Mintha egy film díszletei között járnánk, ahogy a napsütés sejtelmesen átszűrődik a P-Metál üzemcsarnokainak ablakain. Az egyik helyen az alumíniumot öntik ki tömbökbe, a 600 fokos, rózsaszínes folyadék a csípős hideget is enyhíti valamennyire. Pár méterrel arrébb alumíniumhulladék vár újrafeldolgozásra, a szomszéd üzemben kemencéből öntik át a kokillába az alumíniumötvözetet, egy fallal odébb már kész görgőkre kerül festék, a szomszéd épületben pedig késztermékek várják, hogy elszállítsák őket.

Az egykori tatabányai bánya csillejavítójának helyén a kisüzemeknél nagyobb, a nagyoknál kisebb, ám így is kellően összetett üzem működésének vagyunk tanúi. Egyszerre idézi a modern és a szocialista gyárakat – de ahogy fotósunk egy fémlappal derítve készít képeket a gépek között egy fiatal lányról, az megint inkább egy filmforgatásba illő jelenet.

A fiatal lány azonban egyáltalán nem színésznő: Pordán Kata harmadéves vegyészmérnök hallgató, a legfiatalabb generációja egy olyan családi cégnek, amely már jóval azelőtt elkezdte működését, hogy ő megszületett volna. „Lányként furcsa lehet, ha valaki egy ilyen üzemben dolgozik, de én nem gondolom így” - mondja a P-Metál alapítójának, Pordán Zsigmondnak a lánya, és felidézi, hogy – akárcsak bátyja, Pordán Tamás – 14 éves kora óta majdnem minden nyáron dolgozott itt, az egyszerűbb munkáktól haladva a bonyolultabbak felé. És bár sok minden érdekelte gyerekkorában, ahogy idősebb lett, már tudta: a kémiában fogja megtalálni a hivatását.

 

Ami az ő esetében még jövő idő, édesapjánál ötven éve tart: Pordán Zsigmond 1974-ben, frissen végzett öntőmérnökként került a nagy múltú Gamma Művek kisbéri öntödéjébe. Két hónap után már vezetője lett a 130 fős üzemnek – aztán jött a rendszerváltás, és végignézte, ahogy összeomlik a nagyipar, az alumíniumgyártás is romokban hever. A mérnök ezt lehetőségként élte meg. Amikor meghirdették az üzemet privatizálásra, ő is pályázott rá, ám jött egy váratlan akadály: a tárgyalások sehogy sem akartak véget érni. „A piac meg nem vár” – így amikor jött a lehetőség, hogy Tatabányán indítson egy céget az akkor már felszámolás alatt levő bánya területén, lecsapott rá.

A kezdet nem volt könnyű: „Volt itt egy üzemi terület gépek nélkül. Régi gammás kollégákkal saját kezűleg építettük meg az első kemencéket, amikkel elkezdtünk dolgozni, és felszámolás alatt lévő cégektől vásároltunk eszközöket” – a cél az volt, hogy csupán egy hónap alatt már ki tudják elégíteni a megrendelőket. „Jókor voltam jó helyen, hiszen a piac megvolt, azt a korábbi életemből hoztam – egy vállalkozásnak ez a legfontosabb. Pénzt is lehet szerezni, munkaerőt is lehet találni, de a piac nélkül nem megy.”

A gyorsaságnak azonban komoly ára volt: Pordán Zsigmond a családi házat adta el, hogy meglegyen a szükséges pénz. „Volt is sírás a családban, de hál' istennek jól sült el a dolog, egy év alatt a sokszorosa jött vissza.”

Az első alumíniumtömböt a cégvezető a szekrényből veszi elő az irodájában, az első öntvény pedig ott van a polcon, rajta a dátummal, amikor elkészítette: 1991. 10. 31.

„Az alumíniumipar romjaiból nőttünk ki” – idézi fel Pordán Zsigmond, és hogy mennyire romokban volt az ágazat jelzi, hogy akkortájt a magyar öntészetiötvözet-gyártásának a hetedét ez ő cége adta.

