Alma Mater Koncertek
Kelemen Barnabás és Kokas Katalin (hegedű), Pertis Zsuzsa (csembaló)

Az első félidőben Kelemen Barnabás és Pertis Zsuzsa olyan közvetlenséggel és természetességgel muzsikáltak, mintha otthon, a négy fal között, csak maguknak játszottak volna. Anya és fia muzsikálása tökéletes harmóniát sugárzott – a szülő–gyermek kapcsolat ezáltal eszményi kamarazenében nyilvánult meg. Ők azonban nem a Ránki–Klukon-féle, minden részletre kiterjedő, tudatosan megtervezett előadói stílus képviselői, hanem a kötetlenebb, a pillanatnyi érzéseknek szabad utat engedő felfogásé. És ami most is lenyűgözte a hallgatót: Kelemen Barnabás hegedűhangja. Nem is a hangképzés érzékenysége, a vonó végességét meghazudtoló dallamok, hanem játékának az a jellegzetessége, amit úgy határozhatnánk meg: jó ízlés és stílushűség. Az E-dúr szonáta első tételében le-föl futkározó skálamenetek rugalmassága, a második ráadásnak adott Bach-tétel (Siciliano a c-moll szonátából) táncossága, az előadásmód kecsessége, nemessége, bája, mind-mind a hallgató szívéhez szólt. Bámulatra méltó, ahogyan ez a fiatalember maga mögött hagyta a tanulóévek gyermekbetegségét, a minden hangot egyformán megvibráló játékmódot, és nagy művészek – elsősorban talán az osztrák Thomas Zehetmair – nyomán rájött, hogy a hangszín, a hangképzés legalább olyan változatosságot kínál, mint a hangerő (dinamika) vagy a tempó szabadsága. Úgy érzem azonban, hogy Kelemen Barnabás még abban a fázisban van, amikor ezek a játékmódok nem mindig szervesülnek zenei elképzeléseihez; néhol öncélúak, mintha kísérletezne velük; a G-húr (amely a legalsó és a legzengőbb) pedig még sokszor csábítja vastag hangzásra. Nem mindig találtam természetesnek Kelemen frazeálását (zenei mondatalkotását) és dallamformálását sem; főleg a gyors tételekben a motívumokat egyenként „megdolgozta”, mintha nem bízott volna muzsikus-ösztöneiben. Úgy éreztem: zenélni akar. Pertis Zsuzsa mindenhová követte: ideális kamarapartnerhez méltón csak az indokolt pillanatokban lépett ki a hegedű árnyékából.

Szünet után felesége, Kokas Katalin szegődött Kelemen Barnabás partneréül, de nem csak a társ, a hangszer is változott. Kelemen ugyanis az Indianapolis-i verseny első díjaként kölcsönkapott Stradivarit lecserélhette arra a Guarneri del Gesù mesterhangszerre, amelyen a nemrég elhunyt Kovács Dénes játszott, és amelyet a Zeneakadémia bizottságának döntése értelmében a következő öt évben Kelemen használhat majd. A ma már a francia hegedűiskola megteremtőjeként tisztelt és – egyelőre inkább csak külföldön – egyre többet játszott barokk zeneszerző, Jean-Marie Leclair két hegedűre írott duószonátái csendültek fel a fiatal művész-házaspár előadásában. A két hangszer hangját legtöbbször nem lehetett egymástól megkülönböztetni, de a teljes hasonulás helyett néhol jó lett volna plasztikusan érzékeltetni a szólamokat. Az összecsendülő-pendülő hangok között Kokas Katalin szólamát éreztem itt-ott labilisnak, ami hol a tempóból zökkent ki, hol pedig intonációban bizonytalanodott el. Megjegyzem, mindez a zene lényegét nem érintette; a Zeneakadémia nagytermébe vitt házimuzsika különleges légkörével, családias hangulatával így is elvarázsolta a közönséget.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely