Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Parthenopé – Nápoly szépe egy olyan ember történetét meséli el, aki minden lépésével az ellen lázad, hogy csak a gyönyörű nőt lássák meg benne.
A görög mítoszok szerint Parthenopé a szirének egyike volt: az ellenállhatatlan vonzerejű, de szörnyű szépségeké. A félig női, félig madártestű keveréklények igéző énekükkel csalogatták magukhoz a szerencsétlen sorsú tengerészeket, hogy aztán felfalják őket. Ellenben csak addig élhettek, amíg bűbájuk hatásos volt: Odüsszeusz úgy játszotta ki őket, hogy társai fülét viasszal tömte be, önmagát pedig az árbóchoz kötözte, hogy hallja ugyan a dalukat, de ellen tudjon állni a kísértésüknek. A kudarcot vallott szirének bánatukban a tengerbe vetették magukat. A helyet, ahol Parthenopé testét állítólag partra sodorta a víz, róla nevezték el az első görög telepesek – ez a város lett aztán Neapolis, vagyis a mai Nápoly.
E város szülötte Paolo Sorrentino (A nagy szépség, Ifjúság, Isten keze), aki új filmjében visszatér ide, hogy az ifjúság esszenciáját ragadja meg kivételes szépségű hősnője élettörténetén keresztül. A film cselekménye közel fél évszázadot ölel fel, egyszerre nyomon követve a modern Parthenopé felnövését és Nápoly változását az idők során.
A főszereplő mellett ugyanis legalább olyan hangsúlyos a város esztétikuma:
a Nápolyi-öböl, az Amalfi-part és Capri szigetének látványa, a pálmafák által vetett keskeny árnyékok játéka, a burjánzó leanderek színpompája és a páraködbe vesző azúr tenger mind olyan képek, amelyek megmelengetik a mozinéző szívét, különösen a magyar tél közepén.
A tenger habjai közt megszülető Parthenopét (Celeste Dalla Porta) valóban vénuszi külsővel áldotta meg a természet: tökéletes homokóra alkat, hullámos, hosszú haj, ábrándos őzikeszemek. Ellenálhatatlansága azonban nem annyira fizikai jegyeiben, mint inkább a derűs mosolya és az örökké melankolikus tekintete közötti feszültségben rejlik. Vonzereje rabul ejt fiatalt és időst, gazdagot és nincstelent, idegent és rokont, férfit és nőt egyaránt. Nemcsak érzékeny és okos, de sziporkázóan szellemes is: mindig tudja, mit feleljen egy zavarbaejtő kérdésre, és végül ő lesz az, aki válaszával zavarba hozza a kérdezőt.
Rendkívüli szépsége és karizmája mégis elidegenítően hat, mintegy kizárja őt a hétköznapi életet élők sorából. Meghökkenti az embereket, akik értetlenül állnak azelőtt, hogy nem a könnyebb utat választja, és nem a külsejével akar érvényesülni. Dacból nem használja ki az adottságait, mert szeretné, ha az embert látnák meg benne, és nem minden pillanatban a vágy tárgyaként szemlélnék.
Gazdag család sarjaként sosem kellene a megélhetésért dolgoznia, ő azonban a saját útját akarja járni. Egyetemre jelentkezik, hogy filozófiát és antropológiát tanuljon. Kivételes tehetsége hamar kiviláglik, a zárkózott és mogorva tanára kedvence lesz, aki arra biztatja, maradjon az egyetemen és kezdje meg az akadémiai karrierjét. Ő viszont fél elköteleződni ilyen fiatalon egy életpálya mellett. Tudja, ha ezt a lehetőséget választja, akkor az összes többi lehetséges jövőjét elveszíti – márpedig csillapíthatatlan életéhsége a lehető legnagyobb teljesség megélésére törekszik.
Környezete bátorítására elhatározza, hogy megpróbálkozik a színészettel: ehhez a pályához is alázattal közelít, tanulni akar a legnagyobbaktól, ám gyorsan kiábrándul, látva ennek a világnak a könyörtelenségét és felszínességét.
Fordulóponthoz ér – el kell döntenie, hogy saját életében melyiket tartja nyomasztóbbnak: a szépség terhét vagy a tudás terhét?
A plasztikázástól eltorzult arcok és a parókával takart kopasz fejek végképp meggyőzik: látva a lejárt szavatosságú húsként kezelt egykori díva kétségbeesett boldogtalanságát, Parthenopé elfordul a színészi karrier ígéretétől, és a szellemi utat választja, ám az élet élvezetéről így sem mond le.
Sokakat megismer, de csak kevesen mozgatják meg a képzeletét. „Bárkit és bármit megkaphatna, és még csak kérnie sem kellene” – mondják neki, azonban ő nem elégszik meg akárkivel. Parthenopé, mint mitikus névrokona, azon férfiak iránt érdeklődik igazán, akiket látszólag hidegen hagy a szépsége – mélyen kapcsolódni csak azokkal tud, akikkel romantikus viszonyba a társadalmi tabuk miatt nem bonyolódhat: tulajdon testvérével vagy olyan, nála sokkal idősebb, apafiguraként ható férfiakkal, mint a professzora (Silvio Orlando) vagy a kedvenc írója, John Cheever (Gary Oldman).
Amikor lefekszik férfiakkal, azt nem annyira testi kényszerből, mint inkább antropológiai érdeklődésből teszi. Mintha tanulmányai kiterjesztéseként tekintene szerelmi kapcsolataira is: minden tekintetben különböző hátterű, személyiségű és külsejű szeretőin keresztül az embert akarja a maga teljességében megismerni. Első kézből, testközelből, személyes kapcsolódások által szeretné megtapasztalni mindazt, amit Nápoly kínálhat számára: életigenlő könnyedséget és gondterhes komolyságot, elnyomást és szabadságot, ragyogó fényűzést és szennyes nyomort, erőtől duzzadó egészséget és betegségtől felpüffedt testet, álszent vallásosságot, de csodatévő hitet is.
Bármerre is jár, bárkivel is kapcsolódik, mindig a nagy kérdésekre keresi a választ: mi az ember, mi a szerelem, mi a csoda? Kimerítő válaszokat vár az élettől, de kezdetben nem a jó kérdéseket teszi fel. A dolgok ugyanis sokkal kevésbé komplikáltak, mint azt elsőre gondolná.
Noha évek óta tanulja, úgy érzi, még mindig nem tudja igazán, mi is az antropológia – emiatt pedig azt gondolja, nem is méltó rá, hogy taníthassa. Professzora egy ponton megosztja vele a váratlanul egyszerű választ: az antropológia a látás képessége. Parthenopé birtokában van ennek, ezért is választotta ki épp őt utódjául. Amíg benne a legtöbben csak a szép nőt látják meg, ő elsőre mindenkin átlát: kíváncsi, nyitott és jó emberismerő, aki képes felülemelkedni a külsőségeken, és ösztönösen megérezni a másik ember igazi minőségét – ennek a képességének kutatásai során is nagy hasznát veszi: előtte megmutatkoznak azok a titkok, amik mások elől rejtve maradtak.
Idősen, múltjára és fiatalságára visszatekintve elégedettséggel idézheti fel életútját. Noha eljátszott a gondolattal, de végül sosem lett anya és feleség: amikor gyerekkori szerelme rákérdez erre, alig akarja elhinni Parthenopé válaszát. Őt sosem kérte feleségül senki. Mindenki akart belőle egy darabot, de egészen és visszavonhatatlanul senkinek sem kellett volna – pont a szépségét övező baljós aura miatt. Egyedülléte ugyanakkor nem az öregek nyomasztó magánya, hanem egy tökéletesen kiteljesített élet méltósága.
A filmmel szemben felhozott kritikák javarészt arra irányultak, hogy nincs igazi cselekménye, valamint az esztétikumot a tartalom felé helyezi – valóban nem egy feszült és fordulatos alkotásra kell számítani, de ettől még nem nélkülözi a megrendítő személyes tragédiákat és elgondolkodtató emberi sorsokat, másrészt különös szenzitivitással fordul a főhősnő alakjához, belső vívódásaihoz, finom és rétegzett portrét rajzolva róla.
Végsősoron a Parthenopé egy remek színészi alakításokkal operáló, esztétikusan fényképezett, érzéki és érzékeny hangulatfilm, de egy minden porcikájában feminista coming-of-age-történet is. Óda egy városhoz és egy nőhöz, aki ugyan sosem szégyenkezik, de csak azok előtt tárja fel magát teljes valójában, akik vallásos áhítattal közelednek felé.
