Kérdezéstechnika: melyek a tipikus hibák? Hogyan kerüljük el a felsülést?
Nem mindenki ugyanolyan ügyes a kérdezés terén. Számos hibába beleesünk, amikor kérdezünk, vagy nem vesszük észre, hogy létfontosságú lenne folytatni a kérdezést. Ráadásul úgy is követhetünk el hibákat, hogy észre sem vesszük. Mások ugyanakkor nagyon is észreveszik. Részlet Terry J. Fadem A kérdezés művészete című könyvéből, ami a HVG Könyvek jóvoltából már magyarul is olvasható.
A leggyakoribb hibákat Terry J. Fadem pontokba szedte:
1. Rutinkérdéseket teszünk fel
A vezetők ezt a hibát követik el a legesleggyakrabban. A megszokásokat észrevenni is nehéz, nemhogy változtatni rajtuk. A tapasztalt vezetők, különösen azok, akik a múltban nagy sikereket értek el kedvenc kérdéseik bevetésével, valószínűleg még akkor sem változnak, ha tudatában vannak a szokásuknak. Vegyük például az alábbi, való életből vett jelenetet.
"Felettes a beosztottjaihoz: Holnap Jake-kel lesz megbeszélésünk. Készüljetek fel, hogy válaszolni tudjatok a kedvenc kérdéseire: a) Mennyibe kerül? b) Mennyi ennek a 10%-a? és c) Ha ennyivel csökkenne a költségvetés, mi maradna ki?"
Jake egysíkúan, "10%-os megoldásban" gondolkodott. Minden egyes program esetén, minden egyes értekezlet minden egyes résztvevőjének nekiszegezte a 10%-os kérdését. Valamennyi területen: a reklám, a termelés, a kutatás és a humán erőforrás terén egyaránt bevetette. Vállalkozásának egyértelműen javára vált ez a szokása. Megszokása oda vezetett, hogy minden céges megbeszélés a költségmegtakarítás témájára szűkült le.
Miből derül ki, hogy rutinkérdéseket teszünk fel? Nézzünk magunkba, de még jobb, ha megkérdezzük a munkatársainkat. Ha környezetünk a legtöbb esetben előre kitalálja, hogy mit fogunk kérdezni, akkor bizony a megszokás rabjai vagyunk. Ez nem feltétlenül rossz szokás, viszont abban biztosak lehetünk, hogy van még mit javítani a hatékonyságunkon, és a vállalkozásunknak javára válik, ha új kérdésekkel bővítjük repertoárunkat.
Biztos jelek arra vonatkozóan, hogy rutinkérdéseket teszünk fel: 1. Gondolkodás nélkül pontokba tudjuk szedni kedvenc kérdéseinket. 2. Nem tudjuk felvenni a korábbi beszélgetések fonalát. 3. Újra meg újra meglepődünk, milyen könnyen rávágják az emberek a választ kérdéseinkre.
2. Nem adjuk meg a kérdés hátterét
A kérdezés művészete | |
"Az elnök lánya: Anyu, itt ez a kérdés Dél-Amerikáról, az iskolába kell. Tudod, hogy…? Az elnök felesége: Miért tőlem kérdezed, drágám? Az édesapád az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Neki tudnia kell a választ. Menj, kérdezd meg őt! Azután – mint több millió más gyerek – megkérdezte az apukáját. Az apja azt tette, amit minden más apa tenne, ha nem tud segíteni a negyedik osztályos föld rajzlecke megoldásában: felhívta a Külügyminisztériumot. Másnap több tízezer oldalnyi jelentés érkezett teherautón a Fehér Házba. Vajon az elnök közölte, hogy miért érdekli őt az, amiről kérdezett?"
