2009. augusztus. 03. 07:02 hvg.hu Utolsó frissítés: 2009. augusztus. 03. 13:20 Itthon

"A budapesti utca nem prérikocsma"

Kik és hogyan irányították a fiatalokról szóló közbeszédet a Kádár-korszakban? Mi kellett ahhoz, hogy egy fiatalt lefasisztázzanak? A Kádár gyermekei című könyvből többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk.

"Meg kell értetni mindenkivel – különösen a fiatalokkal -, hogy a legszebb emberi cél a szocializmus, a kommunizmus" – idézi Horváth Sándor történész Kádár Jánost a Kádár gyermekei című könyvének mottójában. Munkájában Horváth bemutat és kontextusba helyez egy ma már banálisnak tűnő történetet, mely manipulatív tálalásának köszönhetően hosszú évtizedekre meghatározta az állam fiatalokkal szembeni viszonyát és a fiatalokról szóló hivatalos diskurzust.

A könyv középpontjában egy ártatlannak indult, 1969-es belvárosi sétaperformansz áll, amelynek során egy körülbelül nyolcvanfős, fiatalokból álló, éneklő-menetelő csoport Budáról a Bazilika elé vonult, saját állításuk szerint azért, hogy megemlékezzenek a Rolling Stones gitárosának, Brian Jones-nak a haláláról. Mivel azonban a Bazilika zárva volt, a résztvevők elindultak a Szabadság tér felé, ahol aztán – egy lakossági bejelentést követően – a rendőrség nagy részüket begyűjtötte.

Az ügy felgöngyölítése során őrizetbe vettek száz, galeritagnak kikiáltott fiatalt, akik közül tízet államellenes izgatás vádjával letöltendő szabadságvesztésre ítéltek. Személyükből a hatalom negatív példát, ellenségképet („fasiszta fiatalok”) kreált, majd ennek felhasználásával manipulálta a közvéleményt. Esetük egyrészt jó eszköz volt a mindenhol jelen lévő rendőrség elfogadtatására, másrészt a politikai bűnösök kriminalizálására, köztörvényesként való ábrázolására.

"Tényfeltáró újságírás"
Hogyan és milyen céllal készültek az oknyomozónak csúfolt botránycikkek a korai Kádár-korszakban? A bulvársajtónak a szocializmusban sem csupán az emberek szórakoztatása volt a feladata, hanem elhitette az olvasókkal, hogy az általa „feltárt” botrányok révén átláthatják, befolyásolhatják a társadalmi folyamatokat – írja Horváth Sándor könyvében. A sajtó, azáltal, hogy rendszeresen társadalmi problémaként ábrázolt egy lokális jelenséget, hozzájárult egyrészt a jelenség problémaként való kezeléséhez, másrészt a mindennapi beszédtémák depolitizálásához. Horváth könyvének e fejezetéről az Urbanlegends.hu oldalán olvashatnak bővebben.
Horváth munkájának fő erénye, hogy – a Nagyfa-ügy előzményeinek, legapróbb részleteinek és következményeinek, a főbb szereplők családtörténetének és jellemének bemutatásán túl – szélesebb kontextusba helyezi az alaptörténetet.

Megismerkedhetünk a jampec, a huligán és a galeri szavak korabeli jelentésével, kialakulásuk történetével és üzenetével, megtudjuk, miként változott a kommunizmusban a kamaszok szocializációját befolyásoló intézmények szerepe, illetve a rendőrség térfelügyelete, hogyan bulvárosodott a sajtó a hatvanas években, és mindezek hogyan befolyásolták a fiatalok szocializációját és a közbeszédet.

Külön fejezetet szentel a szerző a fridzserszocializmus fogyasztás, turizmus és fogyasztáskritika révén való bemutatásának, egy másikat pedig az átalakuló város – új lakótelepek, felszámolt barakkvárosok – társadalomra gyakorolt hatásának („külvárosi vadak” kontra „belvárosi normák”). Utóbbiból többek között az is kiderül, hogy az égre-földre űzött galerik valójában csupán a hatalom kreatúrái voltak, az eredménykényszer hatására mégis mindig e „rendszerellenes” csoportosulások sikeres felszámolásától volt hangos a sajtó.

Horváth könyvében egymást váltogatják az 1969-es felvonulás szereplőivel foglalkozó és a kor mindennapi életét bemutató, képbe helyező fejezetek. E sorok írója elismeri ugyan, hogy a történet szempontjából egyáltalán nem érdektelen a felvonulás résztvevőinek arcképe, a könyv olvasása során mégis több alkalommal lemondott volna a szereplők ennyire részletes bemutatásáról. Horváth munkája azonban mindenképpen igen hasznos lehet annak, aki szeretné megismerni, hogyan és milyen eszközökkel próbált a kádári hatalom rendszerhű utánpótlást nevelni a kor fiataljaiból.

Horváth Sándor: Kádár gyermekei,  Nyitott Könyműhely 2009

Mindennapos abszurditás

"(...) A Kádár-korszak egyik fontos legitimációs pontja volt, hogy megkülönböztette magát a Rákosi-kortól. Hogy a Rákosi-kor a „kemény”, a Kádár-kor a „puha”, az a nyugati interpretáció is. Ennél árnyaltabb a kép, s nem csak azért, mert az ’56 utáni megtorlásokban sok embert végeztek ki, éppenséggel olyasmiért is, amit a törvényes kormány hatásköre alatt tettek. Az alatt a kormány alatt, amelynek maga Kádár is tagja volt; tehát a megtorlások során ad abszurdum őt is börtönbe lehetett volna zárni. Az abszurditás teljességgel mindennapossá vált."
A velünk élő kádárizmus: majdnem minden és majdnem semmi

Olvassa el a hvg.hu egy korábbi interjúját Horváth Sándor történésszel itt!

Hirdetés