„Minden hajón van egy kapitány / Aki megmondja, mi az irány” – ezzel a versikével nyomatékosította még néhány éve egy pártrendezvényen Guido Westerwelle vezetői ambícióit, hozzátéve: „Az FDP hajóján ez én vagyok.” Akkor úgy tűnt, akinek ennyire bizonygatnia kell, hogy ő a főnök, annak talán nem is olyan biztos a helye a parancsnoki hídon. Mára ez gyökeresen megváltozott: a vasárnapi eredménnyel a 47 éves Westerwelle nemcsak pártját navigálta be újra a korábban évtizedeken át megszokott kormányzati pozícióba (1965-től 1998-ig, előbb az SPD, majd a CDU-CSU koalíciós partnereként mindig ott voltak a hatalomban), hanem saját magát is megkerülhetetlenné tette. S immár nem csupán a párton belül, hanem az egész német politikában.

A Rajna-menti értelmiségi családból származó Westerwelle (szülei ügyvédek, s ő is ezt a pályát választotta) 19 éves kora óta tagja a liberális pártnak, alapítója, majd 22 évesen már országos elnöke volt a párt ifjúsági szervezetének. Aztán elvégezte az egyetemet, doktorált, egy ideig ügyvédként is dolgozott, de 1994-től már az FDP főtitkára, két évvel később pedig parlamenti képviselője, vagyis főállású politikus lett. Ebben a minőségében nem volt mindig sikeres: 2002-ben, már pártelnökként 18 százalékos választási eredmény elérését hirdette meg – a 18-as számot még a cipőtalpára is ráíratta –, s hozott ebből 7,4 százalékot. S bár 2005-ben sem sikerült kormánypozícióba kerülnie az FDP-nek, Westerwelle egy évvel később a frakcióvezetői posztot is megszerezte.

A mindig makulátlan megjelenésű, magát kihúzva járó Westerwelle kitűnő szónok és félelmetes debattőr. Attól sem riad vissza, hogy politikustársainak alkotmánytani alapismereteket oktasson, lehetőleg a nyilvánosság előtt. A választási eredményeket taglaló vasárnap esti vitában, amikor a többi párt listavezetői azt firtatták, vajon az FDP legalábbis részben nem annak köszönheti-e a sikerét, hogy a CDU-tól meg a CSU-tól sok szavazatot kapott, azzal replikázott: a pártok nem egymástól, hanem a választóktól kapják a szavazatot.

Önbizalomnak eddig sem volt híján, ám a választási siker óta szinte alig fér a mellényébe. Amikor a BBC újságírója az iránt érdeklődött angolul, milyen lesz a német külpolitika az irányítása alatt, ő határozottan rendreutasította: Németországban vagyunk, szíveskedjék németül kérdezni.

Egyébként a kérdés jogos volt – már amennyiben tényleg érdekesnek ígérkezik, hogy fog mozogni a belpolitikában rendkívül jártas és felkészült Westerwelle az általa eddig nem túlságosan kultivált diplomácia területén. De hát nincs mit tenni, ez a szokás: a kisebbik koalíciós párt adja az alkancellár-külügyminisztert. Komoly változásra magában a külpolitikában sem kell számítani: Németországban az egymást követő kormányok nem szokták felülírni elődjük külpolitikáját, pláne nem akkor, ha a kancellár személye sem változik.

Westerwelle egyébként a harmadik ember a német politika legfelsőbb régióiban, aki nyíltan vállalta homoszexualitását. Az elmúlt években előbb Klaus Wowereit berlini polgármester (SPD) outolta magát, majd Ole von Beust, Hamburg kereszténydemokrata első embere. Őket követve – s a pártpalettát kiegészítve – a liberális Westerwelle úgy tárta a nyilvánosság elé a másságát, hogy Angela Merkel születésnapi ünnepségén (akivel különben a német viszonyok között szoros barátságot jelző tegező viszonyban van) barátjával-élettársával jelent meg. A protestáns lelkészcsaládból származó kancellárnőnek a szeme sem rebbent.