Néhány éve épp régi barátokkal vacsoráztam, amikor megcsörrent a mobilom. Egy női hang közölte, hogy közös ismerősünktől kapta meg a számomat, majd arra kért, hogy siessek be a helyi kórházba. Mivel olvasott a kamaszkori balesetemről, azt remélte, hogy tanácsaimmal a legjobb barátnője − nevezzük most „Alice-nek” − segítségére lehetek. Bár viszolygok a kórházaktól, a segítségnyújtásra késztető motivációm erősebbnek bizonyult.

A kórházba érve kiderült, hogy Alice két kamaszkorú gyermeke súlyos égési sérüléseket szenvedett egy balesetben. A zavarodott anya arról kérte ki a véleményem, mit mondjon el nekik. Fel akart rá készülni, hogy a gyermekei mit kérdeznek majd a sérüléseikről, az előttük álló kezelésekről. Azzal is tisztában kívánt lenni, hogy mi az, amit inkább nem szeretnének tudni.

Azért tette fel ezeket a kérdéseket, mert hallott a történetemről. Sok évvel ezelőtt, kamaszkoromban, egy balesetben megégett a testem 70 százaléka. Mintegy három évet töltöttem kórházban, ahol számos kezelésen és műtéten estem át. Hasonló helyzetben voltam, mint az ő gyermekei.

Nem tudtam, mit feleljek a kérdéseire, de minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy visszaemlékezzek az első, kórházban töltött napokra. Eszembe jutottak a zajok. A gépek zümmögése és sípolása. A fájdalom. A félelmeim hangja. Mindent a fájdalom határozott meg, és azon kívül semmi más nem létezett. Nem volt múlt, sem jövő. Csupán a pillanat gyötrelme.

Az első napok szinte azonnal felbukkanó emléke a kötések mindennapi cseréje lett. Mivel nem volt bőröm, a kötszerek a nyers húsomba tapadtak. A nővérek letépték a gézpólyákat, majd addig dörzsölték a frissen sérült húsról az elhalt szöveteket, amíg vérezni nem kezdett – innen tudták, hogy az alatta lévő szövet él. Másnap megismételték a gyötrelmes eljárást.

A kötszercserélős emlékeimet nem osztottam meg Alice-szel, de elmeséltem neki, hogy minden körülöttem lévő zajról tudni akartam. Mely hangok jelentik, hogy jól működik a szervezetem, és melyek azt, ha nem stimmel valami. Azt is tudni akartam, mikor hagy alább a fájdalom, és mikor jön némi enyhülés. A felszínen úgy tűnhetett, állandóan az érdekel, mi fog velem történni, valójában azonban az irányítás valamiféle érzetére vágytam.

Néhány nappal később Alice zokogva ismét felhívott. Elmondta, hogy az egyik gyermeke meghalt, majd megkérdezte, hogy az életben maradt fiának (nevezzük „Billnek”) tudtára adja-e a történteket. Igyekeztem végiggondolni, hogy – eszmélet és öntudatlanság határán, a fájdalomnak és a  nehézségeknek a világában – miként reagáltam volna egy ilyen hírre. Nem tudtam elképzelni, hogy ekkora fájdalom mellett miként lenne képes bárki is kezelni egy testvér elvesztését, ezért azt javasoltam, hogy egyelőre kímélje meg a fiút ettől.

Néhány hónappal később Bill túljutott a közvetlen életveszélyen, és többé-kevésbé tisztában volt a helyzetével. Az édesanyja ezúttal egy bátorító üzenetet kért a fia felépüléséről és jövőjéről. A kérése mélységes szomorúsággal töltött el. Pontosan tudtam, hogy a gyógyulás útja hosszú és kegyetlen lesz.

Mi motiválhat újra a szenvedés átélésére?

Alice kérésén tűnődve eszembe jutott az első alkalom, amikor egyedül léptem ki a kórházi szobám ajtaján, és egy nagy tükörben szemügyre vettem magamat. Nehezen tudtam elhinni, hogy 17 éves önmagam volt az a teremtmény, aki visszabámult rám. Kötszerrel borított lábam meggörbült, a karom élettelenül csüngött alá a vállamból. A hátam púpossá vált, az arcom pedig a szivárvány minden színében virított.

