A Kádár könyv szerzője nem egy arctalan munkáspárti veterán, hanem közismert, valaha jobb napokat látott író. Mégis, ha a könyv pusztán egy, a történelmi realitástól szélsőségesen elrugaszkodó, társadalmilag elszigetelt véleménykifejtés lenne, aligha érné meg nyomdafestéket, avagy tárhely-kapacitást pazarolni rá. Csakhogy minél tovább haladunk a meglehetősen elfogult pályakép oldalain át, úgy válik meggyőződésünkké, hogy Moldova jórészt nem tesz mást, csak írásba foglal bizonyos ismert, a lakosság jelentős hányadában makacsul továbbélő hamis, sztereotip nosztalgia-közhelyeket. Ami újfent bizonyítja, közjogi, politikai és gazdasági szempontból hiába történt meg a rendszerváltás, ha a polgárok jelentős része érzelmileg ma is az országot csődbe navigáló éra névadójának bűvkörében él..

Moldova a könyvében – olvasói előtt nem is titkoltan – arra törekszik, hogy Kádár személyét pozitív kicsengéssel leválassza az általa márkanévként fémjelzett, három évtizedig fennállt rendszertől. Eme szándék végeredménye röviden úgy foglalható össze: ami a puha diktatúra időszakában jó volt, Kádár érdeme, ami rossz, az viszont a tőle elidegenedő rezsim (a pártapparátus, a helyi kiskirályok, a szovjetek) bűne. Terjedelmi okokból képtelenség az író összes csúsztatását felsorolni.

Moldova György

Az egyik legsúlyosabb torzítás Kádár Jánosnak az ’56 utáni megtorlásokban viselt felelősségének elkenése. A Moldova által körvonalazott, idevonatkozó summázat, hogy Kádár lényegében külső nyomás alatt cselekedett, mert a “Nagy Testvér” mellett Mao, de a bolgár és keletnémet pártvezetés is sokkal több kivégzést akart. Ehhez képest Kádár mérsékelni igyekezett a vérfürdőt, és ő maga semmiképp nem volt a történtek kezdeményezője.

Moldova szerint Nagy Imre perére is azért került sor, mert a többi szocialista ország vezetői “kárhoztatták Kádár Jánost, hogy a felkelés leverése után nem hozott tízezerszámra halálos ítéleteket”, és Nagyék ügyével akarták vele kiköszörültetni a csorbát. Csakhogy minderre számos dokumentum rácáfol, de legalábbis árnyalja a képet. Például, az, mely arról tanúskodik, hogy az 1957. január 16-án a magyar fővárosban tárgyaló Csou En-laj kínai miniszterelnök arról győzködte a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökét, hogy a vérbíróság által halálra ítélt Dudás Józsefet hagyják életben, mert kivégzésekkel csak mártírokat gyártanak. Kádár kategorikusan elzárkózott a javaslattól, mondván “ha a vezetőket nem büntetik, akkor a tömegek nem látják, hogy ez a kormány az ellenforradalommal komolyan le akar számolni.”

Ha igaz lenne a feltevés, hogy Kádár ellenállni próbált a megtorlást követelő nyomásnak, akkor, pl. Dudás esetében kapnia kellett volna az alkalmon, és azzal megpróbálnia leszerelni Moszkvát, hogy lám, a kínai elvtársak sem akarják. De meg se kísérelte. Ellenkezőleg, a nagy hatalmú pekingi látogató ellenében is ragaszkodott az ítélet végrehajtásához. Moldova forrásmegjelölés nélkül állítja, hogy “az NDK megtorlásul 20 ezer kivégzést tartott volna indokoltnak.” A szám nyilvánvaló képtelenség, abban az értelemben legalábbis biztosan, hogy ilyet komolyan gondolva, tényleges presszió szintjén senki nem vetett fel.

