Éppen visszaemlékező írásait fogalmazta a romániai Snagovban Nagy Imre 1957 áprilisában, amikor fogvatartói érte jöttek, hogy visszaszállítsák Magyarországra, egy évvel későbbi kivégzésének helyszínére. Míg az egykori miniszterelnök önéletrajzi emlékei egy történelmi dráma körülményei között születtek meg, mások - mint például az ugyancsak az idei könyvhéten autobiográfiájának újabb kötetét megjelentető Faludy György költő vagy a börtönemlékeit néhány éve közreadó Tasnádi Péter vállalkozó, és Zámbó Jimmy popzenész egykori menyasszonya, Háfra Mari - memoárjai igencsak eltérő célból és élethelyzetben jöttek létre. Mindenesetre tény, hogy soha ennyi önéletrajzszerű könyvet nem ontottak még a magyar kiadók, mint napjainkban.

Faludy György dedikál. © MTI/Takáts Péter

Szakértők szerint - az úgynevezett sztárok magamutogatásától eltekintve - ritkán születik efféle munka az önelemzésre, önbemutatásra való szándék nélkül. Ahogyan erre már az első fennmaradt önfeltárulkozó életrajz szerzőjének tartott Szent Ágoston, hippói püspök példát mutatott, aki a 4. század végén keletkezett, Vallomások című művének céljául azt tűzte ki, hogy "én s bárki, aki e könyvet olvassa, meggondoljuk, mily mélységből kell hozzád [Istenhez] kiáltanunk". A pogány és kicsapongó Augustinus megtérését bemutató oldalak így egy jellem (jó irányba) fejlődését ábrázolják. Ez az alapmotívum aztán nagy hatással volt a későbbi korok szerzőire, Bethlen Miklós erdélyi gróf 1708-ban e sorokkal kezdte Élete leírása magától című művét: "Nem szégyenlem Augustinusszal megvallani ifjúságom mocskait."

Nem mindenki tartott azonban ilyenfajta nyilvános lelkiismeret-vizsgálatot önéletrajzírás közben. Kassák Lajos avantgárd író és költő például - Egy ember élete című, 1935-ben befejezett művében - mindenféle értékítélet és következtetés nélkül tárta olvasói elé múltbeli tetteit, nem titkolva például, hogy fiatalkorában lopott, valamint teherbe ejtett, majd magára hagyott egy leányt. Ez az önkritikát mellőző, ám őszinte hangvétel azonban inkább a modern kor memoáríróinak a sajátja, korábban, például a reneszánsz korának szerzői elsősorban kortársaik csodálatát akarták kivívni és saját kiválóságuknak emléket állítani - állítja Szávai János irodalomtörténész Az önéletírás című, 1978-as monográfiájában.

A "reneszánsz önfényezés" a későbbi korok memoárjaiban is gyakori, amikor - akarva-akaratlanul - torzulva, foghíjasan, de a szerzőre nézve mindenképpen előnyösen idéződnek fel az emlékek. Ilyesmi történt Déry Tibor íróval is, aki 1967-ben Ítélet nincs címmel a Kortárs folyóiratban kezdte el megjelentetni visszaemlékezéseit, azt állítva, hogy 1949-ben megtagadta a kulturális ügyekben felelős pártfőember Révai Józsefnek, a Szabad Nép főszerkesztőjének kérését, és nem írt publicisztikát a koncepciós perbe vont kommunista belügyminiszter, Rajk László és "bűntársai" peréről. Amikor azonban önéletírása évekkel később könyv formájában is megjelent, a szerző a történethez az alábbi lábjegyzetet fűzte: "Rosszul emlékeztem, a kérdéses cikket mégis megírtam. Nemrég (...) került elő a Forum [a kommunista párt irodalmi folyóirata] szerkesztőjének titkos levéltárából, igaz, csak kézirat formájában (...) Az idő sem mentség." Irodalomtörténészek szerint a Rajkékat elítélő írást a szerkesztők talán azért nem közölték, mert túl enyhének találták.

Azt már Frederic Bartlett angol pszichológus 1932-ben megjelent, Az emlékezés című munkájában felvetette, hogy az emlék nem hű lenyomata a megtörtént eseményeknek vagy az egykor lejátszódott lelki folyamatoknak. Szerinte a szerző rekonstruálás helyett általában konstruál, ami egyben azt is megmagyarázza, hogy egykor sorsdöntőnek tartott események miért kaphatnak mondjuk egy évtizeddel később más jelentést. Mint azt Daniel Schacter amerikai memóriakutató négy év óta magyarul is olvasható, Emlékezetünk hét bűne című könyvében sarkosabban megfogalmazta: az emlékező - általában tudattalanul - aktuális véleményének és énképének megfelelően torzítja a múlt eseményeit. Ennek tipikus esete az is - állítja Pataki Ferenc akadémikus Önéletrajzi emlékezet-önismeret-önéletírás című minapi tanulmányában -, hogy az emberek, mint Déry Tibor, hajlamosak elfelejteni az önmagukról kialakított (pozitív) képet fenyegető emlékeket.