Az is eszembe jutott, hogy mintegy másfél évvel később a sebeim már szinte teljesen összezárultak, én pedig sokkal jobb állapotban voltam. Az előrelépéseket és a velük együtt érkező, fokozott reményeket azonban új és nem várt kihívások kísérték. Gyűlöltem, hogy állandóan harcolnom kell a testemmel.

Akármilyen kínzóak voltak is ezek az emlékek, egyúttal arra késztettek, hogy megpróbáljak segíteni Alice-nek és Billnek. Alice azt szerette volna, ha reményteljes, pozitív üzenetet küldök Billnek, de a tapasztalataim birtokában feltettem magamnak néhány kérdést:

Mennyire legyek optimista? Mennyit mondhatok el neki? Mennyire lehetek, és mennyire kell őszintének lennem?

Az volt az igazság, hogy a fiúra valószínűleg még sokáig nyomorúságos élet várt. A rá következő két napban felelevenítettem az emlékeimet, és rengeteget sírtam, miközben azzal viaskodtam, mit is mondjak Billnek. Végül sikerült egy számomra is elfogadható üzenetet körvonalaznom. Mivel máig nem tudom jól használni a kezemet, hangüzenetet készítettem, és elküldtem Alice-nek.

Elmondtam Billnek, hogy nehéz évek várnak rá, a gyógyulás pedig lassú lesz, de együtt lehet élni ezzel a sérüléssel. Bátorítottam, hogy a technológia mindenkinek segít, a fogyatékossággal élőknek viszont sokkal többet, mint másoknak. Azt is elmagyaráztam, hogy a modern munkahelyek rugalmas munkavégzést és megfelelő körülményeket biztosítanak azoknak, akik hozzánk hasonló kihívásokkal néznek szembe. 

Rettentően lehangolt a Billnek való üzenetkészítés folyamata, és hatalmas megkönnyebbülés töltött el a  „küldés” gomb megnyomásakor. Alice két nappal későbbi válaszában megírta, hogy sokat segített a fiának a felvételem. Arra kért, hogy küldjek még egyet, és – annak ellenére, hogy az elsőt milyen nehézségek árán hoztam össze – azóta is kapcsolatban állunk egymással.

Néhány hónappal később meglátogattam Billt a kórházban. A találkozás, legnagyobb meglepetésemre, jól sikerült. Beszélgettünk a kórházról, a kinti életről, a családról, valamint a kezelésekkel járó élet bonyodalmairól. Néhány órával később bejött egy nővér, és közölte Bill-lel, hogy új kezelés vár rá. − Elhalaszthatnánk holnapig? – kérdezte Bill panaszosan. − Sajnálom, Bill, de nem. − Csak egy órát várjunk még vele, jó? Az ápolónő azonban megcsóválta a fejét. − Mindenhol meg kell csinálni? Nem lehetne csak az egyik testrészemen? − Sajnálom, édesem, de nem.

Azon a ponton olyan szorongás kerített hatalmába, hogy nem tudtam megállni a lábamon. Eszembe jutott a számtalan alkalom, amikor jómagam is alkudoztam a nővérekkel. Billhez hasonlóan szinte minden alkalommal kudarcba fulladtak a próbálkozásaim. Még a látogatás után is az érzelmeimmel küszködtem, ám ekkor felismertem valami újat a sérülésemmel és annak az életemre gyakorolt hatásával kapcsolatban. Addig a pontig, amikor a saját szenvedésemre gondoltam, kizárólag a fájdalomra összpontosítottam. Azon morfondíroztam, milyennek láthatnak mások.

Azonban Bill kudarcba fulladó alkudozását látva felismertem a tehetetlenség pusztító érzetét a saját élményeimben. Arra késztetett, hogy másként értékeljem a súlyos sérüléssel járó kihívásokat, a felépülés nehézségét, és azokat a mély változásokat, amelyeket a baleset következményei idéztek elő bennem. Azt is felismertem, milyen sok motivációnk fakad a tehetetlenség érzetének legyőzésére törő próbálkozásainkból és abból, hogy igyekszünk visszaszerezni az irányítást az életünk felett.

Mi közük a velem történteknek az emberi motivációhoz?