Ha azt tapasztaljuk, hogy beszélgetőtársaink állandóan magyarázatot kérnek a kérdéseinkre, akkor valószínűleg az a gond, hogy nem adjuk meg a szükséges hátteret. A kérdés háttere hiányzik, ha: 1. A beszélgetőtársunk megkérdi: „Hogy érted?” 2. A beszélgetőtársunk nem biztos abban, hogyan válaszoljon. 3. Úgy tűnik, az emberek mindig félreértik a kérdésünket. 4 Az e-mail postafiókunkat elárasztják olyan információk, amelyeket (szerintünk) soha nem kértünk. 5. Valaki „tolmácsolja” a kérdésünket: „Szerintem Harry azt akarta kérdezni, hogy…”
3. A kérdésbe beleszőjük a választ is
Kérdezni, kérdezni, kérdezni |
Az is okozhat galibát, ha nem kérdezünk, mert úgy gondoljuk, nem megfelelő az idő a kérdezésre, vagy úgy érezzük, hogy biztosan mindenki számára nyilvánvaló a kérdés és a válasz, ezért jobb, ha nem kérdezünk, hogy elkerüljük az ostobaság látszatát. |
"Túl optimista üzleti igazgató: Ugye tartjuk a terméktesztelési ütemtervet, a vevők által folytatott bétatesztelést, és mivel nincs szükség további teljesítménytesztelésre, rendelkezésünkre áll minden adat, amit eredetileg be akartunk szerezni? Igaz? Termékmenedzser: Igen, rendelkezünk minden adattal, amit eredetileg be akartunk szerezni. Túl optimista üzleti igazgató: A beszállítóink arról tájékoztattak, hogy minden szempontból teljesítik a termelési ütemtervet, így megfelelő mennyiségű nyersanyagkészlet áll rendelkezésre. Ugye megfelelő a készletszint ahhoz, hogy hozzálássunk az összeszereléshez? Üzemeltetési igazgató: Igen, a tervezett szintű készlettel rendelkezünk. Túl optimista üzleti igazgató: Akkor hát egyetértenek, hogy minden fontos szempontnak megfelelünk? Igaz? Túl optimista üzleti igazgató: Tehát a termék készen áll a kereskedelmi bevezetésre, igaz? Termékmenedzser (akit nem hat meg ez a sziporkázó vezetői bravúr): Nem. Túl optimista üzleti igazgató: De hát december van. Még ebben a pénzügyi évben be kellene vezetnünk a terméket az üzletekben. Több millió dollár értékű megrendelésünk van. Megígértem a vezérigazgatónak, ő pedig az igazgatótanácsnak. Minden készen áll, és semmi nem állhat az értékesítés útjába. Mi történt? Termékmenedzser: Az utolsó termelési prototípus felborult, kigyulladt és porig égett. Nem tudjuk, mi lehetett az oka. Emiatt minden szünetel addig, amíg ki nem vizsgáltuk a probléma gyökerét."
Ennyit arról, hová vezethet, ha beleszőjük a kérdésbe a választ, pláne ha úgy kérdezünk, hogy csak egyféleképpen lehessen válaszolni. Előfordul, hogy a valóság nem éppen kívánságainknak megfelelő. Az említett esetben az üzleti igazgató még utoljára megpróbálta rávenni a beosztottját az értékesítés megkezdésére, „…csak hogy elmondhassuk, teljesítettük a tervet ebben az évben…”, és arra, hogy utólag, az új üzleti év első negyedévében fejezzék be a szükséges módosításokat.
Ügyeljünk az alábbi intő jelekre: 1. A megkérdezettek mindig pontosan azt a választ adják, amire számítottunk. 2. A megkérdezettek a kérdés szavaival válaszolnak. 3. A fő kérdést az alábbi utókérdések követik: „Ugye?” „Igaz?” „Nem igaz?”
Hacsak nem iskolában tanítunk, és nem egy bizonyos válasz ismétlésével próbáljuk bevésni a tanulók fejébe a leckét, általában jobban tesszük, ha kifejtendő kérdéseket teszünk fel. Lehet, hogy nem azt fogjuk hallani, amit szeretnénk, hanem valószínűleg azt, amire szükségünk van.