Fenti kijelentést először öt évvel ezelőtt hangoztatták filmesztéták és -kritikusok. Ugyanis a 2001-es szemlén fiatal filmesek egész csapata mutatkozott be debütáló alkotásával, s az azt megelőző gyakorlattól eltérően nem deresedő halántékkal lett belőlük elsőfilmes. A hatvanas évek “nagy generációjának” felbukkanása óta a filmes nemzedékváltás folyamatosan elmaradt. A mostani együttes indulás okai között a nagyobb filmtermést biztosító magasabb állami támogatást, a 2004-es filmtörvényt, illetve Simó Sándor rendező-producer-tanár programját (ennek lényege, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzősei diplomafilmjüket 35 mm-es filmre forgassák) emlegeti legtöbbször a szaksajtó.

Öt évvel ezelőtt persze az újhullám kifejezés mindvégig idézőjelbe került: akkoriban még csak jósolgatni lehetett, a direktorok pályája merrefelé veszi az irányt. Ráadásul a hatvanas évek hazai újhullámosaival ellentétben, az új nemzedék legfontosabb közös nevezője az életkor és az ehhez kapcsolódó életérzés. Amíg a hatvanas években a Szabó István, Gaál István, Kósa Ferenc, Kovács András, vagy az akkor már negyvenes éveit taposó Jancsó Miklós fémjelezte magyar újhullám hasonló filmkészítési elveket valló, a történelmi-politikai összefüggésekre is összpontosító rendezők összetartó közösségeként jelentkezett, addig a mai fiatalok filmjeinek legfontosabb közös vonása mindössze az, hogy fiatalok készítették őket.

Személyes, nem politikus

Kocsis Ágnes:Friss levegő Nemzedék, jó kilátásokkal

Vannak persze azonosságok. Kerülik a direkt politizálást, a történetek adekvát történelmi helyzetekbe való elhelyezését. Török Ferenc Moszkva tér című elsőfilmje (2000) ugyan  felidézte a rendszerváltás eseményeit, de mindvégig periférián is tartja azokat: filmjének hősei azok a '89-ben érettségiző fiatalok, akiknek a személyes boldogulás még (már) sokkal fontosabb a sorsfordító eseményeknél.

Az élményen a hangsúly: a rendszerváltás generációjának látómezejébe kizárólag a személyes történetek, sorsok kerülnek, függetlenül a mindenkori történelmi szituációktól, aktuálpolitikai helyzetektől: hiányzik a főhőst vezérlő eszme, az egész generáció politikai-történelmi helyzetére reagáló magvas gondolat. Persze a direkt politikai utalások, vagy a súlyos mondanivaló hiánya, ha úgy vesszük erény: “a filmek végre az egyénre koncentrálnak.”

Ronyecz Mária és Bujtor István a Szemüvegesekben (1969) Simó Sándor bátorította az új generációt

A személyes történetek előkerülése részben megint csak a főiskolásait támogató Simónak köszönhető: ő kérte számon diákjain, miért nem mesélik el végre, mi történt a rendszerváltás idején felnőtt generációval. 
E felszólításra írta például az akkor másodéves Hajdu Szabolcs azt a filmnovellát, amelyből négy évvel később, 2000-ben a Macerás ügyek című filmjét forgatta.

A személyes hang és a saját élményanyag filmrevitele  párhuzamba állítja az új hazai filmeseket a kortárs irodalmárokkal, képzőművészekkel is. A nemzedékváltás - úgy tetszik - zajlik a többi művészeti területen is.

Fontos azonosság az új generáció filmjeiben, hogy a huszonévesek problémáiról is sokat elárulnak: Fliegauf Benedek Dealer című filmje, Mundruczó második mozija a Szép napok, Török Ferenc Szezonja, Vranik Roland alkotása, a Fekete kefe, vagy Nemes Gyula debütálása, az idei szemlén bemutatott Egyetleneim mindenképpen közös vonásokat mutat abban, hogy olyan magukkal mit kezdeni nem tudó fiatalokat mutatnak be, akik életének legmeghatározóbb érzése a spleen. Életük egyetlen célja maga az élet átvészelése -lehetőleg a legkisebb erőfeszítéssel.

Folyamatos jelen

Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér Nem kivárásra játszanak

Az elmúlt öt év fiatal filmes termését elnézve kijelenthető: új gondolati rendszer helyett új érzésvilágot tükröznek. Habár a gondolatiság és a történelembe ágyazott mondanivaló mégsem feltétlenül hiányzik a mai újhullámból, amennyiben e generációhoz soroljuk Jancsó Miklóst is. És miért is ne? Ha nem volt túlkoros negyven évesen, miért lenne az túl a nyolcvanon. A rendszerváltás utáni társadalmi változásokra is utaló Kapa-Pepe filmekkel az új évezredre megújuló Jancsó nevét, nyugodt szívvel odaírhatjuk a legújabb filmes hullámot indítók mellé.

