Nyárias meleget hozott szeptember utolsó vasárnapja Berlinben. A napsütésben családok sétáltak, a sörkertek megteltek, a parkokból grillezés füstje szállt föl. Talán a jó idő – mint hétfőre kiderült, az utolsó szép nap – is oka volt annak, hogy ez lett a szövetségi köztársaság hatvanéves fennállásának legalacsonyabb részvételi aránnyal lebonyolított választása. A szavazásra jogosultak mindössze 70,8 százaléka élt a lehetőséggel, ami a négy évvel ezelőtti 77,6-hez képest is visszaesés, de egy olyan országban, ahol korábban megszokott volt a 80 százalék körüli részvétel (sőt 1972-ben 91 százalékot ért el), mindenképpen negatív rekord.

De nem ez volt az egyetlen „leg” ezen a napon. A szociáldemokrata SPD számára a maga 23 százaléka a valaha volt legrosszabb, a keresztény uniópártok, a CDU-CSU számára pedig a 33,8 százalék minden idők második legrosszabb eredménye. Igaz, utóbbiak még ezzel is a választás győztesei, míg az SPD a négy évvel ezelőttihez képest 11,2 százalékpontos visszaesésével is negatív rekordot döntött. Nekik ez az eredmény az eddigi koalíciós kormányzás végét, s 11 év után ismét az ellenzékiséget hozta.

A CDU-CSU ugyanis új társra talált a liberális szabaddemokraták, az FDP képében, akik – megint egy „leg” – saját történelmük legjobb eredményével, 14,6 százalékkal lesznek az uniópártok koalíciós partnerei egy konzervatív–liberális kormányban. Amelynek ellenzékét a már említett SPD-n kívül két további „leg”-párt alkotja majd: a politikai hierarchiában magát a negyedik helyre felküzdő Baloldal (11,9 százalék), s az ugyancsak párttörténetük legjobb eredményét hozó Zöldek (10,7 százalék).

Vagyis a vasárnapi német választások látványos cáfolatát adták minden olyan politológiai elméletnek, mely szerint a politikai táborok egyre inkább kétosztatúvá válnak, egy, de maximum két nagy erő uralja őket, a kisebb alakzatokat statisztaszerepre kényszerítve. Németországra ez nem igaz, ez a választás éppen a kis pártok előretörését hozta.

S van még legalább két további üzenetük is az eredményeknek. Egyrészt az, hogy véglegesen befejeződött a két országrész pártpolitikai újraegyesítése. Mégpedig azzal, hogy az egykori NDK-s utódpártként indult PDS-ből és a nyugatnémet WASG-ből lett Baloldal a nyugati országrészben is tudott annyi szavazatot gyűjteni (a legnépesebb tartomány Észak-Rajna–Vesztfáliában például kilenc százalékot), hogy immár nem az NDK-s nosztalgiára építve kell politizálnia, hanem az egész országban átveheti úgymond a kisemberek és az SPD által elhanyagolt szociális igazságosság képviseletét.

A másik fontos olvasata a vasárnapi eredménynek, hogy a német társadalom nyitott és toleráns. A választók akaratából ismét a keletnémet protestáns nő, Angela Merkel lesz a kormány feje, aki az oldalán egy, a másságát nyíltan vállaló alkancellárral, Guido Westerwellével fogja irányítani Európa legnagyobb országát.

Westerwelle (a leendő alkancellárról lásd írásunkat a 8. oldalon) és pártja, az FDP a választás nagy nyertesei, hiszen Otto Graf Lambsdorff és Hans-Dietrich Genscher pártjának három ellenzéki ciklus után sikerült visszakerülnie a hatalomba. A gazdasági válság közepén, amit a közkeletű vélekedés szerint a neoliberális gazdaságpolitika okozott, egy liberális pártnak sikerült radikálisan növelnie a szavazótáborát.

Ám most az a kérdés, politikájukból mennyit tudnak majd a koalíción belül érvényre juttatni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az FDP a legmagasabb adókulcsok csökkentésével, a munkaerő-piaci szabályok úgymond rugalmasabbá tételével, magyarán a felmondási védettség erőteljes lazításával szembemenne – legalábbis részben – a CDU politikájával, amely ugyan jobboldali meg konzervatív, de nem antiszociális. Sőt igen gyakran hivatkozik a keresztény szociális tanokra, a munka megbecsülésére, az igazságosságra. Neoliberális nézeteket képvisel az FDP az egészségügy terén is: átengedné a terepet a magánbiztosítóknak.