Csakhogy Moldova nem elégszik meg a kegyetlenségek relativizálásával, egyenesen úgy véli, “formailag maga Kádár János személyesen nem tehető felelőssé az ítéletekért, nem sértette meg az akkor hatályban lévő jogi rendelkezéseket. Nem avatkozott bele az eljárások törvényes menetébe, a vizsgálatot a rendőrség folytatta le, a vádiratot az ügyészség készítette el, a büntetéseket a bíróság szabta ki, a halálra ítéltek kegyelmi kérvényeit a Dobi István vezette Elnöki Tanács bírálta el”.

Ha a fenti logikát komolyan vesszük, úgy, amennyiben nem követ el öngyilkosságot, Hitler sem lett volna tehető felelőssé a zsidók gyilkolásáért, hiszen nincs olyan írásos bizonyíték, mely szerint joghatályos módon elrendelte volna a kiirtásukat. A haláltáborok működésébe sem avatkozott bele, az oda való deportálásokat Himmler, Heydrich és Eichmann felügyelték. Mégsincs olyan, józanul gondolkodó ember, aki azt állítaná, hogy a népirtásra Hitler döntése, akarata és jóváhagyása ellenére sor kerülhetett volna.

Nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk ama feltételezésen, hogy az igazságszolgáltatás az ’56 után Kádár János beavatkozása nélkül, függetlenül és jogszerűen működött. (Megjegyzendő, hogy a Moldova által a 229 kádári kivégzéssel szemben elrettentő példának felhozott, valóban keményvonalas NDK-ban az 1953-as kelet-berlini felkelés után összesen tíz embert ítéltek halálra, ebből hetet nem is a keletnémet igazságszolgáltatás, hanem a szovjet katonai törvényszékek).

Moldova tévképzete abban nyilvánul meg, hogy nem képes belátni, a durva represszió után következett viszonylagos felpuhulás nem elsősorban Kádár János érdeme, sokkal inkább a forradalom következménye. A hatalom birtokosai tisztába jöhettek azzal, engedmények nélkül hosszú távon újabb robbanás fenyeget. Szomorú, hogy Moldova, aki riportkötetek sorában tárta fel a létező szocializmus veleszületett rendellenességeit, mi több, még itt tárgyalt könyvében is szól a kádárizmus genetikailag kódolt szindrómáiról, így az életszínvonal mesterséges szinten tartása miatt vállalt eladósodásról, illetve a kapun belüli munkanélküliségről, a végén mégis a rendszerváltást az összeesküvés-elméletek nívóján ostorozva summázza a kádári örökséget.

Mint Moldova írja, “a rendszerváltás felszámolta a magyar nehézipart, a nagyüzemi mezőgazdaságot, alapjaiban rengette meg az oktatást és az egészségügyet. Mindent egybevetve nagyobb veszteséget okozott az országnak, mint a második világháború, azzal a különbséggel, hogy a békebűnösöket senki sem vonja felelősségre.” Úgy tűnik, a Kádárt fetisizáló Moldova nem hajlandó szembenézni azzal, hogy a ’50-es évek nagyipari szörnyszülöttjei, a gyáróriások nem a rendszerváltás, hanem a túlfoglalkoztatás, a korszerűtlen technológia, a reális piaci igény nélküli gazdaságtalan, ráfizetéses termelés miatt csődöltek be. (Lényegében a kevés jól működő nagyvállalat nyereségének elvonásából és külföldi hitelekből fedezték a népgazdaság deficitjét.) 1989 után azok az agrárüzemek mentek tönkre, amelyek korábban is életképtelenek voltak. A Bábolna-típusú rentábilis mintagazdaságok viszont túlélték a KGST-piac összeomlását. Moldova azt a tényt is elhallgatja, hogy az orvosi ellátás legnagyobb rákfenéjének tekinthető egészségügyi korrupció, pl. a hálapénz épp a Kádár-rendszer virágkorában teljesedett ki.

