Faludzsa és Nedzsef, az iraki ellenállás központjai az amerikai otthonok részeivé váltak, baljós történelmi emlékeket idézve fel. Mióta április közepén Edward Kennedy szenátor az iraki konfliktust George W. Bush elnök "Vietnamjának" titulálta, folyik a vita arról, vajon az Egyesült Államok megint egy olyan háborúba fogott-e, amelyet nem tud megnyerni, és amelyből jól kihátrálni sem képes. Szakértők, politikusok, diplomaták és újságírók szerint a különbségek ellenére párhuzamok vonhatók a vietnami és az iraki háború között.

Az iraki konfliktus első nyolc hónapjában annyi amerikai katona - szám szerint 392 - halt meg, mint az 1961-ben indult vietnami háború első három évében. Igaz, a Vietnamban 1965-ben kezdődött nagyarányú csapaterősítések után az amerikaiak vesztesége is ugrásszerűen megnőtt: 1968-ban - amikor már félmillió amerikai katona harcolt a délkelet-ázsiai országban - 16 ezren estek el, a dél-vietnami "mocsárba" pedig összesen több mint 58 ezer amerikai "fulladt bele" (az addigra hárommillió vietnami áldozattal szemben eddig 20 ezerre becsült iraki haláleset áll).

Azóta viszont az amerikai hadsereg összlétszáma - hangoztatta nemrég Paul Krugman, a The New York Times publicistája - jelentősen csökkent, az amerikai katonai erő Irakban lekötött aránya alapján Irak Vietnam-méretű háború. Míg Vietnamban az amerikai hadsereg nagy részét viszonylag rövid időn, egy éven belül és kiszámítható módon cserélődő sorállományú katonák adták, most Irakban olyan önkéntesek és tartalékosok harcolnak, akiket igencsak váratlanul ért szolgálatuk meghosszabbítása.

Nem kétséges ugyanakkor, hogy az iraki háborút - a vietnamihoz hasonlóan - Washington nem katonailag, hanem politikailag és erkölcsileg veszti el. Washington mindkét esetben a "gonosz" ellen indult háborúba, és mint Robert Bellah, a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora rámutatott, mindkét esetben hazug ürüggyel. Történészek szerint az 1964-es tonkini incidens - melynek alapján a kongresszus felhatalmazta Lyndon B. Johnson elnököt a teljes körű háborúra - meg sem történt, mint ahogy az iraki háború fő indítékának mondott tömegpusztító fegyvereket sem találták meg. James Dobbins, a Rand Corporation szakértője szerint ráadásul a vietnami háborút kezdetben kevésbé vitatták, hiszen a kommunizmus terjedésének megakadályozása elfogadhatóbb érv volt, mint manapság az, hogy az iraki háború - ahogy Bush állította - a terrorizmus elleni harc legfőbb frontja.

Washington mindkét háború esetében egy rendkívül nehéz politikai célt fogalmazott meg: független, önigazgató kormány felállítását, amely jelentős létszámú és hosszan tartó amerikai katonai jelenlét nélkül is életképes. A demokrácia megteremtését az etnikailag és vallásilag megosztott Irakban a nemzetépítés feladata is nehezíti. Ahogy az akkori amerikai elnökök is elutasították, hogy a kommunisták részt vegyenek a dél-vietnami kormányban, úgy Bush sem fogad el egy olyan kabinetet, amely alapvetően Amerika-ellenes.

A "vietnamizálás" és az "irakizálás" kifejezések tartalma kísértetiesen hasonlít: mindkettő azt jelentené, hogy a hatalomnak a helyiekre való átruházása majd pacifikálja a konfliktust. De az amerikai katonák jelenléte inkább gerjesztette az ellenállást, és erősítette annak legitimációját - mutatott rá Christian G. Appy történész. Egy idő után az amerikaiak csalódottsága és honvágya Vietnamban olyan fokra jutott, hogy szállóigévé vált egy tiszt kijelentése: "loccsantsd szét az agyát, s tiéd lesz a szíve és a lelke". Elemzők szerint az amerikai katonák iraki foglyokkal szembeni megalázó bánásmódja is a gyengülő morálról árulkodik, de felmerül az amerikai politikai vezetés felelőssége is, amennyiben olyan légkört teremtett, hogy a terror elleni háborúban a cél szentesíti az eszközt.

A győzelmi retorika jegyében odahaza a kormányzat azt hirdette mindkét háború esetében, Washington megnyeri a háborút, amit a közvélemény egy ideig el is hitt. Vietnam esetében szakértők az 1968-as Tet-offenzívát tartják a vízválasztónak. A háború egyik döntő csatája katonailag ugyan az USA győzelmével ért véget, de a 3800 amerikai áldozat, a 14 ezer vietnami civil halála és a hatalmas pusztítás miatt a hazai fronton pszichológiailag vereségnek és a vég kezdetének bizonyult. Mai értékelések szerint részben azért, mert a sajtónak itt lett elege. A Wall Street Journal szerkesztőségi cikkében akkor azt írta: "Talán az egész vietnami erőfeszítés kudarcot vallott".

A The Washington Post már pedzegette, vajon a tavaly októberi iraki vérfürdő - a bagdadi jordán követség, az ENSZ főhadiszállása, a nedzsefi nagymecset elleni merényletek - nem az irakiak Tet-offenzívájának bizonyultak-e. Azóta Faludzsa és Nedzsef fellázadt, és nem tudni, milyen hatást gyakorolnak majd az amerikai sajtóra és a közvéleményre az iraki foglyok kínzásáról készült fotók.

A Fehér Ház egyik esetben sem árulta el az igazi költségeket - ebben látja a Vietnam és Irak közti újabb analógiát Thomas Oliphant, a The Boston Globe szakírója. A tavaly áprilisi 79 milliárd dollár után a kongresszus szeptemberben újabb 87 milliárdot fogadott el az iraki, az afganisztáni és egyáltalán a terror elleni háborúra, illetve újjáépítésre, de a kongresszusban már elkezdődött egy újabb, akár 50 milliárd dolláros háborús költségvetés benyújtásának előkészülete, holott Bush azt remélte, a novemberi elnökválasztásokig már nem kell újra pénzért kuncsorognia. A Bush-kormányzat - csakúgy, mint annak idején a Kennedy-, a Johnson- és a Nixon-adminisztráció - sem enged betekintést a háborús költekezés részleteibe.

Jelenleg legalább havi 5 milliárdba kerül az iraki és az afganisztáni háború, azaz évi 60 milliárdba - az újjáépítés költségei nélkül. Vietnamra az Egyesült Államok 1964 és 1972 között 111 milliárdot költött - ez mai áron 494 milliárd dollárnak felel meg, így a havi átlag 5,15 milliárdra rúg, azaz a folyó költségek durván azonosak. Persze az amerikai gazdaság ma jóval nagyobb, az akkori kiadások bizonyos években elérték a hazai össztermék (GDP) tíz százalékát, míg ma csupán a GDP 0,5 százalékát emésztik fel.

KERESZTES IMRE