Minden korábbinál hevesebb katonai műveletekkel kezdődött a közel-keleti konfliktus harmadik hete: a Hezbollah immár naponta több mint száz rakétával támadta az észak-izraeli területeket, az izraeli hadsereg folytatta a libanoni városok bombázását, szárazföldi egységei pedig a síita szervezet dél-libanoni állásainak felszámolását. A külföldiek többsége - így több mint hetven magyar állampolgár is - elhagyta az országot, libanoniak százezrei pedig az ország biztonságosabbnak tartott északi részébe menekültek.

Nem hivatalos becslések 700-900 ezerre teszik azoknak a számát, akik félelmükben elhagyták lakóhelyüket. Mivel az izraeli bombázások nyomán az utak és a hidak egy része is tönkrement, kacskaringós földutakon, poros vidéki mellékutakon, hegyi szerpentineken tartanak északra a végeláthatatlan kocsisorok. A zsúfolt autók tetején hevenyészett csomagtartókon a legszükségesebbek: néhány matrac, gyerekágy, egy-két zsák ruha. Élelem alig, hiszen az már napok óta hiánycikk a déli településeken, ahová a szállítmányok el sem tudnak jutni. De ha odajutnának, akkor se nagyon lenne mit vinni, a tengeri blokád, a lebombázott repülőtér, a megbénított kikötők miatt az importáruk sem érkeznek meg az országba. Keddi lapzártánkkor a libanoni halálos áldozatok száma megközelítette a négyszázat, Izrael vesztesége ennek éppen a tizede volt.

Pedig hosszas halogatás után a hét végén végre beindult a tűzszünetet célzó nemzetközi diplomáciai offenzíva. Néhány halovány felszólítást leszámítva a nemzetközi közösség lényegében két héten át tétlenül szemlélte, amint az újabb közel-keleti konfliktus fegyveres válsággá, majd lassanként sajátos háborúvá terebélyesedik. Miután a Libanonban működő Hezbollah szélsőséges síita szervezet július 12-én izraeli területre behatolva elrabolt két izraeli katonát, és szabadon engedésüket fogolycseréhez kötötte, Izrael katonai hadműveletet indított, tengeri és légi zárral vette körül Libanont, bombatámadásokat kezdett a Hezbollah állásai ellen az ország déli részén, valamint több városban, így Bejrútban is (HVG, 2006. július 22.). A Hezbollah sem maradt tétlen, tucatjával zúdította Izrael északi részére - a többi között Haifa és Názáret városokra - feltehetően Iránból és Szíriából származó rakétáit.

Az izraeli bombázások nyomán az 1975-1990 közti polgárháborús rombolásból mostanra éppen újjáépített libanoni főváros egy része romokban hever, akadozik az áram- és vízszolgáltatás. Az utóbbi két hétben az összes olajtankert visszafordították, pedig az ország szinte teljesen vízi úton elégíti ki energiaszükségletét, és a kereskedelem java is így zajlik. A turizmusnak jó időre befellegzett, jóllehet a szektor a kormány várakozásai szerint az idén rekordot döntött volna: az év első felében 600 ezer turista érkezett Libanonba, az év végéig további 1 millióval számoltak. A szállodák július elején még tömve voltak főként Szaúd-Arábiából és Kuvaitból érkezett turistákkal és dúsgazdag üzletemberekkel, akik a világvárossá fejlődött Bejrútot befektetőként is felkeresték. Nagy összegeket invesztálnak az idegenforgalomba, bevásárló- és szórakoztató-központokba, infrastrukturális projektekbe. Mindez a tavaly meggyilkolt Rafik Hariri nevéhez fűződik, aki kormányfőként óriási lendülettel vágott bele az újjáépítésbe. Most megint az újjáépítés költségeit számolják, becslések szerint legalább 1-1,2 milliárd dollárra lesz szükség.

