Lakás

Havanna lakótelep, 1981 © Benkő Imre

Az ezredfordulót nemcsak az informatikusok és a jövendőmondók várhatták izgalommal, a párttitkárok is. – Az elkövetkező 15 évben az életkörülmények javítására irányuló források volumenének megkétszerezését tervezzük, 2000-re minden családnak saját lakást vagy házat biztosítani – Gorbacsov 1986-ban, az Szovjet Kommunista Párt XXVII. Kongresszusán álmodott nagyot, amit az ország erejéhez mért gigászi célnak nevezett. Aztán nem kellett hozzá három év, és már a kiégett villanykörtét is a moszkvai feketepiacon kellett megvenni ahhoz, hogy a munkahelyi izzót a lebukás veszélye nélkül ki lehessen cserélni.

A lakásépítés nálunk is slágertéma volt. 1985-ben a fiatalok lakáshoz jutásának megkönnyítését tűzték ki célul, többek között kedvezőbb hitelkonstrukciók biztosításával. A második 15 éves lakásépítési program teljesítése mellett az is megfogalmazódott, hogy a lakáscserék (mindenki családméretnek megfelelő otthonra leljen) gyorsan és könnyedén bonyolíthatók legyenek. „1968 tájékán évi 40 ezer lakás építése volt tervben, ami később közel 100 ezerre ment fel, de a hetvenes évek elején már a magánépítkezéseket is »elegánsan« beleszámolták a tervadatokba, s csak így teljesülhettek a kitűzött célok”– tisztázza a teljesítés körülményeit Soós Károly Attila közgazdász, aki akkoriban gazdaságkutatóként dolgozott az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetében.

Ezt igazolja az 1985-ös kongresszusra összeállított előzetes jelentés is: az állami beruházások volumene évről-évre csökkent, 1984-ben már 19 százalékkal elmaradt az 1980-astól, a lakossági beruházások viszont növekedtek, ezek döntő hányada lakásépítés volt.

Kádár: Ha kevés a hús, a vevő köszön, ha a sok a hús, a hentes köszön © Bánkuti András

Számítástechnika

– Az elektronika fejlesztése és elterjesztése, számítógépesítés, automatizálás, robottechnika fejlesztése – irányozták elő 1985-ben. „Persze a számítógép-park bővítése is sajátos módon történt. Rendelkezésre álltak a kiváló Videoton-termékek, amelyekkel senki sem akart dolgozni, az állami cégek is inkább magánimport segítségével »védekeztek«. Akinek volt valutája, az kis cégen keresztül, dupla árfolyamon válthatta be, és az ezekből az összegekből behozott számítógépeket vették meg a vállalatok is” – mesél Soós Károly Attila a mostohán kezelt hazai márkáról és a termelés abszurditásáról. A NATO-tagállamok COCOM-listáján szereplő korszerű informatikai cikkek legális úton egyébként is elérhetetlenek voltak a magyar vállalatok számára, jöhetett hát a kerülőút, sokszor állambiztonsági segedelemmel.

Termékszerkezet és vállalkozói szabadság

1984 végén hódított az önkizsákmányolás kádári változata, a második gazdaság. Több mint 17 ezer vgmk működött (vállalati gazdasági munkaközösség) csaknem 200 ezer taggal, a magánsz

Kádár-beszéd, 1980, az MSZMP XII. kongresszusa

„Csak azzal vigasztalódhatom, hogy a bibliai legenda szerint Mózes már évezredekkel ezelőtt átvette a tízparancsolatot – talán ez volt az első „párthatározat” –, de a végrehajtása még mindig csak folyamatban van.”

emélyek 7300 gazdasági munkaközösséget alapítottak, 39 ezer ember dolgozott ilyenben. A kisiparosok száma 1984 végén 139 ezer, ők főként szolgáltató tevékenységet végeztek. A nyolcvanas, de leginkább a nyolcvanötös MSZMP-kongresszuson hangzik el hangsúlyosan, hogy a keresletet a kínálathoz kell igazítani, a vállalatok önállóságát és felelősségét növelni kell. Emellett a vállalkozói magatartás fejlődését is kívánatosnak tartották. „1982-ben kezdődött a liberalizálódás. Előtte azonban volt még egy meggymag-sztorink is” – idézi fel a Soós Károly Attila. Az érett kádárizmu egyik utolsó gazdasági koncepciós perhez az szolgáltatott apropót, hogy valaki fillérekért felvásárolta konzervgyárak által szemétnek tartott meggymagot, csemetéket nevelt belőle, majd eladta, az ügylet végén pedig börtönbe került. A nyolcvanas évek elejétől azonban a leleményesek és szorgalmasak mozgástere általában nagyobb lett.

A termékszerkezet átalakítása is kívánatos lett volna, de érdemi változás nem történt. „A magyar autóipar leginkább Ikarus buszok gyártásából állt, amit a Szovjetunió felvásárolt. Évente több ezer teljesen egyforma buszt gyártottunk, ezt ki más vette volna meg tőlünk?”– teszi fel a költői kérdést Soós, aki a Nyugatra szintén eladhatatlan ruházati termékeket és élelmiszergyártásban használatos gépek nagy számát és magas árát szintén borzadállyal emlegeti. „Már a 1976-80-as tervből is látszott, hogy nagy baj van, és megkezdődött a vergődés, ami kilencvenig eltartott” – sommáz.

