U2. Világhódítókból világjobbítók?

Larry Mullen jr. dobos szüleinek konyhájában jött össze először a csapat 1976. szeptember 25-én, egy iskolai újsághirdetés alapján. Akkor még heten voltak, de hárman lemorzsolódtak, és mire két évvel később megnyertek egy tehetségkutató versenyt, már csak négyen - Mullen, Adam Clayton basszusgitáros, Dave Evans, azaz The Edge gitáros és Paul Hewson, avagy ahogy a világ ismeri, Bono Vox - próbáltak felkapaszkodni a világot jelentő deszkákra. Ezután vette őket szárnyai alá Paul McGuinness menedzser, aki kihallotta a banda szerint is "elviselhetetlen csörömpölésből" a reményteljes jövőt. Többszöri nekifutás után 1980 márciusában az Island cég szerződtette a U2-t, és ez a szerződéses kapcsolat azóta is tart.
   
Első nagylemezük, a Boy 1980. októberében jelent meg, és azt követő turnéról írt kritikák már kiemelték a zenekarban rejlő energiát és Bono karizmatikus előadói képességeit. Egy évre rá az October album az énekes keresztény világnézetének volt tükre, az 1983-as War viszont már az emberi jogok mellett harcosan elkötelezett U2-t jelenítette meg. Ezen hallható a Sunday Bloody Sunday, amely az 1972-es észak-írországi véres zavargásoknak állít emléket. Az 1984-es Unforgettable Fire-ra került a Martin Luther King erőszakmentes harcát felidéző Pride (In The Name Of Love).

A zenekar népszerűségét nagyban erősítette, hogy részt vett az afrikai éhezők megsegítésére készült Do They Know It,s Xmas című lemez felvételén, és 1985. július 13-án ott volt a Wembley-ben a Live Aid-koncerten. Az igazi nagy áttörést azonban a The Joshua Tree című 1987-es lemez hozta, amely egy év alatt több mint 10 millió példányban kelt el. Ez az ötvenkét perces lemez sűríti az együttes minden erényét: a kemény, már-már nyers hangzást, az összetéveszthetetlenül csengő gitárokat, a szenvedélyes éneket. Az I Still Haven,t Find What I,m Looking For, a Where The Streets Have No Name, a With Or Without You ma is a legkedveltebb U2-dalok közé tartozik. Ugyanakkor a Bullet The Blue Sky a 80-as évek polgárháborúinak, intervencióinak félelmetes hangtükre, míg a Mothers of The Disappeared az argentin katonai diktatúrák alatt nyomtalanul eltűntekre hívja fel a figyelmet. A lemez elsöprő sikere után a zenekar azt is megérte, hogy a Newsweek és a Time magazin ugyanazon a héten tette őket ki címlapjára.
   
Az óriási népszerűség megártott a zenekarnak - zeneileg mindenképpen. Már a Rattle and Hum koncertfilmen látható volt, hogy Bono egyre többet pózol. Az 1991-es Achtung, Baby albumot, amely a berlini fal leomlását ünnepelte, már gigantikus turnén vitték szerteszét (többek között száznál több Trabantból építették fel a színpadot), és a 90-es évek már a megalomániáról szóltak: őrült hangerő, szemkápráztató, idegölő látványosság, százmilliós költségek - csak éppen az a zene veszett el, amiért a U2-t annyian szerették.
   
A U2 azonban nem hagyta magát eltemetni: az All That You Can´t Leave Behind (2001) már ismét felidézte a korábbi erényeket, míg a How To Dismantle An Atomic Bomb (2004) nemcsak aktuális háborúellenességével, hanem dögös muzsikájával is visszahozta a régi híveket. Most már legfeljebb Bono közéleti tevékenysége veszélyeztetheti a bandát. Az énekes Bob Geldoffal közösen 2005-ben megszervezte a Live8 segélykoncert-sorozatot, és már évek óta házalt azzal a gondolatával a világ vezető politikusai körében, hogy töröljék el a legszegényebb országok adósságait. (Erre tavaly a G8-csoport vezetői skóciai csúcstalálkozójukon ígéretet is tettek.) Közben újabb programoknak próbál megnyerni államfőket és pénzembereket, az éhínség, az AIDS megfékezése érdekében. Azóta már Nobel-békedíjra is jelölték. Társai azonban, különösen The Edge, úgy érzik, hogy Bono számára már fontosabb a politika, mint a U2. Lehet viszont, hogy ő úgy érzi: a zenében már eleget tett le az asztalra, és az sem árt, ha a népszerűségének, vagyonának valami haszna is lehet a világ számára.