A meleg fogadtatásnál aligha kap többet George W. Bush amerikai elnök, amikor a kedden kezdődött közel-keleti útjának lapzártánk utánra időzített szaúdi állomásán arra kéri Rijádot: termeljen több kőolajat, segítve az energiahordozó újabb és újabb rekordokat döntögető világpiaci árának letörésében. Pedig az Abdullah király saját farmján történő találkozó az amerikai-szaúdi diplomáciai kapcsolatok 75 évvel ezelőtti felvételére való emlékezés jegyében zajlik. Az 1933-ban létrejött szaúdi királyság és az USA közötti stratégiai kapcsolatok 1945-re nyúlnak vissza: az éppen Jaltáról érkező Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök az egyiptomi Szuezi-csatorna melletti Nagy-Keserű-tavon egy amerikai hadihajón találkozott Ibn Szaúd királlyal, a sivatagi monarchia megalapítójával. A megkötött szövetség lényege: Szaúd-Arábia olajat biztosít az USA-nak, cserébe az utóbbi garantálja a királyság biztonságát.

Bár a két ország közötti érdekviszonyt a 2001. szeptember 11-ei merénylet szaúd-arábiai szálai sem kezdték ki, keserű pirula Bush számára, hogy újabban valahányszor a termelés növelésére szólítja fel a világ ismert kőolajtartalékának kétharmadával rendelkező Kőolaj-exportáló Országok Szervezetét (OPEC), illetve a világ legnagyobb kőolajexportőrének számító Rijádot, mindig süket fülekre talál. Az utóbbi napokban még a szintén USA-szövetségesnek számító Katar is azt üzente: nincs értelme szükségtanácskozást tartani az OPEC szeptemberre tervezett csúcstalálkozója előtt, mivel "az árak kiszabadultak az ellenőrzés alól". Az OPEC régóta hangoztatott véleménye, hogy a piac el van látva megfelelő mennyiségű olajjal, az árakat a kereslet-kínálat piaci törvényein kívüli erők - így a gyenge dollár és a spekulatív opciós befektetések - húzzák felfelé. A világtermelés mintegy harmadát adó kartell hónapok óta ellenáll a felhozatal bővítésére való felszólításoknak, sőt mintha még pszichikailag is a drágulást idézné elő a 150-200 dolláros hordónkénti olajárakra vonatkozó jóslásokkal.

Tény ugyanakkor, hogy az OPEC-nek alig van szabad kapacitása, termelését viszonylag jelentősen csak Szaúd-Arábia tudná azonnal növelni. A napi 2 millió hordónyi szaúdi többlet kevesebb, mint a világfogyasztás 2 százaléka, de egyes vélemények szerint félmilliós termelésbővítés is számítana. Kérdés, hogy meddig. A korábban elképzelhetetlen magas olajárak egyelőre nem fogták vissza a fogyasztást, bár szakértők szerint ha a drágulás a jelenlegi ütemben folytatódik, akkor minden egyes tízdolláros emelkedés negyed százalékkal csökkentheti a hazai össztermék (GDP) bővülési ütemét a fejlett országokban.

Gond van az OPEC-en kívüli legjelentősebb és Szaúd-Arábia után a világ második legnagyobb termelője, Oroszország kőolajiparával is. A Citibank szerint az utóbbi hét évben a kartellen kívüli termelésnövekedés 80 százalékát Oroszország adta, áprilisban viszont már a negyedik egymást követő hónapban esett a felhozatal. Az orosz termelés így 2 százalékkal kevesebb most az októberi, napi 9,9 millió hordós rekordnál. Eddig az orosz többletet egy az egyben felszívta az indiai és a kínai piac, és elvben nincs akadálya a termelés további növelésének, hiszen Oroszország a világ 7. legnagyobb ismert tartalékával, még mintegy 80 milliárd hordó kőolajkinccsel rendelkezik. De az orosz adórendszer nem kedvez sem az exportnak, sem a külföldi befektetéseknek. Ráadásul kimerültek a kapacitásnövelés lehetőségei is, mivel az eddig jól termelő, régi szibériai mezők elérték termelésük határát, és óriási beruházások kellenének a kelet-szibériai és a Szahalin térségbeli új mezők feltárásához.

De az utóbbi hónapokban egyetlen olyan bejelentés sem hatott a piacokra, mint hogy Oroszországban még további 100 milliárd hordós kőolajkincset rejt a föld, Irakban és Szaúd-Arábiában is vannak még feltáratlan mezők, vagy a brazil és a nyugat-afrikai partok mentén szintén hatalmasak a jelenlegi árak mellett haszonnal felhozható mélytengeri tartalékok. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) az okok között említi, hogy a kitermelés - például a fúróberendezések és egyéb eszközök - költségei is nagy ütemben emelkednek. Az IMF tanulmányába bevont 53 nemzeti és nemzetközi olajtársaság 2006-ban például 240 milliárd dollárt költött beruházásra, amely összeg felét az áremelkedések vitték el. Ráadásul a tőkével és technológiával rendelkező nyugati olajmultik egyre nehezebben tehetik be a lábukat az új forrásokkal rendelkező országokba. Elemzők szerint mindezt tovább tetézi az a paradox helyzet, hogy az olajtársaságok a tervezésnél hosszú távú árakkal számolnak, amelyek náluk még mindig 60 dollár hordónként. A brit-holland Royal Dutch Shell például úgy véli, a jelenlegi magas árakat nem támasztják alá a kereslet-kínálat fundamentumai.

KERESZTES IMRE