Már csak azért is, mert utóbbiak filmkészítési elvei, Jancsóhoz hasonlóan, egyvalamiben feltétlenül megegyeznek: hisznek a folyamatos jelenlét elvében. Tudják, a középgeneráció életművében azért támadt vákuum, mert kivárásra játszottak, játszanak, holott nem szabad várni, ha nincs lehetőség újabb játékfilmre, érdemes lejjebb adni az igényeket: a kisfilm, vagy tévéjáték sem szégyen, a tehetség berozsdásodását viszont nem szabad kockára tenni.

Az egyik leglendületesebben startoló fiatal filmes Mundruczó Kornél például 2000-es felbukkanása, a Nincsen nekem vágyam semmi című filmje óta leforgatott jónéhány rövidfilmet (Afta, Kis Apokrif No.1, No.2) és túl van a harmadik játékfilmjén, amelyet az idei szemlén is bemutattak.

A 37. Magyar Filmszemlén Mundruczó mellett visszatérőként szerepelt Pálfi György, Hajdu Szabolcs és Török Ferenc is. Utóbbi hatvan perces tévéjátékkal (Csodálatos vadállatok), a többiek játékfilmmel. A visszatérő fiatalok mellett pedig sok elsőfilmes volt, hármat mindenképpen fontos kiemelni közülük: Goda Krisztinát, Kocsis Ágnest, és az operatőrként már jónéhányszor bizonyított Szaladják Istvánt. Három figyelemre méltó név, három merőben eltérő témájú, stílusú, formanyelvű alkotással.

Csak szex...

Dobó Kata és Schell Judit a Csak szex...-ben. Zsánerben gondolkodni

Goda Krisztina neve több okból is ide kívánkozik. Egyfelől életkora és elsőfilmes szárnypróbálgatása okán, másfelől pedig azért, mert a Csak szex, és más semmi című filmjével az utóbbi idők – és a szemle – egyik legjobb magyar vígjátékát alkotta meg. Márpedig a nagy vígjáték-hagyományokkal büszkélkedő Magyarországon fontos a folyamatos utánpótlás. Szerencsére a fiatal filmesek között egyre több a zsánerben gondolkodó: Goda Krisztina mellett érdemes Fischer Gábor, Fazekas Csaba, vagy éppenséggel a kívülről érkező Dyga Zsombor nevét megemlíteni. Azért is, mert részben nekik köszönhetően talán nemcsak közhelynek, de előbb-utóbb a gyakorlatra nézve igaznak is számít majd a kijelentés, miszerint a moziban nem a művész- és közönségfilm, vagy pontosabban a zsáner- és a szerzői filmes áll egymással szemben, hanem a minőség és a gagyi.

Friss levegő

Friss levegő A finn Kaurismakit idézi

Hogy mennyire kézzelfogható a minőségi mozizás térhódítása, arra bizonyíték a szemle nagy felfedezettjének, Kocsis Ágnes Friss levegő című filmje, amely csak pár szavazat-átlagnyival maradt le a szemle közönségdíjáról. Azaz a közönség örül a jól elkészített vígjátékoknak, de azt is nagyra értékeli, ha olyan filmet lát, amely kendőzetlenül adja vissza a valóságot. Meglehet, a Friss levegő esetében korántsem hibátlanul: a rendezőnő helyenként enged a – finn Kaurismakit idéző – dramaturgia feszességéből, és a kelleténél tovább nyújt egy-egy jelenetet, feleslegesen bonyolódik bele érzelmes mellékszálakba. Mégis, a visszafogott, fegyelmezett történetvezetés, a nézőt beszippantani képes atmoszféra komoly tehetséget jelez.

Madárszabadító...

Szaladják Istvánról (pl. Hajdu Szabolcs Tamara című filmje okán) régóta tudni lehet, hogy generációjának egyik legkitűnőbb operatőre. Négy évvel ezelőtt készült Aranymadár című kisfilmje óta azt is sejteni lehetett, hogy különleges adottságokkal megáldott rendező, s csak idő kérdése és nagyjátékfilmmel jelentkezik. Első játékfilmje a Madárszabadító, felhő, szél Magyarországon rendhagyónak számító, spirituális alkotás, ha úgy tetszik Tarkovszkíj-kísérlet. Szaladják és operatőre Gózon Francisco a pár szóban elmondható mester-tanítvány történetet lassan kibontva, külsőben felvett tágas képekkel, gyakran ismétlődő látvány-szimbólumokra építve tárja a néző elé. A legkevésbé nevezhető a - hagyományos értelemben  – közönségbarát alkotásnak, de mindenképp ez volt a szemle egyik legeredetibb és legbátrabb elsőfilmes kísérlete.

