Ránk férne egy jó pszichológus. Zaklatottak és frusztráltak vagyunk, lelkünket ugyanúgy elhanyagoljuk, mint az autónkat, a házunkat, fogunkat, kutyánk szőrét, meg a mosógépünk fűtőszálait. Pszichológushoz járni itthon nem szokás, ami nem volna baj, ha nem lenne egyre nyilvánvalóbb, hogy mégiscsak kellene.

A könyvet megrendelheti, ha ide kattint.

Pedig az élettan és a filozófia tudományából származó pszichológia nem földöntúli dolog, és viszonylag rövid a története. Regimentnyi tudós által feltárt, könyvtárnyi irodalomban fellelhető  ismeretanyag áll rendelkezésünkre, ha tudni szeretnénk, mit miért gondol, tesz vagy épp nem tesz az ember. A lélektan következtetései és levezetései mindenki számára érthetők, leginkább persze akkor, ha olyan olvasmányosan adják elő, mint a Pszichológia dióhéjban - 50 pszichológiai alapmű című kötet.   

Ez nem terápiás könyv. Nem tudjuk meg, hogyan legyünk szellemileg beszámíthatók, azt viszont igen, hogy a lélek tanulmányozói mire jutottak eddig, mit látnak át az emberi természetből. Azoknak a műkedvelőknek szól, akiket érdekel, hogyan ismerte meg a tudomány fokról fokra az emberi lélek működését. Ötven alapmű ismertetésén, gondolatmenetén és végkövetkeztetésén keresztül mutatja be a pszichológiai irányzatokat. A könyv - ahogyan szerkesztői is elismerik - inkább a "hétköznapi pszichológia" típusú könyvek között tallóz,  amelyeket a laikusok is forgathatnak.  

A könyv hét téma-kategóriába sorolta a lélektan alapműveit. Cikkünkben hasonló felosztásban próbálunk ízelítőt nyújtani a kötetből. A kalauzban szereplő szerzők és műveik a világon mindenütt ismertek, vannak azonban olyan alapművek, amelyeket idehaza még nem adtak ki. Hogy mégis megtudjuk, mi áll bennük, forgassuk a Pszichológia dióhéjban című könyvet.

“Ritkán mutatkozik ilyen nagy különbség a tudomány felfogása - a férfi és a nő agya nem ugyanolyan - és a felvilágosult ember véleménye - a férfiak és a nők agya egyforma - között” - szól Anne Moir és David Jessel felismerése az Agyszex című könyvben. A Pszichológia dióhéjban részletesen foglalkozik olyan lélektani alapművekkel, amelyek a férfi és női agyműködést, a férfiak és nők társas kapcsolatait, szexuális pszichológiáját vizsgálták.

A nők és a férfiak genetikai anyaga több mint 99 százalékban tökéletesen egyezik, a csekély különbség mégis minden egyes sejtünkben érezteti hatását. A férfiak agya 9 százalékkal nagyobb, mint a nőké, mielőtt azonban a hímsoviniszták lesajnáló kacagásban törnének ki, tegyük hozzá, hogy agysejtjeink számában nincs különbség. A nyelvhasználatért és hallásért felelős agyterületeken a nőknél több neuron van, s a memóriáért felelős hippocampus is náluk nagyobb. Érzelmi intelligenciában ugyancsak a nők a jobbak.

A világon azonban kétszer annyi depressziós nő van, mint férfi, legalábbis ezzel kellett szembesülnie Louann Brizendine-nek már orvostanhallgató korában. Később,  pszichiáterként is a szenvedő nőkkel foglalkozott. Kutatásai során arra jutott: az embriók agya a terhesség nyolcadik hetéig egyforma, sőt a női jelleg az alapértelmezett opció. Ekkor önti el a kis férfiembriók agyát a tesztoszteron, amely a kommunikációért felelős sejteket megtizedeli, helyette a szexualitásért és agresszióért felelős sejtek növekedését segíti. Kamaszkorban a szoros társas kapcsolatok (és az ezekről való beszélgetés) jelentik  a stresszoldást, mivel már ekkor érzi a nő, hogy egy gyermekes anya számára a szoros csoportkötelék jelenti a biztonságot. A támadás és a menekülés a férfiak reszortja marad. A két nem tehát különféle módokon fokozza önbecsülését.

De férfiak és nők másképpen viselkednek az ágyban is. Miközben előbbieket a vizuális ingerek foglalkoztatják, az aktus, s a nemi szervek látványa, a nők szívesebben szeretkeznek biztonságos, bensőséges helyzetben, például leoltott lámpa mellett. S máshogy állunk a házassághoz is: míg a nők érzelmi biztonságra, kölcsönös egymásrautaltságra vágynak, a férfiak az anyagi biztonságot és a kielégítő szexuális életet tartják a jó házasság zálogának.