A legvidámabb barakk vezetőjéről mindazonáltal sok újdonságot nem tudunk meg, mindent elborít a nosztalgia rózsaszín köde. Nyugodtan állíthatjuk, ez Moldova szakmai mélypontja, amely tán az Elbocsátott légió című ávós eposzt is alulmúlja. Az intellektuális leépülésről tanúskodik a számos ténybeli hiba (pl. a ’29-es gazdasági világválság kezdetét 1932-re teszi), a könyv magán viseli a korrektúra hiányát is.

Moldova rendíthetetlenül likvidátornak tartja a Kádár-rendszer hivatalos felszámolását elindító Grósz Károlyt és Gorbacsovot. Az sem gátolja a kifejezés használatában, hogy azt Rákosi használta, akkor, amikor Kádárt 1951-ben letartóztatják. Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy ez a könyv istenigazából nem is Kádárról szól, hanem bálványának ürügyén Moldova saját – a rendszer hanyatlásával párhuzamosan fokozódó – mellőztetésének sérelmeit veri le a regnáló szellemi-közéleti eliten. De a betűkön átsütő frusztráció oka talán nem is csak ez. Hanem ama paradoxon, hogy bár valóban sok százezer, netalán több millió ember sírja vissza az “Öreget”, tényleg rengetegen sóhajtoztak annak idején, hogy “addig jó nekünk, míg Kádár él”, az a párt, amelyik úgy kampányolt, hogy “Kádár idején jobb volt”, három-négy százaléknál soha nem kapott többet, mostanra pedig gerontológiai oknál fogva kiszenvedni látszik.

A passzív, emocionális korosztályi jellegű nosztalgia dacára a kisemberek a gyakorlatban nemigen szeretnék a szűkös hiány-és feketegazdaságon, bürokratikus korlátokon, kiskapukkal enyhített vasfüggönyön, intézményesített kontraszelekció, protekció, hivatalosan ingyenes, a valóságban csúszópénzért járó szolgáltatások rendszerén alapuló Kádár-rendszer visszaállítását. Ehelyett polgári demokratikus néppártokra voksolnak, melyek rendszeresen élnek ugyan a “kádári vívmányokkal” történő burkolt kecsegtetéssel, de erről tisztább pillanataiban mindenki tudja, hogy csak búfelejtő retorika.

Tudat alatt valószínűleg így van ezzel Moldova is. A második kötet végén igencsak nekiesik Gyurcsánynak, mert azt mondta: a Horthy-rendszer szabadságfoka nagyobb volt, mint a Kádár-éráé. Ami tényszerűen igaz. Az MSZMP uralma egypárti diktatúra volt, szabad választás lehetősége nélkül. A lovastengerész rezsimje ugyan távol állt tőle, hogy nyugati demokráciának nevezzük (választójogi korlátozások, nyílt szavazás, szavazóköri csalások, faji törvények, stb.) de mégiscsak létezhettek, sőt az Országgyűlésbe is bejutottak ellenzéki pártok (szocdemek, kisgazdák), és ha csökevényesen is, de a ’30-as évek végéig sajtószabadság volt. A háború kitöréséig nyitva voltak a határok, útlevelet bárki kaphatott. Moldova persze ezt nem hajlandó elismerni, de hősének életútja kapcsán ez akaratlanul is kibukik. 1932-ben, ahogy a szerző is leírja, Kádárt, mint az illegális KMP egyik újdonsült funkcionáriusát, a rendőrség letartóztatja. Ám a bíróság – noha Kádár tényleg a párt aktív tagja – a bizonyítékok hiányában szabadlábra helyezi. Ugyan mikor történhetett volna meg Kádár alatt, hogy egy szamizdatos ellenállót a bíróság felment, jóllehet a hatalom az elítélését akarja?

E sorok írójának nincs kifogása Kádár-apologetika terjesztése ellen. A demokrácia nem gyengébb, hanem erősebb lesz azáltal, hogy eltűri a diktátorok és diktatúrák felmagasztalását.