Megmutatják, milyen erősen vágyunk arra, hogy érezzük létünk jelentőségét, és azt is, hogy saját fontosságunk tudata nem egyenlő a boldogsággal. Talán azt gondoljuk, vígan leélnénk az életünket egy gyönyörű tengerparton heverészve, örökké tartó gondtalanságban. Ám, noha időről időre jólesik néhány nap „dolce vita”, senkiről nem tudom elképzelni, hogy teljesnek érezné magát, ha így múlnának el évei. Bármilyen furcsa, a jelentőségteljesség érzetét nyújtó dolgok nem feltétlenül tesznek bennünket boldoggá.

Friedrich Nietzsche német filozófus mondta, hogy az élet legnagyobb jutalmai a viszontagságainkban gyökereznek. Nekem gyakorlatilag újra át kellett élnem gyötrelmes megtapasztalásaimat, valahányszor beszívtam az olajos kenőcsök szúrós szagát, hallottam Bill nyöszörgését, vagy láttam családja kínlódását. Végül azonban - a fiúval és szüleivel folytatott beszélgetések révén - elértem egy egyedülálló érzelmi emelkedettséget, amely a közös fájdalomból eredt. Úgy tűnt, értelmet nyert a saját szenvedésem, és hogy tehetek valamit, amivel másoknak segítek – olyasmit, amire egyedül én vagyok alkalmas.

Mindnyájan ismerünk embereket, akik a legkellemetlenebb körülményekben is meglátják a lehetőséget, hogy olyat tegyenek, amitől jelentőséget nyer az életük. Az egyik barátom például egy szeretetház önkénteseként dolgozik, és évek óta kíséri az ott lakók életének utolsó néhány lépését. Elkötelezett környezetvédők madarakról tisztogatják le a büdös, ragacsos szennyeződést olajkatasztrófa után. Sokan veszélyes, háborútól sújtott területeken töltik az életük egy részét, ártatlan civileket oltalmazva a betegségektől. Közben mindannyian valóságos fájdalmakon mennek keresztül, ugyanakkor rendkívül erős bennük a tudat, hogy fontos dolgot tesznek. Élő példái annak, miként késztet bennünket fokozott erőfeszítésre a vágy, hogy elhihessük: létezésünknek a saját élettartamunkon túlmutató célja van, még akkor is, ha ez személyes szenvedéssel jár.

Ezek a látszólag furcsa és irracionális motivációk annyira összetettek, hogy először nem nyilvánvaló, miként vesznek rá bennünket kellemetlen dolgok elvégzésére. Valójában a szükséget szenvedők megsegítésének vágyán is túlmutatnak: a személyes kapcsolatoktól az egyéni célokon át a munkáig, életünk minden területén ösztönöznek bennünket. Mégpedig azért, mert az emberi motiváció sokszor hosszú távon megvalósítható vagy fenntartandó dolgokra vonatkozik. A jelentőségteljesség érzete és a másokkal való érintkezés, a másokhoz kötődés azzal a reménnyel kecsegtet, hogy segítségükkel a hatásunk önmagunkon is túlléphet.

Amikor tudatosul bennünk a halandóságunk, különösen fontossá válik, hogy létünknek legyen súlya – és ha ennek érdekében a poklok poklát kell megjárnunk, hát azt is vállaljuk. De megéri, mert az út során mély elégedettségre teszünk szert. Az emberi motivációt nem egyszerű, de nem is lehetetlen megérteni. Minél több ismeretünk van róla, annál jobb menedzsereivé válhatunk önmagunknak, akár a munka, akár a kapcsolatok terén.

A fenti írás Dan Ariely Motiváció című könyvének szerkesztett részlete. Mi indít cselekvésre, miért vesződünk hálátlan feladatokkal, miért csináljuk? – teszi fel a kérdést könyvében a Duke Egyetem professzora. Tökéletes válasz természetesen nincs, de a háttérben rejlő mozgatórugók feltárása érdekes és hasznos lehet. Itt megrendelheti a könyvet kedvezménnyel.

A pszichológia és a viselkedési közgazdaságtan neves professzora június 12-én a TEDxBudapest vendége lesz. Az előadássorozat témája: Racionális / Irracionális - Döntéseink csodálatos logikátlansága. Jegyet itt vásárolhat a rendezvényre.