HVG

Károgó vészmadaraknak tekintették a Goldman Sachs amerikai brókerház elemzőit három éve, amikor azok azt jósolták, hogy a nyersolaj ára rövidesen az akkori duplájára, hordónként 100 dollárra emelkedik. A mostani, ennek is a duplájáról szóló előrejelzésüket viszont már nem söpörték hasonló magabiztossággal félre, a múlt héten a 125 dolláros határt is átlépett olaj ugyanis már mások szerint is könnyedén 150-200 dollárra drágulhat két éven belül, ha a piacot befolyásoló gazdasági és politikai körülményekben nem következik be változás.

A nevére immár sokszorosan rászolgáló fekete arany az idei év első kereskedési napján hódította meg a mérföldkőnek tekintett 100 dolláros szintet. A derűlátók akkor úgy vélték, a kis mennyiségű kötéssel az azt végrehajtó bróker csak a gazdaságtörténeti tankönyvekbe akar bekerülni, és az árfolyam újra két számjegyű lesz. Ez nem következett be, sőt május elején egy hordó (159 liter) már a tavalyi duplájába került. Azt pedig senki nem tudja megjósolni, hogy a világ legnagyobb fogyasztójának számító USA hosszú autózásokat, valamint gyakori repüléseket tartalmazó nyári szabadságolási szezonjának kezdetével meddig szalad az ár.

Az árrobbanás mögött a megszokottnak mondható tényezők állnak. A jelenleg napi 87,2 millió hordós globális fogyasztást (amiből 20,6 millió az USA, 7,2 millió Kína és 5,2 millió Japán részesedése) éppen csak fedezi a kínálat. Így manapság minden, az ezredforduló idején - amikor az olaj ára még 20 dollár alatt is volt - legfeljebb átmeneti problémát okozó kitermelési nehézség vagy finomítói leállás kisebb pánikot kelt a piacon. A feszültségre visszatérően ismételgetett indok az egy évtizede még nettó olajexportőr Kína energiaéhsége. Négy éve, amikor az olaj ára átlépte a 40 dolláros határt, a globális fogyasztás napi 83,4 millió hordó volt. Az eltelt időben a fejlett ipari országok részesedése 500 ezerrel, 48,9 millió hordóra mérséklődött, miközben Kína igénye napi 1,5 millió hordóval nőtt, de 1,3 millióval többet használnak föl a világ kitermelésének meghatározó részét adó Közel-Keleten is.

HVG

A keresleti kilátások nem biztatóak. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) előrejelzése szerint a jelenlegi ütem fennmaradása esetén 2015-re napi 98,5 millió hordóra emelkedhet a globális fogyasztás, és a növekményért elsősorban India és Kína lesz a felelős. A kereslet kielégítése elvileg nem lehetetlen, hiszen iparági becslések szerint amióta a nyersolaj ipari célú kitermelése az 1850-es években megindult, az emberiség mintegy ezermilliárd hordónyit hozott a felszínre, és még kétszer ennyi rejlik a mélyben. A gond viszont az, hogy az újabb mezőket egyre költségesebb és műszakilag bonyolultabb termelésbe vonni, ráadásul az olajban gazdag országok - Venezuelától a Közel-Keleten át Oroszországig - féltékenyen óvják készleteiket a multinacionális cégektől.

Újra felértékelődhet a kitermelésével a piac mintegy harmadát ellátó Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) a szerepe. Az alternatív források ugyanis kapacitásuk határára érkeztek. Az északi-tengeri olajkincs - amin Nagy-Britannia és Norvégia osztozik - kimerülőben, és beigazolódni látszanak azok a figyelmeztetések is, hogy az elmaradt beruházások miatt csökkenésnek indul az orosz kitermelés, Alaszkában pedig környezetvédelmi félelmek gátolják a bővítést. Szabad kapacitása már csak Szaúd-Arábiának van, ám a napi 2 millió hordó többletet jelentő csapot a sivatagi királyság nem hajlandó megnyitni, hiszen a magas ár valóságos pénzesőt hoz az OPEC-tagok számára.

Rossz néven veszik Rijád vonakodását Washingtonban, és ezt a héten Szaúd-Arábiába látogató George W. Bush amerikai elnök is érzékelteti majd vendéglátóival (lásd Hetven bő esztendő után című írásunkat). Az olaj drágulása az USA törvényhozásában is politikai hullámokat keltett: a demokraták egy része szeretné monopóliumnak minősíteni - és ezzel az amerikai trösztellenes törvény hatálya alá vonni - az OPEC-et, míg mások a fegyverszállításokat tagadnák meg Szaúd-Arábiától, ám mindkét kezdeményezést elnöki vétó fenyegeti.

A gallononként (3,8 liter) átlagosan 3,5 dollár fölé emelkedett amerikai benzinár - ami literenként 150 forintnak felel meg - fölélesztette az USA politikusainak populista hajlamait is. Az elnökválasztási kampányban a republikánus John McCain és a demokrata Hillary Clinton is azt szorgalmazta, hogy a nyári utazási szezonra függesszék fel a benzinre gallononként 18,4, illetve dízelolajra 24,4 centes szövetségi adó kivetését, amit az egykori first lady ellenfele, Barack Obama és az amerikai közgazdászok döntő többsége őrültségnek tart. Érvelésük szerint ez nem mérsékelné érdemben az árakat, jelentősen megcsapolná viszont az amúgy is súlyosan deficites költségvetés bevételeit. Választási időszakban a populizmus persze nem új, hiszen amikor 2000 februárjában az olaj az akkor meghökkentőnek tartott 34 dollárra emelkedett, Bill Clinton elnök elérte az OPEC-nél a kitermelés napi 1,7 millió hordós emelését, majd még az USA stratégiai olajtartalékaiból is eladott a benzinárak letörésére, hogy segítse - végül mégis elbukott - demokrata utódjelöltjét, Al Gore-t a Fehér Ház megszerzésében.

Indokoltabb ötletnek tartják azt a másik demokrata kezdeményezést, hogy az olajra kötött határidős ügyletek esetében a tranzakció értékének jelenlegi 5-7 százalékáról legalább 25 százalékára emeljék a letét összegét. Általános ugyanis a vélemény, hogy az olaj év eleje óta tartó drágulásában akár 30 százalékos súllyal bírhat a tisztán a pénzügyi hasznot szem előtt tartó - főleg az amerikai tőzsdéken folyó - spekuláció. Az olajpiacon is megjelent az a forró pénz, amely a hitelpiaci válság és a részvénypiacok emiatti elbizonytalanodása következtében új játékteret keres a nyersanyagok kereskedelmében, tovább élezve a kereslet-kínálati feszültségeket az ipari fémektől az energiahordozókon keresztül az élelmiszerekig.

A politikusok legkedveltebb célpontjai az olajtársaságok, amelyek az első negyedévet rekordnyereséggel zárták. A világ legnagyobb, tőzsdén jegyzett olajcége, az amerikai Exxon Mobil az első három hónapban 10,9 milliárd dolláros profitot ért el, társa, a Chevron története legjobb negyedévét zárva pedig 5,2 milliárdosat. Európában a brit-holland Royal Dutch Shell 3,3 milliárd, a brit BP pedig 3,9 milliárd fontot kaszált ugyanezen időszakban - vagy ahogy a londoni lapok azonnal kiszámolták, ketten együttesen óránként 3 millió font nyereségre tettek szert -, emiatt ők is támadások kereszttüzébe kerültek.

Londonban csakúgy, mint Washingtonban, különadót vetnének ki a nyereségükre, amit viszont közgazdászok ésszerűtlennek tartanak, mondván, ez a lépés kiszámíthatatlanná tenné a cégek pénzügyi tervezését, ráadásul azok a nagyobb nyereségből több pénzt fordítanak új lelőhelyek feltárására és kiaknázására: a Shell például 27 milliárd dollárt szán erre az idén, ami a vállalati történet eddigi legnagyobb értékű beruházási programja. A benzinért literenként már 1,1 fontot fizető britek haragját - aminek április végén Londonban 250 teherautó felvonulással adott hangot - viszont növeli, hogy ennek ellenére a Shell és a BP az első negyedéves eredményből 1,2 milliárd, illetve 1,3 milliárd font osztalékot fizet ki részvényeseinek. Álságosnak minősítik a kormánypolitikusok szörnyülködését is a magas árak láttán, hiszen a számítások szerint a brit államkassza az üzemanyagra kivetett adókból az egy évvel ezelőttihez képest havi 123 millió font többletbevételhez jut, az északi-tengeri olaj és földgáz kitermelése után járó jussa pedig a tavalyi 2 milliárdról 2,6 milliárd fontra hízhat.

Aggasztóak az olajárrobbanás mellékhatásai is. A pótlásra kitalált bioüzemanyagok térnyerése az élelmiszerárakat pörgette fel (HVG, 2008. április 26.), a két nagy drágulás pedig az inflációt oly mértékben, hogy ennek veszélyére a múlt héten már John Lipsky, az IMF vezérigazgató-helyettese is figyelmeztetett. Úgy vélte, hogy az inflációs nyomás elsősorban a fejlődő országokat - azon belül is Kínát, Oroszországot, Szaúd-Arábiát és a kelet-európai régiót - fenyegeti, ezért ott a jegybankoknak nem szabad enyhíteni a monetáris politikán, sőt készen kell állniuk a kamatemelésre is.

Az amerikai valutában jegyzett olaj és más nyersanyagok drágulásának okait kutatók kárhoztatják a dollár mélyrepülését is, amit a kínálatot elégségesnek tartó és magát mentegető OPEC a spekuláció mellett szintén a bajok egyik forrásaként jelölt meg. Ezért sokan attól remélnek enyhülést a piacokon, ha a dollár újra erőre kap, ez viszont ismét csak a száguldó olajárért a fogyasztók szemében felelőssé tett OPEC-tagok, valamint Oroszország malmára hajthatja a vizet. A 2004 óta tartó áremelkedés során begyűjtött pénz - ami a 13 OPEC-ország esetében az idén elérheti az ezermilliárd dollárt - fölértékelődik, és a szaporodó állami befektetési alapokon keresztül végrehajtott felvásárlásokkal segíthet a kitermelő államoknak felkészülni az olajbőség utáni korszakra. Amit - figyelmeztetnek elemzők - a mostani árak láttán a fogyasztóknak sem ártana lassan elkezdeni.

NAGY GÁBOR