„Ne gondolják azt, hogy én megváltoztam, valaki más lettem” – nyugtatgatta vasárnap este Angela Merkel az újságírókat és az őt az FDP követeléseivel szembesítő ellenzéki politikusokat. Merkel üzenete: vele nem lesznek szociálisan vállalhatatlan intézkedések. Az egyetlen, ami mellett a választás után is letette a voksot, az az adócsökkentés mint a gazdasági fejlődés beindításának eszköze – de az is konkrét dátum megjelölése nélkül. Ehhez képest érdekes koalíciós tárgyalások ígérkeznek, ha felidézi az ember azokat a kijelentéseket, melyek szerint az FDP nem ír alá olyan koalíciós szerződést, amiben nincs benne a központi egészségbiztosítási alap megszüntetése, vagy hogy a CSU (amely az utolsó pillanatban megpróbált gazdaságpolitikai ígéretek terén az FDP-nél is liberálisabb lenni) ragaszkodik az adócsökkentés pontos dátumának megnevezéséhez.

Mindazonáltal aligha képzelhető el, hogy a koalíciós tárgyalások ne vezetnének sikerre, s az sem, hogy Merkel túl sok engedményre kényszerülne. Bár közvetlenül a választások után a megfigyelők többsége azt tartotta kiemelendőnek, hogy Merkel az FDP sikerének köszönheti a kancellárság folytatását, ez inkább fordítva igaz. Sokkal inkább az FDP van Merkelre szorulva, hiszen nekik csak így van esélyük a kormányzásra, míg Merkel bármikor visszahívhatja eddigi koalíciós partnerét, az SPD-t.

Arról nem is beszélve, hogy nagyjából mindegy is, mit mondanak most a leendő kormányprogramról, a dolgok kényszerpályán vannak. A több mint 1600 milliárd eurós teljes adósság, ami jövőre várhatóan legalább további százmilliárddal növekszik, megszabja, milyen lehetőségek állnak a kormány előtt. „Adóemelés, az állami kiadások-juttatások csökkentése, infláció. Valószínűleg mindháromból kapunk majd egy kicsit” – jósolta az egyik legismertebb német politológus, Jürgen Falter.

Mi volt történelmi méretű vereségük oka? – tépelődtek a választás utáni napokban az SPD vezetői, ám a lehetséges válaszok közül eddig csak a nyugdíjkorhatár 67 évre emelését, valamint a munkanélküli- és a szociális juttatások összevonását, a Németországban szitokszóként elhíresült, havi 351 eurós Hartz–IV-segélyt említették. Nem gondolják-e, hogy Gerhard Schröder megszorító politikája bosszulta meg most magát, kérdezgették hétfőn újságírók a szemmel láthatóan megviselt Franz Müntefering pártelnököt. Aki azonban nem tagadta, nem tagadhatta meg az utolsó SPD-s kancellárt, hiszen azokat az intézkedéseket – előbb frakcióvezetőként, majd pártelnökként – ő maga is támogatta.

„Az SPD-nek vissza kell találnia a szociáldemokráciához” – ezt a receptet Gregor Gysi, a Baloldal parlamenti frakcióvezetője üzente kéretlenül a Willy Brandtról elnevezett székházban ülésező és kiútkereső szocdemeknek, akiknél a jelek szerint kisebbfajta palotaforradalom van készülőben. Müntefering már hétfőn érzékeltette, a novemberi kongresszuson feltehetően nem jelölteti magát újra a pártelnöki tisztségre, de ez már lehet, hogy nem lesz elég. Klaus Wowereit berlini kormányzó polgármester, Sigmar Gabriel eddigi környezetvédelmi miniszter, Andrea Nahles, a párt alelnöke és Franziska Drohsel, az SPD ifjúsági szervezete, a Juso elnöke már mind a teljes vezetőség- és generációváltást sürgetik. Ami egyben politikai irányváltás is lenne: az említettek mind a párt balszárnyához tartoznak, ráadásul Wowereit Berlinben már második ciklusban a Baloldallal koalícióban vezeti a tartományi kormányt.

Kétségtelen, hogy az SPD-nek meg kell találnia a magyarázatot, miért veszített mintegy kétmillió szavazatot a legutóbbi választás és 10 milliót az 1998-as, akkor az ellenzékből kormányra kerülését hozó voksolás óta. A most következő ellenzéki évek erre kedvező lehetőséget kínálnak, s ezek során az ellenzéken belüli helyét is meg kell határoznia. A parlamenti szokásjog szerint, mint az azon az oldalon legtöbb mandátummal bíró párt (a szocdemek frakciója 146 képviselőből áll majd, a Baloldalé 76, a Zöldeké 68 hely), az SPD lesz az ellenzék vezető ereje, de kérdés, hogy ezt a többiek is így gondolják-e majd.

Oskar Lafontaine, a Baloldal elnöke – aki 1999-es, sértődött távozásáig az SPD elnöke volt – azt mondta, ha együttműködést akarnak, az SPD-nek kell feléjük közelednie. A Baloldal követelései világosak: szociális igazságosság, a munkanélküli-támogatások emelése, egységes minimálbér a szegényeknek az egyik oldalon, vagyonadó, tőzsdei forgalmi adó, magasabb szja-kulcs a gazdagoknak a másik oldalon. Lafontaine bizonyos elégtétellel szemlélheti, hogy éppen ezek miatt a pontok miatt pártolt át hozzájuk sok korábbi SPD-szavazó, de ha most az SPD hajlandó utánuk jönni, hát nincs akadálya az együttműködésnek.

Mindazonáltal nem valószínű, hogy a közeljövőben az ellenzéki oldalon létrejön valamiféle baloldali blokk. Már csak azért sem, mert a Zöldek – akik azért persze sokkal inkább ide sorolhatók, mint a konzervatív jobboldalhoz – hangsúlyozottan meg kívánják őrizni önálló profiljukat az ellenzéken belül is. Erre lesz is bőven lehetőségük, hiszen az alakuló konzervatív–liberális koalíció minden bizonnyal megteszi azt, amit a választási kampányban is hangsúlyozott, s felül fogja vizsgálni az energiaipar és a kormány között a szociáldemokrata–zöld koalíció idején kötött megállapodást, amely szerint 2021-g fokozatosan le kellene állítani az atomerőműveket. (Mindenesetre a nagy energiacégek részvényeinek árfolyama már a választások másnapján növekedésnek indult.) Ugyanakkor ha van valami, amivel Németországban aktív környezetvédők tömegeit lehet utcára vinni, az az atomenergia elleni tiltakozás.

A Zöldek pártja tehát máris megtalálhatja a saját küzdőterét, és már nem csupán az utca emberétől számíthat támogatásra. Az atomerőművek életben hagyása érzékenyen érintené az alternatív energiaforrásokkal dolgozó ipar, a szélerőműveket gyártók és üzemeltetők, a napkollektorosok, a bioenergiát hasznosítók érdekeit is.

De nem csupán a sárga hordókra fekete halálfejet festő antinukleáris aktivisták tüntetéseire kell számítni a közeljövőben. A még mindig nagy hatalmú vasas szakszervezet, az IG Metall is megüzente: egyelőre bíznak a kancellárnő ígéretében, hogy útját állja az FDP neoliberális ámokfutásának, de ha nem így lesz, akkor kemény ellenállásra – értsd: sztrájkokra, utcai tüntetésekre – számíthat.

A nagykoalíciós időknél tehát sokkal polarizáltabb politikai korszak következik – kérdés, hogy Angela Merkel, aki a két nagy párt együttműködését minden nagyobb konfliktus nélkül, mondhatni, mesterien menedzselte, ebben az új helyzetben mennyire lesz képes az „országos moderátor” szerepét játszani. „Minden német kancellárja szeretnék lenni, azoké is, akik nem engem választottak” – adta meg politikai ars poeticáját a következő négy évre vasárnap este, közvetlenül az eredmények ismertetése után Merkel, s szimbolikus jelentést hordozó dátumot is kitűzött, mikorra akarja új kormányát hivatalba léptetni: a határidő november 9., a berlini fal leomlásának évfordulója.

WEYER BÉLA / BERLIN