Rezsicsökkentési licit indult meg szinte a teljes politikai spektrumon belül. Kezdődött azzal, hogy a kormány január elsejétől tízszázalékos díjcsökkentést rendelt el a gáz-, a villamosenergia- és a távhő árában, melyet először a februári számlákon lehetett érzékelni.

A sikeren felbuzdulva szerdán a frakcióban döntés született arról, hogy július elsejétől csökkentik a víz-, a szemét-, a csatornadíjakat, illetve a palackos gáz és a kéményseprési kiadásokat is. Szemmel láthatóan a rezsicsökkentési láz a választások idejére fog a csúcsra járni, amiből az MSZP és a Jobbik is ugyanazt a következtetést vonta le: nemcsak támogatják a rezsidíjak központi megkurtítását, hanem ennél még nagyobb mértékű és szélesebb körű csökkentést is elképzelhetőnek tartanak.

A terhek átrendeződésének iránya egyértelmű: a lakosság helyett a szolgáltatók, illetve az ipari nagyfogyasztók fizessenek többet. Mindegy, hogy az mennyire rontja le az eredményüket, mennyire ássa alá a versenyképességüket vagy veszélyeztet munkahelyeket. Amelyik magántulajdonban lévő piaci szereplőnek ez nem tetszik – annak el lehet menni.

Harc a modellek között

Ha végignézünk Európán, a lakossági rezsidíjak csökkentésére olyan mértékű frontális támadás még sehol nem indult, mint Magyarországon. Ugyanakkor az mindenhol nagy dilemma, hogy a közműszolgáltatások díjszabásánál mekkora legyen az adóteher és hogyan alakuljon a lakossági és a nagyipari ár.

Német számláló

Horváth Szabolcs

Ha csak az árampiacokat nézzük, a német modell alapvetően a nagyipari fogyasztókat kíméli, hogy a versenyképességüket óvja, a háztartásoknak pedig alaposan ki kell venniük a részüket az úngynevezett energiaátállás (az atomenergia lecserélése megújuló energiára) költségeiből. Franciaországban ellenben Európa egyik legalacsonyabb áramdíját kell fizetnie a lakosságnak és a kisvállalkozásoknak, ott a nagyipar vételez átlagosan 20 százalékkal drágábban áramot, mint a német. Orbán az Európai Bizottság által is kifogásolt francia utat választotta, ám gyakorlatilag minden szektorba ezt a mintát vinné be, nagyon magyarosan átültetve a hazai viszonyokra.

A francia lakossági fogyasztók Európa egyik legalacsonyabb villanyárát fizetik (0,142 euró/kWh), köszönhetően az ország hatalmas nukleáris iparának (az áram több mint nyolcvan százalékát atomerőművek termelik). A fő ipari fogyasztók ugyanakkor amellett sem élveznek kedvező árszinteket, hogy egyes iparágakban (pl. alumíniumipar) a gyártási költségek 70 százalékát teszi ki az elektromos áram díja.

Németországban drágábban állítják elő az áramot és az áram adó- és illetéktartalma is magasabb – ez utóbbi azonban a nagyipari szereplőket megkíméli: nem kell elosztási díjat fizetniük, és “elszigetelték” őket a szén-dioxid illetékek miatt bekövetkező áremelkedésektől. A német lakosság hiába "élvezi" a szabad árampiac előnyeit, és váltanak egy évben nagyjából hárommillióan szolgáltatót, az áramdíjak így is magasabbak, mint a nyugati szomszédnál.

Változó hozzáállás

Franciaországban a lakossági áram árába be van építve az úgynevezett elektromos közszolgáltatások illeték (CSPE), melynek összege tavaly 0,4 cent volt, idén pedig 0,55 cent kilowattóránként. Elvben ebből fedeznék a megújuló energiaforrások támogatásának, az alacsonyjövedelmű háztartások szociális tarifájának, valamint az egységes nemzeti tarifarendszernek a pluszterheit. Csakhogy ez a kassza 2007 óta deficites, ami miatt a francia állami áramszolgáltató, a hazai áramtermelést és a nagykereskedelmet is felügyelő EDF 4,3 milliárd eurós veszteséget szenvedett el. Az állam az év elején kötött egy megállapodást az EDF-fel, eszerint 2018-ig az adósságot a finanszírozási költségekkel megnövelve (plusz 600 ezer euró) törleszti.

Az EDF hálójában

null

Az Európai Bizottság már évek óta versenyjogi eljárással fenyegeti Franciaországot, mert az állami áramszolgáltató lényegében monopóliumként viselkedve, olyan alacsonyan tartja az áram árát, hogy senki nem tud mellette labdába rúgni. A helyzet azonban változik, és ez nem csak az EDF-fel kötött paktumon látszik. Már korábban feloldották azt a tiltást, mely szerint az EDF által kínált áramot nem lehet továbbértékesíteni, és elrendelték azt is, hogy az atomerőművekben megtermelt árammennyiség egynegyedét át kell adni a konkurenciának (például a francia Sueznek és a német E.ON helyi szolgáltatójának), majdhogynem önköltségi áron. Így aztán a francia piac kicsit nyitottabb lesz. Ez részben annak is köszönhető, hogy az olcsó áram alapját jelentő atomerőművek elkezdtek kiöregedni, és az új nukleáris erőművek finanszírozásában már a versenytársak is részt vesznek. 2013 őszére készülhet el az energiaátállásról szóló törvény, amely a következő évtizedek energiastratégiájának az alapját jelenthetik: eldőlhet, Franciaország milyen mértékben és milyen forrásból kíván támaszkodni a megújulókra.

Az átállás nehézségei

Németországban, ahol az átállás már egy évtizede elindult, az áramnak nemcsak a termelői ára magasabb, hanem az adó- és illetéktartalma is jóval több, mint Franciaországban. 2012 végén a 19 százalékos áfa mellett 26 centbe került egy kilowattóra áram, amiből 7 cent volt a hálózati díj, átlagosan 1,8 cent a közműadó (ez az önkormányzatokat illeti meg a földjeiken átmenő vezetékek után), 2,05 euró az ökadó (klímapolitikai célokra, valamint a nyugdíjkassza hiányának csökkentésére fordítódik). Az áram árába ezeken kívül be van építve néhány kisebb díjtétel, ezek közül a megújuló energiaforrások elterjedésének támogatására szolgáló illeték a legjelentősebb, ez teszi lehetővé, hogy a nap- és szélerőművek üzemeltetői garantált áron adhassák el a megtermelt áramot a szolgáltatóknak.

A megújuló energiaforrás-illeték (EEG) a bevezetése óta a kilowattóránkénti 0,88 eurócentről 5,28 eurócentre drágult, aminek az összes többi teher drágulása mellett fontos szerepe van abban, hogy a német lakossági áram egyike a legdrágábbaknak Európában. Az EEG ráadásul egyre növekvő díjtétel. Peter Altmeier kereszténydemokrata környezetvédelmi miniszter fel is vetette, hogy maximálni kellene ezt úgy, hogy a következő években legfeljebb 2,5 százalékkal nőhessen. Emellett az a korábbi zöld párti javaslat is felvetődött újra, hogy az ipari nagyfogyasztóknak valamilyen mértékben be kellene szállniuk a finanszírozásba. Ez utóbbit a gazdasági miniszter elutasította, és ezzel valószínűleg Merkel is egyetért, miután ez a lépés rontaná a német ipar versenyképességét.

Az hogy valamilyen plafont kap az EEG, azért nem valószínű, mert akkor valakinek kárpótlást kellene fizetnie a nap- és szélerőművek üzemeltetőinek, hiszen nekik 20 évre szóló fixáras szerződésük van a szolgáltatókkal. Ha a kormány ezt meglépi, akkor garantáltan veszít a bíróságon. Vagy az áramszolgáltató, vagy az állam tömi be a hiányt. (Egyiknek üzleti, másiknak jogi akadálya lehet.) Az áramszámla azonban egyre több embernek okoz gondot Németországban is: tavaly több mint 600 ezer háztartástól vonták meg átmeneti időre az áramszolgáltatást. A német ellenzék egyre hangosabban követeli, hogy a nagyon alacsony jövedeleműeknek legyen egy speciális tarifa. Vagy állapítsanak meg egy felső határt, ami fölött nem kell fizetniük, vagy alacsonyabb alapdíjért juthassanak hozzá a szolgáltatásokhoz. A kormányban még nincs döntés – az ügy kényes, akár a szeptemberi választások is múlhatnak rajta.

Kiskerti erőmű

null

A liberalizáció csak bajt csinált

Orbán számára feltehetően nagy tanulság volt, hogy a privatizációs hullám és az áramszektor liberalizációja mindenütt szignifikáns áremelkedéshez vezetett, és egyedül Franciaország volt az, ahol alacsonyabb szinten stabilak maradtak az árak. Orbán a franciáknál visszaigazolhatta magának, hogy a lakossági áramár stabilitását a legkönnyebb egy állami mamut segítségével biztosítani, aminek nem a nyereségtermelés az első számú feladata. Egy ilyen cég akár azt is elviseli, hogy a fogyasztói árak szinten tartása érdekében átmenetileg veszteséget halmozzon fel. Az azonban jól látható:  egy idő után elkerülhetetlen, hogy valamilyen mechanizmussal az állam ne konszolidálja a szolgáltatót. A francia példa azért is lebeghetett Orbán szeme előtt, mert ott is nagyon fontos az atomenergia szerepe, és szintén napirenden van a nukleáris erőművek működési idejének hosszabbítása, illetve a kapacitás bővítése. A "gubanc" az, hogy Magyarországon az energiaszolgáltatókat privatizálták - igaz, jeles kormányzati erők már nem egyszer kinyilvánították, hogy akinek nem éri meg Magyarországon működni, azt nem fogják marasztalni.

Az energiaátállásban előrébb tartó Németország példája ugyanakkor jól mutatja, hogy a társadalmat érdekelté kell tenni az átállásban: ott még az emelkedő árak mellett is többségi támogatottsága van az energiastratégiának. Nemcsak azt mondják, hogy a megújuló energiatermelők kiszolgálására alkalmas hálózat befektetés a jövőbe, hanem rögtön megérezni az átállás előnyeit, ha az ember felszerel egy napkollektort vagy részese a zöldipar keltette gazdasági boomnak. Ugyanakkor Németországban sem fogják megúszni a dráguló áramszámla rémét a politikusok: erre majd vagy olyan választ adnak, mint a franciák (szabályozással kiegyenlítik az árak megugrását és időben elnyújtva fizetnek ellentételezést), vagy csak a rászorulóknak állapítanak meg speciális kedvezményeket.

Az alábbi 2012. novemberi, háztartásokra vonatkozó adatok a Europe's Energy Portalról származnak.