Első ügyfelei is a Gamma egykori kliensei közül kerültek ki, ilyen volt az akkor még állami kézben működő Villanyszerelőipari Vállalat is. Az első sikerek után már külföldiek is jöttek, köztük egy osztrák partner, amelyikkel a mai napig kapcsolatban vannak. „Ők akkor végigjárták a magyar öntödéket, és amikor egymás kezébe csaptunk, megkérdeztem: miért minket választottak. Azt mondták, voltak nagyobb öntödében, ahol úgy látták, nem veszik őket igazán komolyan, voltak kisebben is, ahol meg nem látták biztosítva a feltételeket ahhoz, hogy a terméket megfelelő minőségben állítsák elő.”

Hogy ez mennyire így van, a legjobban talán az bizonyítja, hogy az iroda polcán nem csak az első darabot tartják nagy becsben: Pordán Zsigmondnak a többiről is van története, mutatja, miért is volt egy-egy öntvény fontos a cég életében egy partnerség vagy épp egy olyan műszaki megoldás miatt, amelyet ők tudtak kidolgozni.

 

Talán akkor még nem tudatosodott bennük, de a kis méretből eredő rugalmasság is közrejátszhatott abban, hogy a ma 15 fős cég nem nőtt ennél sokkal nagyobbra, még úgy sem, hogy a magyar vállalatokra – főleg ebben a méretben – nem igazán jellemző módon náluk tömböt és abból öntvényt is gyártanak. De már akkor ráéreztek egy nagy lehetőségre: alumíniumhulladékból állítanak elő új alapanyagot. Jelenleg ez azt jelenti, hogy a felénél is alacsonyabbra tudják leszorítani az alapanyagköltségük – igaz, szükségük van olyan szakemberre, aki képes szétválogatni az ömlesztve érkező hulladékot.

Ebben a struktúrában mindig növekedni tudott a cég, a „nagy ugrásra” azonban nem vállalkoztak. Ez a P-Metálnál a nyomásos öntészet bevezetése lett volna, amihez megszerezték a hidraulikus gépet, eljutottak a próbagyártásig is – aztán meggondolták magukat. „Ahhoz hogy valaki ezzel foglalkozzon, legalább 5-6 gép kellene, meg külön egy szerszámüzem, bonyolultabbak a szerszámok is, így komoly gépészetet kellett volna létrehozni magasan képzett karbantartókkal” – végül a mérleg másik oldala nyomott többet: az, hogy stabil lábakon tudjon működni a cég.

Ezt a döntést pedig azóta sem bánták meg: mint mondják, a kisebb, de stabilabb cég abban segít, hogy rugalmasabban tudjanak reagálni a piac változásaira, akkor is, ha jó idők vannak, és akkor is, ha viharosak.

Viharból pedig volt elég az elmúlt 33 év alatt. Pordán Zsigmond szerint a legrosszabb az 1998-1999-es időszak volt, épp azért, mert akkor még sérülékenyebb volt a cég, ekkor kezdtek el irányt váltani a minőségi öntvények gyártása felé. Ekkor vállalta egyébként a VOSZ megyei szervezetének a vezetését is – ezt a tisztséget azóta is ő tölti be a méretében ugyan kicsi, de iparával a legerősebbek közé tartozó Komárom-Esztergomban.

 

A 2008-2009-es krízisből már kimondottan jól jött ki a P-Metál, mert – mint mondja az alapító-ügyvezető – a hozzájuk hasonló cégek közül sokan kiszálltak, a szűkülő piacon jutott nekik elég megrendelés. A mostani visszaesésben pedig az jött jól a számukra, hogy stabilan, kellő tartalékkal működik a cég. „Ha egy évig nem lenne munkánk, akkor is tudnánk fizetni a dolgozókat” - mondják. Hozzáteszik azért, hogy ez nem lenne elég, erősíti őket az is, hogy az elmúlt időszak krízisei több hatékonyságnövelő lépést kényszerítettek ki.

