Feldmár András

Fotó: Protzner György

Amitől félünk, az már megtörtént velünk. Olyasmitől nem fél az ember, ami nem történt meg, mert halvány gőze sincs, mi lehet az, ami jön. Tehát minden, amitől félünk, az olyasmi, amit már átéltünk, és rettenetes volt. Mindezt a rosszat előrevetítjük, és akkor megint megijedünk tőle. Amikor azt érezzük, eggyé válunk valakivel, eszünkbe jut: „Ajajajj, emlékszem, amikor együtt voltam az anyámmal, köszönöm szépen, nem kérek belőle! Rettenetes volt, még egyszer nem kell”. Nem tudunk, és nem merünk rájönni, hogy talán valaki mással más lehet az együttlét, mint amilyen az anyánkkal volt. Mert ha rájönnénk, az több szempontból is nagyon félelmetes volna. Először is el kellene ismerni, hogy az anyánkkal rossz volt, és mindannyian – főleg itt Magyarországon – védjük az anyánkat. Be kellene vallani saját magamnak, hogy az anyámmal nem volt jó, a lelke olyan volt, mint egy posvány. És én kilenc hónapig éltem ebben a posványban. Hát ki akarja ezt? Mindannyiunknak az az illúziónk, hogy az anyánk egy gyönyörű madonna volt, aki rettenetesen szeretett minket, és a világ egyik legkiválóbb nőszemélye volt. Tehát először is az embernek szembe kellene néznie azzal, hogy az anyja lelke egy posvány, egy vulkán vagy egy rettenetesen viharos tenger volt. Emlékezzetek vissza, milyen volt az anyátok lelkében élni tizennyolc hónapig! Biztosan jó volt? Nem biztos. Még rosszabb, ha az ember ezt ugyan bevallja magának, de még mindig védi az anyját: „Hát igen, nem volt olyan nagyon jó az anyámmal, de senkivel sem jobb! Az anyám nem rosszabb, mint bárki más!” Tehát abban a pillanatban, amikor jobban érzem magam valakivel, mint ahogy az anyámmal, akkor úgy érzem, elárulom, megölöm az anyámat. Anyagyilkos leszek. Ha nem vagyok erre kész, akkor soha életemben nem lesz jobb nekem senkivel, mint amilyen az anyámmal volt.

Ez férfiakkal is megesik néha az apjukkal kapcsolatban. Például, ha túl akarom szárnyalni az apámat, de ő mondjuk a harmadik egyetemi évben megbukott, és soha nem folytatta, akkor nekem harmadikban nagy krízisem lesz. Hiszen ha elvégzem, és negyedikbe megyek, akkor túlszárnyalom az apámat, és apagyilkossá válok, mert máris jobb vagyok, mint ő. Nagyon sokan rettenetesen félnek ettől, és vigyáznak arra, hogy az életük soha ne legyen jobb, mint a szüleiké volt. Szerintem ez a legnagyobb hülyeség. Én sokkal inkább vagyok apa- és anyagyilkos, minthogy korlátot csináljak magamnak, aminél tovább nem megyek, mert jaj, istenem, akkor ők irigykedni fognak. Hát hadd irigykedjenek!

Az már köztudott, hogy aki nem akarta a gyerekét, de mégis elfogadta, rosszul bánik vele. Például veri vagy elhagyja hetekre-hónapokra mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. Azok, akik a világon mindenhol azért küzdenek, hogy legális legyen az abortusz, azt mondják, ha egy gyereket nem akarnak, akkor rengeteget fog szenvedni egész életében. Mert érezni fogja.

Az egyik ehhez kapcsolódó felfedezésem az, hogy akiket abortálni akart az anyjuk, azok később öngyilkosok akartak lenni. Amikor Angliában dolgoztam, egymás után négy fiatal – két férfi, két nő – jött hozzám analízisbe. Mind a négyen rendszeresen próbálkoztak azzal, hogy megöljék magukat, de sohasem sikerült nekik. A rendszeresen alatt azt értem, hogy minden évben legalább egyszer megpróbálkoztak az öngyilkossággal – az egyikük már vagy tízszer, a másik hatszor, négyszer, ötször, valahogy így. Amikor rákérdeztem, hogy pontosan mikor voltak az öngyilkossági kísérleteik, az derült ki, hogy mindig ugyanabban a hónapban. Ciklikus depresszióval küzdöttek. Az egyiknél – aki mindig márciusban próbálta megölni magát –, már úgy január táján elkezdődött a depresszió, márciusban már nagyon mélyre került, és akkor öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor valaki megmentette vagy más miatt nem sikerült a kísérlet, akkor egy kicsit jobban érezte magát, de a rá következő januárban megint depressziós lett, és márciusban újra jött az öngyilkosság. Valami az sugallta nekem, nézzem meg, hogy például ebben az esetben hova esik a március a születésnapjához képest. Mindegyiküknél azt találtam, hogy az a hónap, amikor leginkább öngyilkosok akartak lenni, a megfogamzásuk utáni harmadik hónapra, azaz az első trimeszterbe esik. Aki márciusban akart öngyilkos lenni, az januárban fogamzott meg. Ekkor arra gondoltam, hogy ha egy nő abortálni akarja a gyerekét, akkor a harmadik hónapban próbálja meg. A negyedik hónapban már túl késő, a másodikban még gondolkozik. Ezeket az embereket az anyjuk megpróbálta abortálni, de valahogy nem sikerült. Ám mindezt megérezték, és meg akarták ismételni a traumát. Tulajdonképpen szívességet akartak tenni az anyjuknak, mivel nekik annak idején nem sikerült megölniük őket. Persze az ismétlésben az is benne van, hogy nekik sem sikerült.

