"Bár az utóbbi hetek politikai eseményeinek szereplői nem vonták kétségbe azt az alaptételt, hogy bármely politikai törekvés csakis az alkotmány keretei között érvényesülhet, a történteket végig a jogi bizonytalanság lengte be" - írta Sólyom László két évvel ezelőtt a HVG-ben megjelent, a Medgyessy Péter miniszterelnöki lemondása nyomán kialakult közjogi helyzetet értékelő cikkében (HVG, 2004. szeptember 4.). Az utóbb köztársasági elnökké választott alkotmányjogász-professzor akkor úgy látta, a politikai szereplők kiállták a jogállamiság próbáját. A kérdés ma újra aktuális: hogyan kezelik majd a múlt vasárnapi önkormányzati választások után kialakult, megváltozott belpolitikai szituációt az ellenérdekű felek. Azt még a koalíciós pártoknál sem vonják kétségbe, hogy képviselőik a hétvégi megméretésen összesítésben alulmaradtak az ellenzékiekkel szemben. Még azt az olvasatot sem hárítják el, hogy az eredményekben egyfajta, a kormányzati "nagypolitikával" szembeni választói elégedetlenség is kifejezésre jutott. A kérdés az, hogy mindez - a változatlan parlamenti erőviszonyok mellett - milyen "kötelezettséget" ró, s róhat-e egyáltalán bármit is, a többséget alkotó kormánykoalícióra.

Az elkövetkező hetek legvalószínűbb forgatókönyvének az látszik, hogy Gyurcsány Ferenc nem mond le, az általa kezdeményezett parlamenti bizalmi szavazáson a koalíció nem vonja meg tőle a bizalmat, és belátható időn belül nem kerül sor előrehozott választásokra sem. A pénteki bizalmi szavazástól való távolmaradását már előre bejelentő Fidesz és KDNP, illetve az ellenzéki MDF számára a Gyurcsány eltávolítására szolgáló - egyben új választások kiírását helyettesítő gyors megoldás - a konstruktív bizalmatlansági indítvány benyújtása lehetne. A miniszterelnök megbuktatásához - s ezzel párhuzamosan új kormányfő állításához - azonban az ellenzéknek a kormánypártiak egy részének (minimum 9 képviselőnek) a szavazatára is szüksége lenne. Ők viszont a jelen állás szerint aligha teszik meg azt a szívességet, hogy kiszolgáltassák az ellenzéknek a baloldal vezetőjét, aki meggyőzőerőben, szónoki képességekben talán csak egyedül tudja felvenni a versenyt Orbán Viktorral.

Az alkotmány biztosította "stabilitási nyereséggel" szemben így az ellenzék most egyfajta demokratikus deficitként igyekszik láttatni, hogy nincs jogi lehetőség a kormányfőváltás kikényszerítésére. Orbánnak az MSZP-hez intézett, Gyurcsány lemondatását követelő - csütörtökön lejáró - 72 órás ultimátuma ilyesformán leginkább csak ürügy az utcai nyomásgyakorlás egyfajta "legalizálására". Ehhez pedig a muníciót nem csupán a vasárnapi siker adhatja a Fidesz elnökének, hanem az is, hogy a történtek nyomán az ellenzék "zsarolási" potenciálját tovább erősítheti, ha beindul a győzteshez húzás mechanizmusa. Mindezek ellenére aligha van realitása ma Magyarországon például egy olyasfajta utcai rezsimbuktatásnak, mint amilyenre az elmúlt években Ukrajnában, Szerbiában, Grúziában és Belaruszban történtek kísérletek, s amelyeknek olyan közös karakterjegyeket felmutató "forradalmi technikáit" ismerhette meg a világ (hasonló jelképek használata, humoros és performansz jellegű tiltakozási elemek alkalmazása, polgári engedetlenségi formák), ami arra enged következtetni, hogy azonos szellemi bázisból kiinduló "demokráciaimportról" volt szó (HVG, 2004. december 25.). A Fidesz mostani "narancsos tiltakozása" azonban sem technikáiban, sem célkitűzéseiben nemigen hasonlítható az előbbiekben említett, leginkább a korlátozott demokráciákban szokásos megmozdulásokhoz. Orbánnak úgy kell az utcán lennie, hogy közben az unió bizalmát továbbra is élvező Gyurcsány szalonképes versenytársa maradjon. Eközben viszont azzal is számolnia kell, hogy ha a belpolitikai hadszíntéren nem mutat kellően erélyes fellépést, akkor a jobboldalon megerősödhet egy olyan parlamenten kívüli erő, amelytől később neki is vissza kell foglalnia - a szó átvitt és valódi értelmében - a Kossuth teret.

A pénteken minden bizonnyal meginduló ellenzéki demonstrációsorozat ilyesformán leginkább egy olyan permanens tömegrendezvénynek ígérkezik, amilyenre mostanában az ugyancsak megosztott Mexikó szolgáltat nemzetközi példát: ott ugyanis a minimális szavazatkülönbséggel hatalomra került elnök riválisát támogató tömegek hónapok óta lényegében megszállva tartották Mexikóváros központját (HVG, 2006. szeptember 29.). S bár a tiltakozás ereje az utóbbi időben némileg csillapodott, egy-egy nemzeti ünnepen még ma is több mint 1 millióan gyűlnek össze a főtéren, hogy megerősítsék: nem fogadják el a hivatalában amúgy bírósági döntéssel is megerősített elnök hatalmát.

DOBSZAY JÁNOS