A fegyveres konfliktus eközben a második hét végére a külföldi várakozásokkal ellentétben nemhogy csitult volna, inkább elkeseredettebbé vált, mind nagyobb területekre húzódott át. Azzal a veszéllyel is fenyegetett, hogy további országokra - így az atomfejlesztéssel amúgy is a külföld idegeit borzoló Iránra, illetve a szomszédos Szíriára - is kiterjed. A hét végén felerősödött diplomáciai erőfeszítések nyomán ez a veszély elhalványulni látszik. Szaúd-Arábia a napokban Washingtonban ismertetett egy béketervet, az EU is hozzálátott egy hasonló kidolgozásához, Kofi Annan ENSZ-főtitkár pedig jelezte, a szervezet kész nemzetközi csapatokat küldeni a térségbe. A legtöbb figyelmet azonban Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter hétfői és keddi bejrúti, illetve jeruzsálemi tárgyalásai kapták. Rice a lapzártánk után, szerdára tervezett római nemzetközi béketeremtő konferenciára azzal a szándékkal utazott, hogy ott Washington - a mielőbbi tűzszüneten kívül - elsősorban hosszú távú rendezést, úgymond egy új Közel-Keletet érjen el.

Azt azonban még mindig nem tudni, mikor érhetnek véget a harcok. Jeruzsálemi lapértesülések szerint az izraeli hadsereg a múlt héten 10-12 nap türelmet kért a kormánytól. A tábornokok szerint ennyi idő kell a Hezbollah felszámolásához. Úgy tűnik, a két hete még magabiztos izraeli hadvezetés is kezdi belátni, hogy a villámháború nem hozta meg a remélt sikert. A Hezbollah ugyanis nem hagyományos reguláris hadsereg, így aztán nem is lehet egy erőteljes, tankokkal és bombázókkal támogatott katonai offenzívával elsöpörni. Azt sem tudni, hány fegyverese vagy aktivistája van, mint ahogy az is ismeretlen, mekkora a fegyverarzenálja, és milyenek az utánpótlási lehetőségei. Irán természetesen jelezte: bármennyi rakétával képes ellátni a Hezbollahot.

A realitások felismerését jelzi, hogy a hét elejére kissé változott a jeruzsálemi szóhasználat, és már nem a Hezbollah teljes felszámolása a cél, hanem a szervezet megakadályozása abban, hogy a dél-libanoni térségből támadásokat intézhessen Izrael ellen. Így aztán érthető, hogy Izrael a hét elején már nemcsak a nemzetközi erők bevetését, de azt is hajlandónak látszott elfogadni, hogy a határ mentén ütközőzónát hozzanak létre. A felügyeletet pedig egy ENSZ vagy EU irányította nemzetközi erő felügyelné a libanoni hadsereggel együtt, megakadályozva, hogy a Hezbollah katonái beszivároghassanak a biztonsági sávba. Mivel az USA nem támogatta az azonnali tűzszünetet, és láthatóan szintén azt várta, hogy az izraeli hadsereg elsöpörje a Hezbollah állásait, tovább erősödött a térségben az Amerika-ellenesség. Részben ennek is tulajdonítják, hogy a tervezett nemzetközi erőkben nem lennének amerikai katonák, és az irányítás is inkább európai kézbe kerülne.

Hamarabb rendeződhet talán a Gázai övezetben egy hónapja tartó konfliktus - a halottak száma ott elérte a 120-at -, amelyről a libanoni fejlemények miatt kissé elterelődött a figyelem. A Hamász a hírek szerint meg is orrolt a Hezbollahra, amelynek két héttel ezelőtti váratlan túszejtő akciója, illetve az annak nyomán kirobbant háborúskodás meggyengítette a palesztin szervezet tárgyalási pozícióit. Gázában mindenesetre látszanak halvány eredmények (az iszlám-iszlám ellentétekről lásd Mai Yamani írását a 64. oldalon). A berlini kormány képviseletében közvetítő Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter legalábbis azt jelezte: a palesztin vezetőkkel folytatott hétvégi tárgyalásai során felcsillant a június végén elrabolt izraeli katona szabadon engedésének a reménye. És miközben a világ figyelme a libanoni harcokra és a Gázai övezetre irányul, szinte alig keltett feltűnést egy jeruzsálemi rövid hír: rosszabbodott a január óta kómában fekvő Ariel Saron korábbi izraeli miniszterelnök állapota.