A hatvanas évek Amerikájában felnövő, vidéki srácok többségéhez hasonlóan én is mindennap vittem magammal a suliba a kis elemózsiámat. Sok haverom hozta otthonról a kaját, az én dobozom tartalma azonban alapvetően különbözött az övékétől. Gyermekkorom tipikus ebédje (gondosan becsomagolva egy sorozathős, például a Partridge család vagy Batman képével díszített fémdobozba) ilyesmikből állt:

- Rántottás, sült krumplis, sült zöldpaprikás szendvics két szelet olasz kenyér között, vagy egy hosszában kettévágott, olasz bagettben.

- Gyümölcs (alma, körte vagy narancs).

- Valamilyen készen vásárolt, ultrafeldolgozott, csomagolt édesség. (Twinkie, Devil Dog, Ring Ding vagy Ho Ho. Visszatekintve, a nevük is pont annyira vállalhatatlan, mint az összetevőik.)

A gyümölcsben és az édességben semmi különös nem volt, a haverjaim elsősorban a szendvicseimnek jártak a csodájára, többnyire azok miatt irigykedtek. Fontos megjegyezni, hogy az én áhított, egzotikus ebédjeim általában szoros összefüggésben álltak az előző napi vacsoránkkal. Nagyjából ilyen ebédeket csomagolt anyám egy tipikus héten:

Hétfő: Húsgombócos bagett. Mivel vasárnap hosszan főtt, házi ragùval készült húsgombócos tészta volt vacsorára, nem volt kérdés, mi lesz másnap az ebéd.

Kedd: Olasz kenyér vagy bagett, benne rántott csirkemell, minimális vaj vagy majonéz, valamint zöldsaláta.

Szerda: Bagett parmezános padlizsánnal. A padlizsán panírozás nélkül, könnyű paradicsomszószban, kevés sajttal készült, és vékony burgonyaszeleteket is tartalmazott.

Csütörtök: Rántott borjúszeletes szendvics vagy bagett, kevés vajjal és salátával. Ezt akkor vittem, amikor még megfizethető volt a borjúhús.

Péntek: Rántottás, paprikás, krumplis bagett. Amikor a hét vége felé apadni kezdett a konyhapénz, ez egy olcsó ebéd volt, amit anyám a csütörtök esti egyszerű tésztás-salátás vacsora után még összedobott.

A hétvégi ebédet mindenki úgy oldotta meg, ahogy tudta. Akár nálunk jöttünk össze a barátaimmal, akár én mentem át valakihez, megrohantuk a hűtőt, és legyártottunk jó sok mogyorókrémes-lekváros szendvicset. Ahogy nagyobbak lettünk, mindenféle más szendvicset is készítettünk már: tonhalsalátásat, bolognais-mustárosat, sonkás-sajtosat, májasos-lilahagymásat, pulykamelles-majonézest, amerikai sajtos-majonézest, és persze mindezt olyan kenyéren, amilyen épp volt otthon (szeletelt fehér, olasz, bagel, császárzsemle stb.). Kifosztottuk az uborkásüvegeket, a burgonyacsipszes és tortillacsipszes zacskókat. Ezt persze mind több liter tejjel, narancslével, almalével vagy limonádéval kellett leöblíteni (ivott valaha bárki is vizet?). Desszert gyanánt mindenféle mesterséges színű és ízesítésű pálcikás fagyikat halásztunk ki a fagyasztóból.

A nyári szünetekben olyanok voltunk, mint őrült hangyák egy soha véget nem érő pikniken. Nem emlékszem senkire a környékünkön, aki valaha is elutazott volna hosszabb nyaralásra, úgyhogy abban a két tikkasztóan meleg hónapban egyszerűen csak együtt lógtunk a srácokkal, és házról házra járva kiettük mindannyiunk szüleit a vagyonukból. Imádtam a nyári szüneteket. A hosszú napokon este kilencig kint játszhattunk, és addigra már letárgyaltuk, hogy kinél alszunk, hogy még éjszakára se kelljen egymástól elválnunk. Ráadásul nyárra esett a függetlenség napja, vagyis július 4-e is, ez volt ugyanis a karácsony mellett a másik kedvenc ünnepem.