A szemle legnagyobb kérdése viszont az volt, merre veszi az irányt a négy-öt évvel ezelőtt berobbant tehetségek pályája. Kétség sem férhet hozzá, a 37. Magyar Filmszemlét (f)elhúzó fiatalok hármasfogata a Pálfi György jegyezte Taxidermia, Mundruczó Kornél Johannája és Hajdu Szabolcs filmje, a Fehér tenyér volt. A Johannát már korábban, novemberben bemutatták a mozik (már ahova a három kópiával induló filmnek esélye volt eljutni), a Fehér tenyér és a Taxidermia a szemle két meglepetés-filmje volt. Mindhárom alkotásban közös, hogy test-filmről van szó.

Fehér tenyér

Fehér tenyér Nem sportfilm

Hajdu Szabolcsé a legszemélyesebb: a rendező öccséről, a tornászból lett akrobata Hajdu Zoltán Miklósról szól, legalábbis a valóságos élményekből táplálkozva meséli el főszereplője életének húsz évét a debreceni tornász gyermekkortól kezve, a kanadai edzősködésen át, egészen a Cirque du Soleil Las Vegas-i revűjéig bezárólag. Elsőre úgy tűnhet, szokvány sportfilmről van szó, de nem. Hajdu ugyanis elhagyja a spotfilmekre jellemző, sőt kötelező eredménycentrikus dramaturgia-szálakat és a siker-vagy-bukás típusú sportfilmektől eltérően mindvégig szigorúan a testét sanyargató tornászra koncentrál, tárgyilagosan, érzelmektől mentesen, mégis lehengerlően őszintén.

Johanna

Tóth Orsi a Johanna címszerepében. Kórház a város alatt

A valóságtól jóval elvontabb, esztétizálóbb mű Mundruczó Kornél Johannája. A Jött egy busz többekkel együtt jegyzett rövidfilm-füzérének záródarabját, A 78-as Szent Johannája című kisfilmet bontotta ki Mundruczó nagyjátékfilmmé, amely legalább két okból is figyelemre méltó vállalkozás. Egyrészt mert operafilmről van szó, amit különlegessé történetesen az tesz, hogy a zeneszerző Tallér Zsófia eleve a filmhez komponálta a muzsikát. Másrészt a Szent Johanna-mítosz profán feldolgozása miat. A drogfüggő Johanna egy földalatti kórház gyógyíthatatlan férfi betegeit sikeresen kúrálja testével, ezzel üzenve: a szex nem megváltás, de az erotika mentes élet büntetés.

Taxidermia

Taxidermia Meggyötört test

A szépség múlandó, a test halandó - így lehetne summázni a Hukkléval négy éve berobbant Pálfi György második játékfilmjét, a Taxidermiát. A Parti Nagy Lajos novelláiból építkező Taxidermia három nemzedék történetét meséli el: nagyapáét, apáét és fiúét. Hármuk történetét a vérségi köteléknél erősebben is összefonja a test démona – míg a nagyapa a szex megszállotja, az apa az evésé, a preparátorként tevékenykedő unoka pedig a halálé. “Csúnya-szép” film a Taxidermia: Pohárnok Gergely gyönyörűen fotografált erős képei sokkolóan adják vissza azt, ami a lelket körbefonó múlékony szövettel kapcsolatos. A test filmje a Taxidermia. És mikor lenne aktuálisabb a testről filmet készíteni, mint a testkultusz korában, amikor számos üzletág testünk és az azzal szemben támasztott igényeink kielégítésére épül, amikor még a gondolkodás középpontjában is a test áll.

Az újhullám erőssége pedig abban rejlik, hogy aktuális dolgokról szól. Sőt, attól lesz hiteles, hogy a fiatalok készítenek filmet ezekről. Ez is fontos közös vonás. Pálfi, Mundruczó és Hajdu egyenként és közösen is, úgy látszik, valóra váltják a hozzájuk fűzött reményeket, alkotásaikkal magasan a szemleszínvonal fölé emelkedtek. Ami pedig az újhullámot részben generáló összetartást illeti, szimbolikus jelentőségű, ahogy Hajdu és Pálfi a szemle díjátadóján összeölelkezett: van remény, hogy az újhullám sodró erejének a széttartás nem vet gátat.

Schreiber András