Bartók: A kékszakállú herceg vára
Magyar Állami Operaház
2009. október 11., 14.

Nekirugaszkodtak angolok angolul, és németek, angolok, amerikaiak, oroszok magyarul, játszották a Salzburgi Ünnepi Játékokon, számtalanszor bemutatták koncertszerűen, és jó néhányszor avantgárd és hagyományos színpadi keretekben. Kiforrott, nagynevű dirigensek és karmestertanoncok jóformán ugyanazzal a vehemenciával próbálták birtokba venni. Néhányuknak már csaknem egészen megadta magát a mű, ám – mint valami élő szervezet – egyesek keze alatt több, másoknál több titkot megtartott magának.

© Fábián Éva

A dalszínház megnyitása 125. évfordulóját új Kékszakállú-interpretációval ünnepelte, ritka megközelítésben. Az amúgy is kínzó problémát, nevezetesen: mi mellett játsszák az egyfelvonásos operát, ami egyedisége miatt többnyire minden más darabot „ledob” magáról, nem volt szükséges megoldani. Fischer Ádám ötlete alapján egymás után kétszer hangzott el az opera. Aki azonban azt hinné, hogy kétszer egy kettővel egyenlő, ezúttal jócskán téved. Nem két Kékszakállút látott, hanem egyet, egy olyan új művet, ami elkezdődik, és bár szöveg és partitúra szerint az első rész az „És mindég is éjjel lesz már” szavakkal zárul, mégsem fejeződik be.

Az első Kékszakállú megalapozza a szünet után következő másodikat. Az első nem bonyolódik túl komplikált értelmezésbe: adva van egy naiv fiatal lány, aki megszédül az érett férfitól. Egy azonos korú nőnek ez a „pasas” kevés lenne, mert alig tesz valamit Judit meghódításáért, elfogadja a nő rajongását, de valójában idegesíti, hiszen sejti, hogy ez a sztori sem végződhet másként, mint a többi. Azért belemegy a játékba, aminek a végkifejletét ismeri.

Míg az első részben a „Megérkeztünk” olyan tényközlés, amire újfajta reakciót vár a herceg Judittól, a második rész első szava inkább azt jelenti: na, itt tartunk. Itt két ember érzelmi játszmájának tanúja a néző, isten tudja, hány esztendeje folyó kölcsönös emocionális zsarolás zajlik, azzal a feszültséggel, hátha mégis van egy pont, amelynél kizökkenhet, új irányt vehet a kapcsolat. Ebben a részben a testi agresszió erős: az első sóhajtás előtt például a Kékszakállú „szinte odakeni” a kanapéhoz követelőző Juditot (fölsejlett, lehet, hogy egy halott gyerek emléke terheli a kapcsolatot, Kovalik Balázs miskolci rendezésében már utalt egy ilyen értelmezési lehetőségre).

Szükség volt-e az érzelmi libikóka széles horizontú ábrázolásához a kétrészes előadásra? Lehetett volna, de ez az interpretáció nem igazolta elég meggyőzően a szükségességet. Hartmut Schörghofer bevált „tettestársa” Fischer Ádámnak. Kitűnő színházi szakember, de nem olyan rendező (a rendezői tevékenysége másodlagos), akinek elég szellemi muníciója lenne ilyen nagy ívű produkciókhoz. A Művészetek Palotája-beli Ring záródarabjában, Az istenek alkonyában például már öncélúvá vált az a képi világ, ami A Rajna kincsében és A walkürben olyan érdekes, és a Siegfriedben még elég hatásos. A monumentális, forgó tükörlapokra és a mögéjük vetített képek szimbólumrendszere nem új szellemű, egyike-másika pedig gusztustalan.

A premier vokális bizonytalanságai arra indítottak, hogy még egyszer meghallgassam a produkciót – a második előadás lényegesen kiegyensúlyozottabbnak, csiszoltabbnak hallatszott. A zenekari játék disztingváltabb volta segített Vizin Viktóriának és Szabó Bálintnak, és nyilván erősítette őket a tapasztalat, tényleg el tudják kétszer énekelni a darabot. Az egész előadásban Judit alakja domináns, ez eredhet Vizin rendkívül erős személyiségéből és Schörghofer elképzeléséből is. Az énekesek először találkoztak ilyen erős lelki-fizikai igénybevételű Kékszakállúval. Ha érik bennük a zenei és főként a gondolati anyag, izgalmasabb párost alkothatnak.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely