Gramofon és hvg.hu

Új sorozat indult a hvg.hu Kultúra rovatában. A Gramofon című zenei lap munkatársainak kritikai műhelye ír számunkra komolyzenei, illetve jazz koncertekről, eseményekről elemző, orientáló írásokat. Célunk a tájékoztatáson túl egy, a hazai sajtóban talán kissé elhanyagolt műfaj, a zenekritika újbóli meghonosítása.

A Csillagok, csillagok programját Liber Endre, a Hangvető Zenei Társulás vezetője és Lakatos Róbert brácsaművész állította össze. Az ötlet nem friss, hiszen a Muzsikás együttes a Royal Albert Hallban és a budapesti Zeneakadémián is óriási sikerrel mutatta be jó hét-nyolc évvel ezelőtt Bartók-albumát, amelyen Alexander Balanescuval közösen játszották a Hegedűduókat és azok ihletforrásait, az eredeti népdalokat. Lakatos Róbert kettős zenei irányánál fogva gondolhatta ezt a vonalat most tovább: a felvidéki brácsa- és hegedűművész tanult és tapasztalt komolyzenész, aki szlovákiai és nyugat-európai szimfonikus zenekarokban egyaránt rendszeresen dolgozik. De másrészt eszmélő korától fogva figyelmes rajongója a felvidéki és erdélyi magyar népzenéknek – aki látta őt a Hagyományok Házában vagy most a MüPá-ban, az tudja: hiteles tolmácsolója is a dallamoknak, amikor brácsával vagy hegedűvel a prímet húzza.

A program tematikus összeállítása, igényessége méltó Bartók szellemiségéhez. A címadó Csillagok, csillagok népdal végigkísérte az egész kétrészes koncertet, és harmonikusan illeszkedett a programba, amely a magyar kortárs előadó-művészet szinte teljes spektrumát – így a klasszikus, a folk- és a jazz-zenét – egyaránt felölelte. Ám az igényes előadásokat, a zenészek felkészült teljesítményét több kedvezőtlen tényező is beárnyékolta.

Rögtön a koncert elején, Petrányi Judit szerencsétlen felkonferálását kényelmetlen feszengéssel hallgatta végig a közönség:  félmondatonként váltott magyarról angolra, majd vissza – elhúzódó, szétszabdalt szövegéből nem lehetett helyre rakni az információ-törmelékeket. Ezek után felszabadító érzés volt a lezser eleganciával felvonuló művészek látványa, ám hamar kiderült: népzenét, táncházi muzsikát hallgatni a koncerttermi zsöllyék fogságában –  kényelmetlen élmény. Bár Konrád György és Lakatos Róbert Bartók-duói, később pedig Vizeli Balázs és Gombai Tamás hegedűprímjei, Szalóki Ágnes és Korpás Éva éneke, dudautánzása, Berecz András hangulatos kántálása és nem utolsó sorban Balogh Kálmán cimbalomjátéka egyaránt remek hangulatot igyekeztek teremteni. Ám nyilvánvalóvá vált, hogy ez a muzsika nem csak hallgatni való: aktív részvételre, táncra, énekre, de leginkább közösségbe hívogat. Ez a közösség pedig nem egyenlő a koncertterem csücsülő, passzív közönségével, amelyik hiányérzetével küszködve nem is mozdult ki az egyentapsok tiszteletköreiből – az átütő siker az est további részéből is elmaradt.

Más körülmények is rányomták bélyegüket a Csillagok, csillagok produkciójára. Fájó volt látni, hogy a színpadon ülő művészek sorából csupán egyvalaki hiányzott: Szabadi Vilmos hegedűművész. Megjelent ő is később, amikor jelennie kellett, pedánsan. Lejátszott négy hegedűduót (Konrád Györggyel és Gombai Tamással közösen), végigjátszotta az Este a székelyeknél és az Első Rapszódia tételeit (zongorakíséret: Homor Zsuzsanna). A művész ihletettsége erőteljesen megkérdőjelezhető, ráadásul előadását követően minden alkalommal levonult a színpadról. Mindez azt üzente, hogy a komolyzene képviselői egyszerűen nem hajlandóak közösséget vállalni zenéjük legmélyebb gyökereinek képviselőivel. Az egyetlen igazi kapcsolat abban a pillanatban jött létre, amikor Szabadi szolid főhajtással méltatta Balogh Kálmán szédületes cimbalomszólóját, amelyet valóban élvezhetett a közönség. Minden más alkalommal csak ültek a színpadon a „szegénylegények”, miközben hallgattak egy tőlük idegen, idegenkedő zenét. Aztán játszottak ők is, ám a másik nem volt kíváncsi az övékre. Az Este a székelyeknél tolmácsolását követően Szabadi a következő zeneszám kellős közepén somfordált le a színpadról, elvonva a közönség figyelmét, nehogy véletlenül is meg kelljen osztania a színpadot „kollégáival”.

Nem volt meggyőző a két jazz-produkció sem: Dresch Mihály két szerzeményét ugyan nagyon szépen, mély empátiával, eredeti népdalfelvezetéssel átkötve fújta. Balogh Kálmán és Novák Csaba ritmusszekciójából Novák volt az érzékeny pont: a betanult bőgőkíséretből hiányzott az a lelki súly, amely Dresch állandó bőgősének, Szandai Mátyásnak a stílusában oly érzékletes. Nem is értem, miért Novákra és miért nem Szandaira esett a szervezők választása. Bár Novák valóban első osztályú, ha Balogh Kálmán saját zenekarában játszik, Dresch muzsikájához Dresch zenészeire van igazán szükség, hogy a kíséret ne csak merev háttér, hanem közösségi élmény egyenrangú része legyen.

Az erőviszonyok megmaradtak tehát, ha feltétlenül a különböző zenészek különböző státuszának szomorú témáját kell boncolgatnunk. Erre késztetett az előadás, hiszen a várt katarzis elmaradt. A tátongó szakadék fölé Liber Endre és Lakatos Róbert mégoly nemes kísérlete sem tudott hidat verni: egyik oldalán a komolyzene elefántcsonttornya, másik oldalán a népzene és a „könnyűzene” – bár már régesrégen nem ez a valóság, ebbe a félreérthető irányba torkolltak az est eseményei.

Fellépők:
Korpás Éva, Szalóki Ági, Berecz András – ének
Szabadi Vilmos, Gombai Tamás, Vizeli Balázs – hegedű
Lakatos Róbert, Konrád György, Mester László – brácsa
Dresch Mihály – szaxofon, furulya
Kovács Ferenc – trombita, hegedű
Novák Csaba, Doór Róbert – nagybőgő
Balogh Kálmán – cimbalom
Homor Zsuzsanna – zongora

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely