Az elbocsátás sem a munkaadónak, sem a munkavállalónak nem kellemes, noha utóbbit - érthető okokból - jobban megrázza. Akad olyan munkaadó, aki a HR-esre bízza a feladatot, mások megtisztelik azzal alkalmazottaikat, hogy személyesen közlik: nem tartanak igényt munkájukra. Valójában teljesen mindegy, kinek a szájából hangzik el a rettegett mondat, lélektani szempontból viszont nem mellékes, szán-e ránk a főnök még pár percet, mielőtt megválik tőlünk. Ahogy az sem, hogyan nézünk szembe a ténnyel és miként reagálunk.

Általában a két - végletes - lehetőség valamelyikét „produkáljuk”: veszünk egy mély levegőt és higgadtan fogadjuk a bejelentést, megköszönjük a közös munkát és távozunk, vagy felégetve magunk mögött minden hidat, hagyjuk, hogy az érzelmeink vezéreljenek és egykori felettesünkön - vagy a rossz hír hozóján, a személyzetis kollégán - töltjük ki dühünket, csalódottságunkat. Az első lehetőség kifizetődőbb. Igyekezzünk megőrizni méltóságunkat és profitáljunk a helyzetből, még akkor is, ha nehéz. Legyünk pozitívak, tárgyilagosak, kerüljük az érzelmi kitöréseket, maradjunk nyugodtak, és kérdezzük meg, más területen tud-e kínálni valamit egykori főnökünk, a későbbiekben pedig számíthatunk-e a segítségére, ajánlására - röviden így összegezhetők teendőink. Más kérdés, hogy mire vagyunk képesek, és az adott pillanatban kinél mikor szakad el a cérna.

sxc.hu

Fő a nyugalom

Könnyű mondani, annál nehezebb „élesben” úgy viselkedni, mintha az elbocsátás nem rázna meg minket. Nem is arról van szó, hogy megjátszva magunkat, pókerarccal álljunk egykori főnökünk előtt, bizonygatva, hogy valójában mindegy, kirúg-e vagy sem. Különösen, ha csak azért viselkedünk így, hogy tartsuk magunkat. (Erre amúgy is kevesen képesek.) Ez csak arra jó, hogy arra késztessük főnökünket, értékelje át a rólunk kialakított képet: joggal feltételezi, hogy ha nem érdekel minket az elbocsátás, nyilván nem szívesen dolgoztunk a cégnél. Érdemes tehát ügyelnünk arra, hogyan reagálunk a kellemetlen hírre.

Nem megoldás, ha a személyzetisre vagy a főnökre támadunk, szitkozódunk, kiborulunk. Ha már megszületett a döntés - mennünk kell -, felettesünk nem fogja meggondolni magát, még akkor sem, ha nekiesünk, vagy elsírjuk magunkat, netán elkezdünk könyörögni neki, hogy ne váljon meg tőlünk, mert létfontosságú, hogy ne vesztítsük el állásunkat. A lelkiismeretes munkaadót megrázza, ha meg kell válnia alkalmazottaitól, ráadásul a hírt személyesen kell közölnie. A heves érzelmi kitöréssel mindkét fél számára még kellemetlenebbé tesszük a búcsút. Maradjunk tárgyilagosak és udvariasak. Ha kérdésünk van vagy magyarázatot várunk, akkor se veszítsük el a fejünket, ne vonjuk kérdőre egykori főnökünket. Közeledjünk hozzá úgy, mint korábban, amikor még valóban „felettünk állt”.

Ugyan mi a jó abban, ha nincs munkánk? Ha egyik pillanatról a másikra nem kell bemennünk dolgozni? Hogyan legyünk pozitívak ebben a helyzetben? Alapigazság, hogy a negatív benyomások alapjaiban változtathatják meg a rólunk kialakult képet. A rossz tapasztalatok villámgyorsan felülírhatják főnökünk korábbi véleményét, még akkor is, ha évek óta ismer minket. Ezért érdemes odafigyelnünk arra, hogy pozitív képet őrizzen rólunk, különösen, ha munkánkkal meg volt elégedve. Előfordulhat ugyanis, hogy a későbbiekben a segítségére szorulunk.

Elemzés: mérlegen a munkaerő

Ha a rémálom valóssággá vált: elbocsátottak, már nincs munkánk, ne essünk pánikba. Gondoljuk át, mit értünk el eddig, hogyan, merre érdemes továbblépnünk. Sovány vigasz, hogy ilyenkor van időnk kielemezni, mit végeztünk aktív éveink során. Mégis hasznos alaposan elemezni magunkat és helyzetünket. Tegyük fel a kérdést: elégedettek voltunk-e állásunkkal (igaz, sokan azért dolgoznak, hogy pénzt keressenek, másodlagos szempont, hogy szeressék is, amivel foglalkoznak), hol van a legnagyobb esélyünk az elhelyezkedésre, képesek vagyunk-e tovább lépni, tanulni, esetleg más területen szerencsét próbálni. Az is fontos szempont, hogy tudjuk, mennyit érünk valójában. Ehhez azonban át kell tekintenünk az aktuális munkakerő-piaci viszonyokat: mennyit változott a kereslet-kínálat, amíg mi egy adott helyen dolgoztunk. Nézzünk utána, hogy saját területünkön milyen elvárásai vannak a munkaadóknak - előfordulhat, hogy képzettebb jelentkezőket keresnek -, és mérlegeljük, meg tudunk-e felelni ezeknek.

Lépjünk tovább

Az álláskeresés a legtöbb munkavállalónak kellemetlen procedúra: önéletrajzot írni, folyamatosan nézegetni az álláshirdetéseket, hátha rábukkan egy kedvező ajánlatra, majd állásinterjúkra járni és várni a cégek visszajelzését – ami lehet, hogy sosem érkezik meg. Mindez embert próbáló és sok türelmet igényel. Ilyenkor nem árt, ha felhasználjuk régi kapcsolatainkat. Ha vannak. Békében váltunk el egykori munkaadónktól? Keressük meg, és faggassuk ki, hátha hallott olyan állásról, ami érdekelhet minket. Kevés ugyan az esély arra, hogy érdemben hozzá tud járulni sikeres elhelyezkedésünkhöz, de egy próbát megér, hiszen tisztában van képességeinkkel, készségeinkkel, és ha jó munkakapcsolatot alakítottunk ki vele az évek során, biztos, hogy szívesen segít. Ha egykori főnökünkre nem számíthatunk, érdeklődjünk ismerőseinknél, barátainknál, és folyamatosan böngésszük az állásportálokat, megsokszorozva esélyeinket a mielőbbi elhelyezkedésre.