Mindezek alapján nem meglepő, hogy az önéletírásokkal foglalkozó szakértők megkülönböztetett figyelmet fordítanak a sajátosan működő emlékezet vizsgálatára. A tavaly decemberben Pécsett - autobiográfiákkal foglalkozó irodalomtörténészek és pszichológusok részvételével - tartott nemzetközi konferencián például számos előadás tért ki a legfrissebb memóriakutatási eredményekre is, amelyek mind az emberi emlékezőképesség bizonytalanságát, manipulálhatóságát bizonyítják. Ezekre is támaszkodva jutott Gyáni Gábor történész Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése című munkájában arra, hogy a történeti események szemtanújának emlékezése alapján a kutató számára csak olyan múlt képe kerekedhet ki, mely a valóságot az egyéni látószögből táplálkozó mítosszal ötvözi.

A személyes mitológia megteremtése persze nem véletlen. Szakértők szerint az önreflexió és az akaratlan önigazolás mellett a mítoszépítés a memoárírók harmadik legfontosabb indítéka, amellyel a halandóság gondolatával való megküzdés feletti győzelmüket biztosítani remélik. Ezért is fordulnának a szerzők e műfaj felé 40 éves koruk után, a saját elmúlás elkerülhetetlen tényével való szembesülés nyomán. Az egyik legellentmondásosabb magyar írónak tartott Szabó Dezső Életeim című - 1944-ben, halála előtt egy évvel írt - könyvében például úgy ábrázolja anyját, mint aki valóságos megváltóként várta fia, a kis Dezső születését.

A visszaemlékezők motivációinál jóval kevesebbet tudnak a kutatók arról, miért is olvassák olyan sokan az ezek szerint korántsem csupán a múlt hű lenyomataiként felfogható memoárokat. Tény, hogy az utóbbi évtizedek memoárirodalmát a kassáki őszinteség jegyében fogant írások uralták, az igazi kasszasikereket pedig a minél leplezetlenebbül kitárulkozók aratták. Az emberi sorsok megismerése, a leskelődés a bennfentesség érzetét kelti, s a hírességek titkainak ismerete sikert jelenthet egy társasági beszélgetés során - ad egy lehetséges magyarázatot a jelenségre a már idézett Pataki Ferenc. Hozzátéve: e művek további vonzereje lehet, hogy egyfajta élettankönyvként is olvashatók, sikeres életvezetési és gondolkodási mintát szolgáltatva. Szerinte az efféle "életmodellek" iránti fogékonyságnak jóval nagyobb a szerepe az emberi közösségek összetartásában, mint azt a laikus gondolná. Más, nem mellékes kérdés, hogy a mai világban számosan vannak, akik ezt az emberi kíváncsiságot csupán jó üzleti lehetőségnek tartják, amit bizonyíthat az is, hogy a manapság született önéletírások általában még szerzőjük életében kerülnek napvilágra.

Esterházy Péter © Marton Szilvia

Az önéletrajzi sémáknak azonban nem mindenki akart megfelelni. André Malraux francia író 1967-ben Ellenemlékiratok címmel adta ki visszatekintését, amelyben ekképp fejezte ki a múlt hiteles megragadásával szembeni kételyét: "Az ember sohasem áshat teljesen az ember mélyére, s minden összegyűjtött ismeretében sem fogja megtalálni a képét." Ennek szellemében saját életéből csak a legdrámaibb helyzetekről számol be - például németországi hadifogságáról a második világháborúban -, de felidézi beszélgetéseit Charles de Gaulle köztársasági elnökkel (akinek többször is a minisztere volt).

Talán Malraux kísérlete vezetett oda, hogy az ezredfordulóra többé-kevésbé eltűnni látszik az önéletírást a regénytől elválasztó határ. "Manapság több olyan magyar regény is megjelent, amely a visszaemlékezésekkel mutat átfedéseket" - említi a HVG-nek Szávai János. Ide sorolja Esterházy Péter Harmonia Caelestis című, a főúri família anekdotakincsét a nagyközönséggel is megosztó regényét, amelyben immár kibogozhatatlanul keverednek a szerző pontos és megszépítő emlékei az írói fantáziával.

SINDELYES DÓRA