A Pszichológia dióhéjban összesen nyolc szerző művein keresztül próbálja felvázolni, hol tart jelenleg a tudomány a férfi és női agy feltérképezésében.

A racionális, ésszerű cselekvés, a tudatosság csupán a jéghegy csúcsa, a jéghegy víz mélyén maradt részéből származnak az indítékok - vallotta Freud. A mélylélektan hívei szerint a tudattalan az intelligencia és a tudás kincsesbányája, amelyhez akár hozzá is férhetünk, ha megtaláljuk a kulcsát.

A Pszichológia dióhéjban öt - a tudattalannal foglalkozó - szerző műveit s elméletüket ismerteti. Legizgalmasabbnak talán Gavin de Becker műve tűnik, aki felteszi a kérdést: Hogyan kerüljük el, hogy erőszakos bűncselekmény áldozatai legyünk? Az erőszakot jórészt büntetőjogi-rendészeti kérdésként kezeljük, hiszen a rendőrség dolga megvédeni bennünket, ha valami baj ér. Igen ám, de ők sincsenek mindig kéznél, kéznél van viszont a természetes veszélyérzetünk, az ösztöneink.

Gavin de Becker - aki valójában nem is végzett pszichológiát - egész életét az erőszakhoz vezető gondolkodási sémák tanulmányozásának szentelte, s az erőszakos bűncselekmények kockázatfelmérésének szaktekintélye lett. Könyvének címe: A félelem adománya. De Becker szerint az erőszak általános jeleit mindannyian megérezzük, csak éppen modern életmódunk elaltatja született éberségünket, esetleg magunk sem ismerjük be, hogy már előre rosszat sejtettünk.

A valódi félelem nem bénít - nyugtat meg a szerző -, hanem energiával tölt föl. Másfelől viszont az erőszak forrásai mindannyiunkban megvannak, csak az változik, hogy mennyire látjuk igazolhatónak, hogy szabad folyást engedjünk nekik. De Becker könyvéből az is kiderül, melyek az erőszakos bűncselekményre való hajlam legbiztosabb jelei, s hogy milyen a fanatikus rajongók - emlékszünk, ugye Robert de Niróra A komédia királyában vagy A rajongóban - belső világa.

Nyugodtabb vizekre evez Malcolm Gladwell. Ösztönösen című könyve a fentieknél könnyedebb olvasmány, amely bemutatja, hogy az intuíció és a gyors felismerés sokszor hatásosabb, mint a racionális, minuciózus elemzés.

Az önérzet összeomlása nem egy pillanat műve, hanem mulasztások, kifogások hosszú sorának összegzése vezet el odáig - írja Nathaniel Branden. 1969-es, Az önbecsülés pszichológiája című művének alapfeltevése az, hogy racionális lényként teljes ellenőrzést gyakorlunk a sorsunk fölött. Önbecsülésünk pedig akkor kerül veszélybe, ha nem tudunk felelősséget vállalni életünkért és tetteinkért. Ha passzívak és bátortalanok vagyunk, lassan meggyűlöljük érte önmagunkat is.

Boldogságunk tudatosan választott és fejlesztett értékek eléréséből ered - mondja Branden, aki persze elméletével más pszichológiai iskolákkal is vitába került. Hogy a boldogságkeresés gördülékenyen menjen, nagyon sokat kell gondolkodnunk, ez ugyanis nem valami felületes "fíling", hanem mélyen gyökerező szükséglet.

A depresszió nem az érzelmek zavara, hanem a negatív gondolatok elharapózása - mondja David D. Burns Jókedvűen című könyve, amellyel ugyancsak részletesen foglalkozik a Pszichológia dióhéjban. Olyan kognitív torzulások vezetnek ide, mint a “minden vagy semmi” típusú gondolkodás, a túlzott általánosítás, s például önmagunk címkézése. Olyan torzítások, amelyeknek a tényekhez csekély közük van, sokkal inkább tükrözik gondolatainkat: negatív dolgokat gondolunk, ráadásul hiszünk is bennük. A depresszió tehát rossz válasz az élet által feltett kérdésekre, s ebbe a rossz válaszba belebetegszünk. Burns könyvét terápiás céllal olvastatják a depresszióban szenvedőkkel, s - állítólag - fölöttébb hatásos. A Pszichológia dióhéjban egyébként összesen kilenc olyan szerzővel foglalkozik, aki a boldogságérzésről és az önbecsülésről értekezik.

Az ember szinte mindent megtenne a lelki fájdalom elkerüléséért, s az én érzetének fenntartásáért - mondja Anna Freud -, s ez a késztetés gyakorta pszichológiai elhárító mechanizmusokban jelentkezik. Szomorú apropója volt annak, amikor nemrég Anna Freudot idéztük: a HVG cikke a Portugáliában eltűnt brit kislány - még feltáratlan, de más esetekhez felettébb hasonlító - ügyéből kiindulva festette le, miféle hárítási mechanizmusokba menekülnek például azok a szülők, akiknek gondatlansága vagy tettei folytán gyermekük bajba kerül. Freud legfiatalabb gyermekének Az én és az elhárító mechanizmusok című könyve gondolatmenetét ismerteti  Pszichológia dióhéjban.