Mind a négy pácienst megkértem arra, hogy azonos napon küldjék be hozzám az anyjukat. Mindegyiküket megkérdeztem, csak úgy, minden bevezetés nélkül, hogy megpróbálták-e elvetetni a gyereküket az első trimeszterben. Mindannyian elképedve néztek rám – nagyon hasonlóan viselkedtek –, hogy honnan tudom, és elkezdtek sírni, némelyikük sokáig. Ketten közülük soha az életben senkinek sem mondták el ezt addig a pillanatig, míg meg nem kérdeztem. Utána arra kértem őket, hogy mondják el ezt a gyerekeik előtt is. Mondják meg, mi történt, miért tették, a körülményeket, mindent, mert ezt nem szabad titokban tartani. A gyerek meg fogja érteni. A következő órán a gyerekek és az anyák együtt jöttek be, az anyák pedig bevallották az abortuszkísérletet. Ez sok sírás-rívást és dühöt váltott ki, de úgy a harmadik-negyedik órán meg tudták ölelni egymást, és nagyon szomorúak voltak egymás élete miatt. Tudomásom szerint attól fogva soha egyikük sem próbált meg öngyilkosságot elkövetni. Az egyiküktől minden évben – azt hiszem, márciusban – kapok egy levelezőlapot, amelyben megírja: „Az öngyilkosság helyett most inkább neked írom ezt a lapot.” Tehát az impulzus, ami arra készteti, hogy újra elkövesse, még mindig benne van, de mivel érti, hogy ez valójában csak emlékezés, nem teszi meg.

Ebből is látszik, mennyire bolondok vagyunk, amikor összekeverjük a tudatállapotainkat. Hiszen ebben az esetben az volt a gyógyító, hogy a gyerekek rájöttek: a depresszió, és a késztetés, hogy megöljék magukat, nem az övéké. Nem egy érzelemről van szó, hanem emlékezésről. Emlékeztek arra, hogy az anyjuk milyen depressziós volt, és hogy meg akarta őket ölni. Ahogy mondtam, a fogamzástól a kilencedik hónap végéig egynek érezzük magunkat az anyánkkal, tehát ha az anyám meg akar ölni engem, akkor én akarom megölni magam. Ez alapján teljesen érthető, hogyan alakul ez ki.

Ezek az emberek mind 20 és 25 év közöttiek voltak, és az első kísérletet úgy 13-14 éves korukban követték el. Gyakran megtörténik, hogy az úgynevezett skizofrének esetében a 13–17. év között jelentkeznek az első tünetek. Ez megint a hormonokkal állkapcsolatban. Már Freud is megmondta, hogy 3 éves korunktól 13 éves korunkig szunyókálunk. Akkor szinte semmi nem történik. De 13-14 éves korban ugyanott folytatjuk, ahol 3 éves korban abbahagytuk. Tehát ha egy gyerek 3 éves korában rettenetesen mérges, toporzékol és hisztizik, akkor 13 éves korában is valószínűleg ugyanazt fogja csinálni. Még akkor is, ha a két időszak között nagyon csendes. Úgy 13 éves korunk körül újra felébredünk. Akkor jönnek elő ezek az emlékek, amikről, ha nem tudjuk, hogy emlékek, akkor megjátsszuk, kijátsszuk őket, mert azt hisszük, valóban mi vagyunk azok, akik depressziósok, mi vagyunk, akik meg akarjuk ölni magunkat. Ezért szerintem olyan korán meg kell mondani a gyereknek, hogy mi van, amilyen korán csak lehet. Szerintem egy ilyen ember minden fájdalma, minden problémája az effajta családi titkokból származik.

A fenti cikk Feldmár András A tudatállapotok szivárványa javított, átdolgozott kiadásának szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.

***

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Amennyiben másvalakiért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.