesztivált rendeztük, ami az A38, a Trafó, a Millenáris és a Műcsarnok közös programja volt, akkor a Műcsarnok megrendezett egy breaktánc estet. És pusztán azért, mert ezt az Intro Fesztivál keretein belül reklámozta, tehát azt mondta, hogy összművészet van, ezért nem tudtuk elérni azt a speciális 300 embert, aki egy ilyen rendezvényre el tud jönni. Nem veszi észre. Hogyha érdekel valami, tudod, hol találod az információt, ezen és ezen a weboldalon, ebben és ebben a lemezboltban lesz kint a flyer. Ha egy plakáton van, kint az utcán, nem is nézel föl.
(hvg.hu) Decentralizációról is sokat beszélünk, közben meg még mindig vízfejű, Budapest-központú az intézményrendszer. A pécsi kulturális fővárosi év 2010-ben talán megmutatja, mi kell ahhoz, hogy máshol is létrejöjjenek új alapítású, centrális kulturális intézmények. Min múlnak ezek a folyamatok?
Petrányi: Hajlamos vagyok pozitív trendeket látni: Győr, Szombathely, Dunaújváros, Székesfehérvár, amely régóta fontos művészeti intézményeknek ad otthont, kirajzolhat egy új térképet. Keleten más a helyzet, Debrecenben most nyílt csak meg a MODEM. Nagyon sok fog azon múlni például, hogy a munkavállalás Budapest felé irányul, vagy Budapestről elfele is mozog. Akkor máshol is megváltoznak az igények, és ez megkönnyítheti a decentralizálást. De csak lassan mehet végbe. Nekem Dunaújvárosban meglepő volt az, hogy este 8 óra után, ha ott végigsétálunk az utcán, akkor a lakótelepi házak ablakai ütemre villogtatják a kék fényt, a benti tévékből. És a város központjában egyetlen lelket nem találsz. Az este is nyitva tartó vendéglátó ipari egységek a konyhájukat fél 10-kor bezárják. Ami jelzi azt, hogy egy Budapesttől 60 km-re lévő városnak a gondolkodásmódja és szokásrendje nagyon más, és hát lássuk be, hogy ezzel nagyon nehéz versenyezni. Közben meg nagyon könnyű lenne csinálni valamit, ami ezen túlmutat.
A színházi rendszert sok kritika éri, hogy nincsenek kapcsolatok, nem "mennek körbe" az országban előadások, pedig ott egy épület-hálózat.
Alföldi: Miért akarjunk staggione rendszert csinálni? Más a hagyomány. Koprodukciókat kell csinálni. Ha minden igaz, akkor a jövő évadban úgy kezdek, hogy a kecskeméti színházzal csinálok egy közös előadást. Itt is játsszuk, meg ott is. Tehát ez gondolkodás kérdése. Azt, hogy csináljunk előadást, Budapesten legyen egy színházi elosztóközpont, mint a város határában ezek a különböző raktáráruházak és akkor menjen ide-oda-amoda egy előadás, azt én egy nagyon nagy baromságnak tartanám. Azt, hogy színházak összeállva, közösen hozzanak létre produkciókat, azt nem. Mert az nem személytelen. Ha megkapja csomagban, akkor gyakorlatilag nincs szükség színházakra, akkor csak épületekre van szükség, ahol lehet játszani.
Petrányi: Van a kultúra helyzete az adott lokális közösségben és kontextusban és van az azt kiszolgáló intézményrendszer. Amikor az intézményrendszer szeretné megteremteni a kultúrát, az nagyon kétséges vállalkozás. Ma Magyarországon azt hiszem, hogy vannak nagyon jó értékmérő számok. Hogy Európa fővárosaihoz képest hány művész mozi van Budapesten. Meg hogy a partykultúra Magyarországon az elmúlt 10 évben kiket hívott meg és milyen rendszerességgel, meg hogy hány kortárs zeneszerzőnkről tudnak Európában. Az intézményi rendszer, ami Magyarországon van, az intézményekhez kapcsolódó társadalmi kommunikáció nagyon sok sebből vérzik, hogyha lehet így mondani. De biztos vagyok benne, hogy nincs egyetlen kulcs, ami egy fordításra megoldaná ezt a szituációt. Ilyen nincs.
Derdák: Én azért hadd kanyarodjak vissza az elejére, hogy nem az intézményekért van a kultúra, hanem fordítva. Nekünk meg a napi munkánkban egyszerűen azon kell erőlködnünk, hogy intézményeket tartsunk fönt. A költségvetés, az államháztartás, a Parlament, az mind ebben gondolkodik, miközben mégsem ez volna a célunk. Nem az az intézmény célja, hogy legyen. Például a Párizsi Magyar Intézet költségvetésének a 90 százaléka a fenntartásra megy. Tehát marad 10 százalék az eredeti célra. Ezek beteg arányok.
