Általában úgy gondoljuk, hogy a politika és a művészet két külön világ, és a pártoknak, politikusoknak semmi keresnivalójuk a művészek terrénumán. Valójában egy művészeti alkotás is „politizálhat“, hiszen világosan kifejezhet egy politikai értéket, egy világnézetet. Az, hogy egy műalkotás politikai, eszmei alapú rajongás és ellenérzések ütközőpontjába kerül, és politikai viták tárgyává válik, független az alkotó(k) vagy a megrendelő szándékától. Amikor a vallásháborúk korában a türelmetlen képrombolók összetörték a szentképeket és az ereklyetartókat, nem abból indultak ki, hogy csodálatos művészeti alkotásokat tesznek tönkre: számukra a szentkép nem műalkotás, hanem egy általuk rossznak, korruptnak tartott egyházi rend szimbóluma volt. A mai ember nehezen érti meg a képrombolók indulatát, ők aligha értették volna meg a művészettörténészek felháborodását. A „képrombolás“ mint rituális állásfoglalás, kvázi politikai tett nem idegen napjaink politikájától sem. Mára legfeljebb annyit finomodtak az eszközök, hogy nem pusztítják el, csak elmozdítják, áthelyezik a műemlékeket (mint ahogyan az nem is olyan régen a tallini szovjet emlékművel történt).

Károlyi Mihály néhai magyar miniszterelnök, köztársasági elnök szobra

MTI / Földi Imre

A „vörös gróf“ szobrának kérdése az elmúlt években a világnézeti és „kultúrharc“ középpontjába került: a műalkotás mellett vagy ellen nyilatkozni egyet jelentett az 1918-as őszirózsás forradalommal, tágabban a köztársasági eszmével kapcsolatos állásfoglalással (ne feledjük, a jobboldalon makacsul tartja magát a legenda, hogy a népköztársaság, illetve személyesen Károlyi felelős a hadsereg felbomlásáért és a Tanácsköztársaságért).

Varga Imre alkotása akaratlanul vált azoknak az ütközési terepévé, akik közel érzik magukhoz a magyar köztársasági hagyományt, és akiknek a köztársaságainkhoz való viszonyát az ambivalencia vagy a nyílt ellenszenv határozza meg. Károlyi neve hívószó mindkét tábor számára: az egyiknek a köztársaság értékeit és a demokratikus eszményt, a másiknak az őszirózsás forradalom hibáit testesíti meg. Elvben lehetne mód a kompromisszumra: ehhez csak annyit kellene belátni, hogy a történelemben nincsenek abszolút igazságok, hanem különböző elbeszélések, narratívák vannak, és a narratívák békésen, egymást gazdagítva élhetnek egymás mellett (természetesen egyik narratíva sem irányulhat egyetlen csoportnak a kizárására sem a politikai közösségből).

A Fidesz-KDNP az MSZP és az LMP frakciójával példás egyetértésben utasította el  a Károlyi-szobor eltávolítása tárgyában kezdeményezett név szerinti szavazás ötletét, ami annak fényében örvendetesnek tűnhet, hogy tavaly maga Kövér László házelnök nyilatkozta a Polgárok Házában tartott rendezvényen, hogy négy év múlva a Károlyi-szobor nem fog a helyén állni. Nehezen hihető, hogy Kövér megváltoztatta volna a véleményét, ahogyan az is, hogy frakciótársainak a jelentős része ne értene egyet ezzel az állásfoglalással. A Fidesz lépése alighanem beleilleszkedik abba a taktikába, amelyik a Jobbik semlegesítését célozza.

A kormánypártoknak legkevésbé sem érdekük, hogy a Jobbik tematizálja a közbeszédet, akár a romakérdésben, akár a „kultúrharc“ területén – ez a két terület az, amelyik a Jobbikot egyelőre a politikai élet felszínén tartja. A Fidesz és a KDNP józan érdeke azt diktálja, hogy, amennyire lehet, ignorálják és elszigeteljék a Jobbikot, bebizonyítva, hogy kiszámíthatatlan, nem komolyan vehető párt.

Valószínű, hogy még nem lélegezhetünk fel teljesen: a kormánypártok, az MSZP és az LMP együttes elutasítása még nem jelenti a történelmi nézőpontok megbékélését, de egy lépéssel talán közelebb vihet a „kultúrharc“ végéhez, és egy olyan kor eljöveteléhez, amikor már nem politikusok nyilatkoznak a szobrokról.

Paár Ádám, elemző (Méltányosság Politikaelemző Központ)