Július 4-ei lakomák

HVG Könyvek

Gyermekkoromban július 4-e nagyon fontos családi ünnepnek számított. Ekkor még majdnem minden rokonom élt, aki a nagy olasz bevándorlási hullámmal érkezett Amerikába. Dél-Olaszország nyomorúságos viszonyaihoz képest Amerikában megvalósulhatott az az új és sikeres élet, amelyről álmodoztak, és amelyre otthon nem volt lehetőségük. Ezeknek az olasz bevándorlóknak sikerült ötvözniük a két világ előnyeit: miközben továbbra is a szeretteikkel vehették körbe magukat, Amerika rengeteg új lehetőséget kínált számukra. A következő generációk kilátásait összehasonlítani sem lehetett azzal, ami a szegény és korrupt délolasz városokban várt volna rájuk. Amerikában együtt dolgoztak, együtt nőttek fel, még ha néha-néha el is távolodtak egymástól.

Az étkezés volt az a kötelék, amely mindig újra összehozta őket egymás otthonában, kertjében, verandáján, vagy akár egy kempingben vagy vízparton. És persze egymás szívében. A bor mint kenőanyag prímán rendbe hozott minden csikorgó fogaskereket a lelkükben, de nyilván az is előfordult, hogy csak olaj volt néhány szunnyadó, ám régóta nyomasztó érzelmi tűzre.

Több július 4-ére is emlékszem, amelyet nálunk tartottunk, az észak-westchesteri otthonunkban. Napokon át készültünk a rokonok össznépi támadására. Apám papírból és kötelekből minden dekorációt maga készített, például kézzel festett zászlófüzéreket és piros-fehér-kék kalapokat. A hegesztett szobraihoz használt berendezéssel egy hosszában félbevágott százkilencven literes hordót fűrészbakokra rögzített, majd megtöltötte ezeket faszénnel, ráhelyezett két kiszuperált rácsos polcot a hűtőből, és már készen is voltak a hatalmas kerti grillsütők.

Ezeken a rögtönzött sütőkön készültek azután az elmaradhatatlan hamburgerek és hot dogok, a két sajátos kultúra egybeolvadásának egyszerű kulináris megnyilvánulásaként pedig természetesen ott illatoztak mellettük az olasz kolbászok is. Ez utóbbiak dinsztelt hagymával, piros és zöld paprikával kiegészítve olasz bagettben kerültek a tányérunkra. A felnőttek asztali bort ittak, vagy sört csapoltak a behűtött hordóból. Desszertnek – a hagyományos, borba áztatott őszibarack mellett – anyám szokott készíteni egy amerikai zászlót imitáló, szögletes piskótatortát is. A tetejét fehér cukormázzal vonta be, a piros sávokat eperrel, a csillagok kék hátterét pedig áfonyával rakta ki.

A vacsora előtti játékok: a patkódobálás és a bocsa, a golyójáték, valamint a vacsorát követő zene nélkül szintén elképzelhetetlen lett volna az ünnep. Nagybátyáim mandolin- vagy zongorakísérettel olasz népdalokat vagy olyan régimódi amerikai slágereket énekeltek, mint például a „Darktown Strutters’ Ball”. Mindez néhány amerikai klasszikussal („Yankee Doodle, You’re a Grand Old Flag”) kiegészülve tökéletes szórakozást nyújtott annak a három generációnak, amelyet az olasz hagyományok kötöttek össze, de amely a legamerikaibb nemzeti napot jött össze megünnepelni.

A fenti cikk Stanley Tucci Életem az ételeken át című könyvének szerkesztett részlete.

A színész-rendező megható visszaemlékezésében képet kapunk élete gazdag érzelem- és ízvilágáról. Mesél a családjáról, felnőtté válásáról, házasságairól, példaképeiről, betegségéről és gyógyulásáról, felejthetetlen filmes utazásairól, kulisszatitkokról - és persze az ételekhez fűződő töretlen rajongásáról. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.