A személyiség belső vívódásai, a felnőttkori életszemlélet az örömhöz és a fájdalomhoz való csecsemőkori viszonyunk függvénye - ezt már Melanie Klein állítja Irigység és hála című művében lefektetett elméletében. Míg más pszichoanalitikusok a gyerekkorban szerzett élményeket vizsgálták, Klein a csecsemőkorra koncentrált. Szerinte a legkisebb korban kialakul a későbbi, alapvetően irigy vagy hálás világszemlélet. Az ember első szorongásélményei is ehhez az időszakhoz kötődnek: vagy idealizáljuk az anyai mell szeretet- és táplálóforrását, vagy szenvedünk, ha szükségletünk nem nyer azonnali kielégítést. A kicsik egy része nagyobb haragot érez anyja iránt, ha nem elégítik ki szükségletét időben. Így kevésbé képesek élvezni a gondoskodást, kevésbé hálásak érte, s e tulajdonságuk felnőtt korukban is megmarad. Némileg elejét veheti azonban ennek a szeretetteljes, támogató csecsemőkori környezet. Így talán nem kell feloldatlan konfliktusok nyomán keletkező dühkitörésektől szenvedniük az egykori gyermekeknek s környezetüknek.

De ne feledkezzünk meg azokról a skatulyákról sem, amelyekkel felnőtt fejjel próbáljuk megkülönböztetni embertársainkat - különösen, ha személyzetisek vagyunk. Nincs mit tenni, hiszen a pszichológia is négyféle orientációjú személyiségtípust sorol fel, főleg annak alapján, hogy érzékelő típusú, vagy intuitív döntéshozók vagyunk-e. Erről Isabel Briggs Myers neve alatt olvashatunk bővebben, de a Pszichológia dióhéjban ebben a témakörben nyolc szerző műveit tárja az olvasó elé.

Frusztrált időszakot élünk egy egyébként is frusztrált országban, milyen jól fog hát jönni, ha olvasunk is erről egy keveset! "A tömegmozgalmakat általában azzal vádolják, hogy tagjaikat jövőre vonatkozó ígéretekkel kábítják, így megfosztva őket annak lehetőségétől, hogy élvezzék a jelent. Ám a frusztráltak számára a jelen gyógyíthatatlan rossz. (…) Lélekben sosem lesznek elégedettek, csak ha lehetőséget kapnak, hogy reménykedjenek valamiben." Eric Hoffer találó soraiból (amely A fanatizmus természetrajza - Gondolatok a tömegmozgalmakról címet viseli) talán magunkra vagy ismerőseinkre ismerünk.

Az alapmű még 1951-ben, a második világháborút követően íródott, de nem állíthatnánk, hogy vesztett aktualitásából. A tömegmozgalmak emberi gondolkodásra gyakorolt hatása nem változott. Ezek a mozgalmak szenvedélyt szítanak, s vallásos érzületet keltenek híveikben. És nem számít, ha a résztvevők elégedetlenek saját énjükkel, hiszen a "nagy és szent ügy" mellett az én irreleváns. Ha korábbi életünket megkeserítette a frusztráció és értelmetlennek láttuk mindennapjainkat, most büszkeséget és önbizalmat érezhetünk, reménykedhetünk, célt láthatunk magunk előtt. Paradox módon tehát éppen egyéniségünk feladása növeli önérzetünket, ha efféle tömegmozgalomhoz csatlakozunk. (Akinek ez így magas, az inkább olvassa el a Matula Magazin Apa a forradalomban című képregényét. Ugyanaz.)

Nem hagyhatjuk szó nélkül a könyvben szereplő Stanley Milgramot sem; pofonegyszerű, mégis nagy horderejű kísérlete azóta is tananyag, még egy félművelt médiaszakos is ismeri. A tekintélynek való vak engedelmeskedés példája volt az a próba, amelyben a kísérletvezető által önkéntes alapon kiválasztott "tanár" minden további nélkül áramütésekkel büntette a memóriafeladatokban bakizó "diákot", pusztán mert a kísérletvezető ezt mondta. (Szerencsére a diák beépített ember volt, s csak színlelte a szenvedést.) A megoldás: gondolkodni. Ha ugyanis - írja Milgram A tekintélynek való engedelmeskedés című művében - felismerjük természetes hajlamunkat a tekintélynek való engedelmeskedésre, kevesebb eséllyel kezdünk vakon követni olyanokat, akik lelkiismeretünk, meggyőződésünk ellenében cselekednek.

