A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar koncertje korabeli hangszereken
Haydn: Az évszakok
Km.: Korondi Anna, Szappanos Tibor, Hámori Szabolcs (ének), Gyöngyösi Levente (fortepiano)
Karmester: Vashegyi György

Vashegyi György, karmester. Csiszoltan szóltak © Gramofon

Az európai eszme- és zenetörténet kegyelmi pillanatában született meg Haydn utolsó oratóriuma, az Évszakok. Különös és furcsa mű, a zeneszerző a 19. század első évében, 1801-ben fejezte be. Schubert, Weber és a fiatal Wagner hangját jósolja, eszmei gyökerei azonban a 18. század közepéig nyúlnak vissza, Rousseau problémátlan és romlatlan, ösztönösen helyesen cselekvő, egyszerű emberei szólalnak meg benne. Simon, Lukács és Hanna – az oratórium népi figurái – mit sem tudnak a Mozart-hősöket gyötrő kétségekről, s úgy tűnik, hogy maga Haydn sem látja még a születőben lévő modern embert. Azokat a schuberti, weberi és wagneri „hősöket”, akik reménytelenül zuhannak bele végzetükbe. Schubert téli vándora soha nem tér haza, Haydn telének éjszakai utazóját meleg kunyhó és barátságos emberek fogadják; Weber a vadászokat és az egyszerű falusi embereket nosztalgiával idézi meg, Haydn parasztjai valóságos figurák, énekük mentes a nosztalgiától. Wagner Sentája saját tragikus sorsát jósolja meg a fonóban, Haydn Hannája egy furfangos lányról dalol, aki megleckézteti a gazdag uraságot. Ez a lány nem szédül meg egy pillanatra sem, nem úgy, mint Mozart Zerlinája. S a 18. század metafizikaivá váló Istene - a korszak divatos panteista közhelyei dacára - Haydnnál eleven valóság, aki kézen fogja a jóakaratú embereket. Hogy 1801-ben meg lehet-e énekelni ilyennek a Teremtőt, az kérdés, a mű korabeli elsöprő sikere azonban arról tudósít, hogy a nagyközönség szerette volna még ilyennek látni.

Február 12-én, a Nemzeti Hangversenyteremben Vashegyi György vezényletével az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus adta elő a kompozíciót. Úgy éreztem, hogy játékukból hiányzott a mű naivitását hitelessé tevő üde hang, és hogy ezzel a néhol komolykodó előadással Haydnt szerették volna megvédeni a 21. század szkeptikus közönségétől. A produkció erőssége, mint oly sokszor, a remek kórus volt. A mindig csiszoltan játszó zenekarból ezúttal ki kell emelnem a fafúvósokat, élükön a szólóoboást: a zsánerjelenetek hangfestéséhez, hangulatához – a hajnalt köszöntő kakastól a sípján muzsikáló pásztorig – döntően járult hozzá. Imponálóan szóltak a natúr rezesek, különösen szép volt az Ősz tétel vadászjelenetének kürt-kvartettje. Az énekes szólisták közül ketten, Szappanos Tibor és Hámori Szabolcs beugróként mentették meg a produkciót. Előadásuk fogyatékosságait (nem volt igazán sok) ennek rovására lehet írni. Korondi Anna biztonsági éneklése nem sok teret adott a karakterek színes kibontásának. Igazodott az előadás alapkoncepciójához, s nem akarta Haydn színes realizmusát nyers és friss színekkel közvetíteni. De ez a pasztelles interpretáció mégsem nélkülözte a fényt. Vashegyiék megindítóan szólaltatták meg például a Nyár tétel napfelkelte-zenéjét vagy a Tél tompuló fényeit.

A zene és a szöveg rácsodálkozások sorozata, nem lehet véletlen, hogy a librettó kulcskifejezése a „nézd!”, „Nézz szét a szellős mezőkön! Nézd az ebet, hogy szimatol a fűben!”, „Nézd, amott a dombon!”. Csupa tágasság, csupa hirtelen képváltás, csupa váratlan odafordulás. Az előadás ebből a tágasságból, a képek villódzó sokféleségéből nagyon keveset adott, mintha hiányzott volna a muzsikusokból a gyermeki kíváncsiság. Mintha nem hinnék, hogy „közeleg már az édes tavasz”.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely