Kitörölhetetlenül beleírta magát a jövő közgazdasági tankönyveibe az utóbbi négy hét, amit az amerikai sajtó máris fekete szeptemberként emleget. A szabadpiaci gazdaságpolitika mintaországa, az USA gyors egymásutánban védőernyőt húzott a két legnagyobb jelzálog-hitelező pénzintézet fölé, államosította a vezető biztosítótársaságot, majd amikor ez sem csillapította le a pánikot, a teljes pénzügyi szektor költségvetést próbáló megmentése mellett döntött, és megtiltott bizonyos határidős ügyleteket. Közben pedig a világ tőzsdéin az árfolyamok a fordulatokat követve hol meredeken zuhantak, hol ugyanígy emelkedtek.

Az USA jegybankjának szerepét betöltő Fed, illetve a washingtoni pénzügyminisztérium a múlt hét elején még úgy hitte, sikerült a jelzáloghitel-piacról tavaly nyáron elindult válság újabb hullámát megfékezni azzal, hogy ellenőrzés alá vonta az amerikai jelzáloghitelek felét kibocsátó vagy garantáló Fannie Mae és Freddie Mac pénzintézeteket (HVG, 2008. szeptember 13.). Ezért a mentőakcióknak határt szabva hagyta csődvédelembe menekülni a Lehman Brothers brókerházat (HVG, 2008. szeptember 20.), arra számítva, hogy a piac megoldja a többit. Nem így történt, ezért a legnagyobb amerikai biztosítót, az American International Groupot (AIG) - amely a másodlagos jelzálogpiaci értékpapírok fizetésképtelenség elleni biztosításába szállt be felelőtlenül - a Fed 85 milliárd dolláros tőkeinjekcióval a birtokába vette, majd a jegybank több százmilliárd dollár bepumpálásával igyekezett életet lehelni a bizalmatlanság bénította pénzpiacokba.

Semmi nem segített, mert az amerikai gazdaság infarktusos állapotba került. A jegybanki milliárdok anélkül találtak gazdára, hogy a könnyű pénzhez jutó bankok felújították volna hitelezési tevékenységüket. Az újabb dominók eldőlésétől tartva - a félelmet súlyosbították a szabadesésbe váltó részvényárfolyamok - senki nem kölcsönzött senkinek, mindenki államkötvényt vásárolt, még akkor is, amikor annak a nagy kereslet miatt lényegében nullára csökkent a hozama, de mégis kellett, mert ott állt mögötte az állami garancia. A hitelként áramló pénz ugyanakkor a gazdaság vérkeringését jelenti, és hiányában a vállalatok nem jutnak hozzá megszokott rövid távú finanszírozási forrásaikhoz, és ez általános bénuláshoz, súlyos recesszióhoz vezethet.

Ezt a sokkot érzékelte Ben Bernanke, a Fed elnöke és Henry Paulson pénzügyminiszter, akik a múlt csütörtökön a káosszal fenyegető helyzetet ismertetve azonnali és átfogó beavatkozási tervet vázoltak fel előbb George W. Bush elnöknek, majd a washingtoni törvényhozás vezetőinek. Beszámolójukat döbbent csönd fogadta, és a félelem a pénzügyi összeomlástól - valamint annak világgazdasági hatásaitól - megkönnyítheti a múlt pénteken bejelentett, 700 milliárd dolláros beavatkozás kongresszusi megszavazását. A világ tőzsdéin lelkesen fogadott intézkedés lényege, hogy az amerikai kormány a gazdaság vérkeringésének újraindítása érdekében nagytakarítást végez a Wall Streeten: a brókerházaktól és a bankoktól megvásárolja a hitelezést blokkoló kétes kinnlevőségeket, illetve értékpapírokat. A módszer egyfajta fordított aukció lehet, amelynek során azok szabadulhatnak elsőként befagyott papírjaiktól, akik a legnagyobb engedménnyel hajlandóak átadni azokat az államnak. A nyugalom megteremtése érdekében emellett megtiltották eladási opciók kötését csaknem nyolcszáz pénzintézet, illetve pénzügyi cég papírjaira - ezt a példát számos, az amerikai mentőakcióban amúgy a washingtoni sürgetés ellenére részt nem vállaló ország is követte -, és átmenetileg a bankbetétekre adotthoz hasonló garanciát vállaltak a pénzpiaci alapokra.

A novemberi választás miatt kampányszünetre készülő kongresszust gyors cselekvésre sürgette Bush, ám ez nem akadályozta meg a vita kialakulását az amerikai gazdaságtörténetben csak az 1929-1933-as világválság következményeinek felszámolásához mérhető, a költségvetés hiányát legalább a duplájára növelő állami mentőakcióról. Akörül konszenzus körvonalazódik, hogy a begyűjtött "mérgező" értékpapírok és kinnlevőségek kezelését, majd értékesítését egy olyasféle szervezetre bízzák, mint amelyik az 1980-as évek második felében kirobbant takarékpénztári krízis nyomán állami tulajdonba vett vagyont - főleg ingatlanokat - eladta. Az is valószínű, hogy a magának szabad kezet akaró pénzügyminisztérium válságkezelő tevékenysége fölött lesz valamilyen törvényhozási kontroll.

A Capitoliumon többséget élvező demokraták ugyanakkor azt szeretnék, hogy a mentőövvel ne csak a magukat felelőtlenül túlspekuláló pénzintézeteket húzzák ki a csávából, hanem segítsenek az ingatlanjuk értékvesztésével szembenéző, a kamatok emelkedése miatt hiteleiket törleszteni képtelen amerikaiaknak is. Azt is követelik, hogy a bankok és brókerházak megmentésének árát fizessék meg azok is, akik a minél magasabb hozam utáni ámokfutásukkal a pénzügyi katasztrófát okozták. Ezért a demokraták azt javasolják, hogy a mentőövet elfogadó cégeknél korlátozzák a felső vezetők fizetését, sőt azoktól, akik a káosz előidézésében szerepet játszottak, majd a viharfelhők gyülekezésekor magas végkielégítésekkel távoztak, vegyék vissza az elmenetelükkor kapott pénzt. Mindkét szankciót ellenzi Paulson, aki korábban a Goldman Sachs brókerház élén is állt.

A Wall Streeten végigsöprő pénzügyi cunami az elnökválasztási kampányra is hatással volt. Barack Obama demokrata elnökjelölt a gazdaság bajainak előtérbe kerülésével a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint előnyt szerzett a republikánus John McCainnel szemben, és nem is mulasztott erre rájátszani, amikor a válságért Bush, illetve a republikánusok elhibázott gazdaságpolitikáját tette felelőssé. A múlt hét során önmagával többször is ellentmondásba kerülő - a gazdasághoz bevallottan nem értő - McCain viszont a Wall Street mohóságában látja az okot, és erélytelenséggel vádolja, ezért leváltásra érdemesnek tartja a tőzsdefelügyeleti bizottság Bush által kinevezett elnökét, Christopher Coxot.

A felelősök kutatása nem áll meg a jelennél. A kialakult helyzet higgadtabb elemzői szerint a demokrata és a republikánus törvényhozók sem siettek béklyót vetni a spekulánsokra, a pénzügyi szektor deregulációja pedig Bill Clinton elnöksége alatt gyorsult fel, amikor 1999-ben felülírták az éppen a nagy gazdasági világválság tapasztalataiból kiindulva a kereskedelmi és a befektetési banki tevékenységet szétválasztó Glass-Steagall törvényt. Feszegetni kezdték a visszavonulása után is glóriával övezett volt Fed-elnök, Alan Greenspan szerepét is, aki éppúgy a monetáris politika irányítója volt az internetes lufi felfújódása idején, mint amikor a mostani krachot eredményező ingatlanpiaci spekuláció elindult.

A közgazdasági tankönyvek korszakhatárként jegyzik majd az eseményeket. A Wall Street erőviszonyait és működését átrendező válság - amelynek során a Bear Stearns és a Lehman Brothers összeomlásával, a Merrill Lynch felvásárlásával, valamint a Goldman Sachs és a Morgan Stanley klasszikus bankholdinggá alakulásával eltűnt az önálló, befektetési banki szerepet is játszó brókerház - újraszabályozási hullámot indíthat el. Ez a pénzpiac működési feltételeit szigoríthatja - újabb lendületet adhat például a nagyban spekuláló árfolyam-kockázati alapok megrendszabályozásának -, egyben egy időre le is zárhatja az 1980-as évek elején még Ronald Reagan által elindított deregulációs korszakot.

Súlyos csapást szenvedett a szabadpiaci gazdaságpolitika eszméje is. Az amerikai állam modern időkben példátlan - és a washingtoni gazdasági dogmával szembemenő - beavatkozásán a magukat a válság legújabb hullámától biztos távolságban érző európaiak is élcelődnek, a baloldalról érkező kritika viszont gyilkos lesz. A piaci folyamatok fölött csupán őrködő állam presztízse nagy pofont kapott, és csorbul Amerika világgazdasági érvrendszere is. Korábban ugyanis - például az 1998-as ázsiai pénzügyi válság idején - a meghatározó részvényes Washington nyomására az IMF mindig azt, a piac öntisztulási folyamatát hangsúlyozó, az állam szerepét szigorúan kordában tartó receptjét erőltette rá a krízistől szenvedőkre, amelynek keserű pirulájából most az USA - igaz, egy magasabb rendű érdekre, a világgazdasági káosz elkerülésére hivatkozva - nem kért.

NAGY GÁBOR