Nyugtalanító téma, de említsük meg, ugyanígy az emberi indítékokat kutatta több világszerte ismert elme: Maslow-tól származik a lassan minden iskolás fejébe vert szükségletpiramis elve, Pavlov nevének említésekor pedig alighanem valamennyiünk nyálelválasztása megindul. Velük együtt ehhez a témakörhöz hét szerzőt soroltak a Pszichológia dióhéjban szerkesztői.

A társas játszmák, szerelmi viszonyok, párkapcsolatok kutatói olyan szociálpszichológiai műveket hagytak ránk, amelyet középiskolai tananyaggá kellene nyilvánítani. Amíg erre esély sincs, addig lapozgassuk a Pszichológia dióhéjban erre vonatkozó fejezeteit.

Sokunkkal előfordult már például, hogy akaratunkon kívül megtettünk valamit, pusztán azért, hogy mentsük a kapcsolatunkat - akár a gyermekünkkel, akár a nagymamánkkal, akár a párunkkal. Susan Forward hivatkozott könyve (Érzelmi zsarolás) azt fejtegeti, mi az igazi gond ilyenkor: valahányszor engedünk, belső integritásunkat veszélyeztetjük vele.

Túl jól ismer bennünket az érzelmi zsaroló, hiszen éppen azért veti be trükkjét, mert tudja, nálunk eléri vele célját. Szemét kis húzás az érzelmi zsarolás, a frusztrált emberek sajátja, olyanoké, akik úgy gondolják, csak drasztikus lépések árán érhetik el céljaikat, s nem is hajlanak kompromisszumra. Múltbéli hibáik kísértik, ezért minket gyötörnek, ne hagyjuk hát kapcsolatunkat idáig fajulni - adja ki a jelszót a szerző.

A társas kapcsolatokhoz kapcsolódóan kutatott Carl Rogers is, neve minden pszichológia és pedagógia iránt érdeklődő számára ismerős, bár ebben nyilván szerepe van annak is, hogy nevével személyközpontú alternatív iskola működik Magyarországon is.

Rogers a humanisztikus pszichológia nagy alakjává vált azzal, hogy útjára indította a kliensközpontú terápiát, vagyis azt a kezelést, amelynek során teljes figyelmével fordult páciensei felé. Amint az ember érzi, hogy önmaga lehet, egyre inkább hagyja a másikat is önmaga lenni - szólt megfigyelése, amelyről - öt másik, a tematikába illeszkedő mű s szerzői mellett - ugyancsak bővebben ír a Pszichológia dióhéjban.

A kreativitás az egyén és a környezet vagy a kultúra közti összetett kölcsönhatás eredménye, és az időzítéstől is függ - ez már a fiumei származású Csíkszentmihályi Mihály felismerése, akinek két nagy horderejű műve, az Áramlat, illetve a Kreativitás közül utóbbit szemlézi a Pszichológia dióhéjban.

Az elszigetelt kreatív szobatudós önmagában csak mítosz - vonta le végkövetkeztetését Csíkszentmihályi, aki - ennek megfelelően - nem is a kanapén ülve jött rá erre, hanem kilencvennél több kiemekedő teljesítményt elérő szakemberrel (tudósokkal, képzőművészekkel, íróemberekkel) készített interjúi alapján végezte az "adatfelvételt".

A könyvet megrendelheti, ha ide kattint.

A nagy áttörések sokéves kemény munka s figyelemösszpontosítás eredményei, s ahhoz, hogy valami újat tegyünk le az asztalra, a réginek is a kisujjunkban kell lennie. A Csíkszentmihályi által rögzített felismeréseknek talán éppen most vesszük leginkább hasznát, amikor a kreativitásról alkotott fogalmaink valahogyan az ügyeskedéssel, trükközéssel, meg "a szabályok kreatív értelmezésével" kavarodnak össze. A fiumei szerző mellett könyvünk hat másik tudós kreativitásról és kommunikációról szóló alapművét is bemutatja.

A Pszichológia dióhéjban - említettük már -  nem terápiás könyv, s nem is tankönyv. Nem tartalmaz gyakorlatokat, sem hosszú, idegen szavakkal bélelt szakmai leírásokat. Amire mindenképpen jó, hogy tisztában legyünk vele: mindennapi lelki gondjainkkal nem vagyunk egyedül, feltárásukra és lehetséges megoldásukra egész tudományág szerveződött. Könyvtárnyi irodalom segít bennünket önmagunk és mások megismerésében, de senki nem várja tőlünk, hogy minden köteten átrágjuk magunkat. Indításnak elegendő elolvasni a Pszichológia dióhéjban kötetét, s máris józanabbul döntöttünk azoknál, akik a horoszkóp-rovatból próbálnak támpontokat szerezni szociális viszonyaikról.