Ilyen volt elsősorban az energiaválság, amelynek nyomán például átszervezték a termelést, hogy rövidebb idő alatt, leállások nélkül tudjanak működni. Igaz, segítette őket pár olyan korábbi beruházás is, amely nem csak az energiahatékonyságot növelte, de környezetbarátabbá is tette a gyártási folyamatot. Lecserélték a gáztüzelésű kemencéket az öntödében, a tető pedig tele van napelemekkel, így a kemencék működését gyakorlatilag saját energiaforrásból tudják biztosítani.

A napkollektorok felszerelése sem volt könnyű döntés a cég számára – ebben pedig már részt vett az alapító fia, Pordán Tamás is, aki édesapjával, a vitákat is felvállalva próbálta megtalálni a megfelelő időpontot a beruházás számára.

Az igazi nagy döntés azonban nem ez volt a számára, sokkal inkább az, hogy egy nagy cégnél vállaljon munkát, vagy – mint most fogalmaz – „használjam ki azt a szerencsés lehetőséget, hogy van egy családi vállalkozásunk, amely szilárd alapokon áll, szinte hozzá sem kell nyúlni”. A végső érv végül nem is ez lett, hanem hogy meglátta a lehetőséget: a szinten tartás helyett a saját ötleteivel, kreativitásával tudná fejleszteni a céget.

„Mint minden cégnél, itt is van hova fejlődni” - mondja, és édesapjával együtt sorolják, melyek voltak azok a dolgok, amelyek már Tamás döntése alapján változtak. Ezeknek a köre egyre szélesedik, ahogy Tamás, aki ma már cégvezető, egyre nagyobb feladatokat vállal fel. Hozzá kötődik egy termék teljes gyártási folyamata, de ő csinálta végig az energiabeszerzést is, mikor a válság idején úgy döntöttek, kockáztatnak, és a magasabb fix ár helyett inkább a tőzsdei beszerzést választják. „Lépcsőről lépcsőre kellett felépítenem édesapám bizalmát, de szerencsére nem nagyon szoktunk vitatkozni, legtöbbször elfogadom azt, hogy az ő már többet látott a világból. Észérvekkel ő meg tud engem győzni” - mondja, édesapja pedig annyit reagál: „ez legtöbbször fordítva is igaz”.

 

Az összhang fontos is, hiszen az alapító máig aktívan vesz részt a cég vezetésében. „14 éve nyugdíjas vagyok, és mindennap bejövök dolgozni” - mondja, majd nevetve hozzáteszi, volt, hogy két hétig is kibírta az öntöde nélkül, de tovább nem. „Nem is azért, hogy aggódnék, inkább az a megszokás, hogy szeretem látni a dolgokat.”

Nem csak az apa és a gyerekek életének szerves része az üzem, a dolgozók között is van olyan, aki a kezdetek óta velük van. És – emeli ki Pordán Zsigmond – igyekeznek mindent megtenni azért, hogy megtartsák az embereket. Ha kell, segítik őket, ha kell, rugalmasabbá teszik a munkaidőt, mert ha egy dolgozó elmegy, sokkal nehezebb újat találni. „Az a helyzet, hogy nem csak a vállalkozói szférában, de a munkaerőnél is generációváltás zajlik. Kata generációja már nem annyira együttműködő, mint a miénk volt, és a mi szakmánknál ez nagy veszély, hiszen ebbe nem lehet egy hét alatt beletanulni, ahhoz, hogy valaki igazán jó szakember legyen, több év tapasztalatára van szüksége – úgy tűnhet, nem egy nagy dolog, de ha valami baj van, tudni kell, mi okozta a problémát.”

Kata mindenesetre épp olyan elkötelezettnek tűnik, mint bátyja azzal kapcsolatban, hogy a családi vállalkozásnál képzeli el majd a jövőjét, ha majd megismerte, máshol a világban hogyan működnek hasonló ipari cégek. És persze példát mutatva akar megtörni minden sztereotípiát, hiszen nem csak otthonosan mozog az üzemben, de szerinte egy olyan lány, mint ő, épp annyira tud élvezni egy ilyen férfiasnak tartott szakmát is, mint az alumíniumgyártás.

A cikk megjelenését a VOSZ támogatta.

Borítóképünkön alumínium öntés az üzem területén. Fotó: Veres Viktor