„Kádár egyensúlyozott, a szovjetek hetvenes években »kért« megszorításaitól csak a mezőgazdaságot tudta némiképp megvédeni, a hetvenes években ötmillió sertésünk volt, boldog időszak volt” – meséli nevetve Nyers Rezső, a ’68-as reform atyamestere, aki a pártvezetésből való 1974-es eltávolítása után akkoriban éppen parkolópályán, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének igazgatójaként várta a fordulatot. Az ötmillióból egyébként a nyolcvanas évek közepére kilencmillió lett.

„Én nem értettem egyet azokkal, akik azt mondták folyamatosan, hogy a reformokból semmi sem valósult meg. Mindig volt egy kevés, ami megmaradt” – mondja Nyers Rezső. „A Szovjetunióval történő  kereskedelmünkre (olajért gabonát adtunk) nem igaz az, hogy kizsákmányoltak minket, mi is épp annyira kizsákmányoltuk őket” – magyarázza Nyers. Azt azonban ő is elismeri, hogy fontos lett volna a hetvenes években lefékezett reformokat legkésőbb 1985-ben újraindítani. „1984-es kínai utam előtt Németh Miklós azt mondta, hogy megvizsgálják a gazdasági reformok folytatásának lehetőségét, mire hazajöttem, már ismét nem volt napirenden” – meséli az egykori politikus. „Az a baj a reformokkal, hogy csak akkor kezdenek bele, amikor már baj van” – magyarázza Soós Károly Attila, hozzátéve, hogy olyan szocialista típusú rendszer volt, amelynek alapjaiban kellett megváltoznia, a kis lazítások semmire sem voltak elegek. A párt okosodott, de a változásokhoz tőke is kellett volna – érvel Nyers. Elmondása szerint az „elmék szárnyaltak”, de némi hitel és a szerény külföldi tőkebeáramlás nem volt elég a komolyabb változásokhoz.

Útban Gorbacsovhoz. Nem lesz elvtársi segítség © Bánkuti András

Reformok

„Amikor a hetvenes évek végén Kádár azt mondta, most arra törekszünk, hogy megőrizzük az eddigi életszínvonalat, akkor már mindenki tudhatta, hogy ez egészen pontosan mit jelent” – mondja Soós. A kongresszusokon már szó volt a reálbérek csökkenéséről, arról, hogy igazodni kell a világpiaci árakhoz, fokozni kell a termelékenységet. Bár Kádár 1980-as kongresszusi beszédében így fogalmazott: „az árakat be kell szabályozni, és még olyasmi is előfordulhat – elő is kell fordulnia – hogy bizonyos fogyasztói árak nemcsak emelkednek, hanem lefelé is mennek. Mert az árak így is mozoghatnak, ha becsületesen és jól dolgozunk”. Soós elmondása szerint ugyanakkor a szovjet rendszert már némi kritikával szemlélők – akik a hetvenes évek végén még azzal nyugtatták a magyarokat, hogy: nem kell aggódni, a szovjet a világ legrosszabb, de legstabilabb gazdasága – 1984-re feladták stabilitási tételüket. „Kádár Andropov idején még kivárt, ezért halogatta a reformokat is, de Gorbacsovban már nem bízott, úgy gondolta nem jó politikus”– idézi fel Nyers, akit Kádár 1974-ben még szovjet nyomásra távolított el a Politikai Bizottságból.

Egészségügy, nők, utazás

Az egészségügyi ellátás színvonalának emelése szintén cél és ígéret volt. Javítani kell az alapellátást, a járóbetegek ellátását és a közegészségügyi tevékenységet, testnevelési és sportmozgalmat kell szervezni – fogalmazták meg akkoriban. A kórházi ágyak száma 100 271 (csak összehasonlításképpen: a reform után 2007-ben 44 ezer ágy marad), de ágystruktúra módosításán is gondolkodtak.

A nők egyenjogúságának kérdésein játszi könnyedséggel lendültek túl, Kádár 1980-ban és 1985-ben is szinte ugyanazt mondta el: „a nők társadalmi helyzetéről alig hangzott el valami, ezt én úgy fogom fel, mint pozitív jelzést”.

Az utazás is egyre szabadabb lett, noha a „világútlevelet” csak 1987-ben vezették be (ugyanúgy, ahogy a személyi jövedelemadót is). „A múlt évben 5 millió 440 ezer magyar utazott külföldre különféle társadalmi rendszerű országokba. Lassan igaz, hogy háromszor örülnek a külföldi útnak: egyszer mikor készülnek, másodszor mikor ott vannak, és harmadszor, amikor hazajönnek. S mind gyakrabban harmadszor örülnek a legjobban” – szónokolt Kádár 1985-ben az MSZMP XIII. kongresszusán. „Amikor a nyolcvanas évek elején meghívtak egy nyugat-európai egyetemre, és még engedélyt akartam kérni, furcsán néztek rám” – meséli Soós Károly Attila utalva arra, hogy – főként munkaügyben – könnyebb lett elhagyni az országot. Egy akkoriban járványszerűen terjedő városi legenda szerint Kádár amikor az 1986-ban Moszkvában járt, Gorbacsov azt mondta neki, hogy ne számítson egy újabb ’56-ra, ők nem fogják megvédeni a magyar elvtársakat. „Akár igaz volt, akár nem, mindegy is, ezután azonban »elszemtelenedett« a magyar értelmiség” – utal a következményekre. A többit pedig ismerjük.