„Az Európai Unió nem tolerálhatja a tavaly novemberi és idén év elejei áramkimaradásokat, melyek szinte a teljes kontinenst érintették, de mindent meg kell tennünk, hogy elkerüljük az orosz-ukrán gázvita nyomán kialakult helyzeteket is, amelyek egy másik stratégiai nyersanyag, a földgázellátás biztonságát veszélyeztetik” – kezdte határozott beszédét az Európai Parlament egységes európai energiapolitikájáról tartott vitanapján február 27.-én Eneko Landaburu, az Európai Bizottság Külkapcsolati Főigazgatóságának feje. Az EU-tagok megosztottak, a közösség nem képes egységes energiapolitikával tárgyalóasztalhoz ülni, ezért továbbra is a bilaterális megállapodások határozzák meg az egyes országok és energiaszállítóik viszonyát – hangsúlyozta. Bár az utóbbi négy év összes EU-csúcsértekezletén, illetve az oroszokkal és az amerikaiakkal együtt tartott külpolitikai találkozókon is kiemelt szerephez jutott az energia, és az energiaellátás kérdése, megegyezés nincs.

Az uniós tagállamok kormányai szeretnék saját hatáskörükben tartani az energiaellátással kapcsolatos döntéseket, s e törekvések lehetetlenné teszik, hogy az EU egységes energiapolitikát képvisleve lépjen fel a a nevükben és érdekükben, ami egyben az unió  legnagyobb gyengeségét is jelenti a tárgyalásokon.

Nyomás van. Tekergetik a gázcsapot © Túry Gergely

Az ellátási problémák méreteinek érzékeltésére, Noé van Hulst, a Nemzetközi Energia Ügynökség igazgatója leszögezte, hogy ha folytatódnak a mai trendek, 2030-ra a mainál 50 százalékkal nagyobb energiaéhséget kell csillapítania a világpiacnak, miközben a ma még fogyasztásban világelső Egyesült Államokat megelőzi majd több ázsiai ország is. „Kínában négy-ötnaponta nyílik új erőmű, s az ország energiafelhasználása csak tavaly annyit nőtt, mint Nagy-Britannia teljes éves fogyasztása” – mutatott rá az igazgató a meghökkentő arányokra.

A gázellátásban még csak hasonló vészforgatókönyv sincs, mint amilyet az olajellátás esetleges zavarainak idejére kidolgoztak. Pedig a földgázzal kapcsolatos hírek folyamatosan növekvő orosz és közel-keleti befolyás növekedésről szólnak. Minthogy bolygónk földgáztartalékának több mint felét három ország , Irán, Katar és Oroszország birtokolja, nem mindegy, hogy az unió milyen hosszú távú viszonyt alakít ki velük, különösen az utóbbival.

De mit kezd energiapiaci fölényével Oroszország? A hvg.hu tudósítójának helyszíni beszámolója szerint – Brüsszelben az Európai Parlamentben tartott beszédében – Vlagyimir Milov, az Orosz Energiapolitikai Intézet elnöke, volt energetikai miniszter így summázta országa jelenlegi energiapolitikáját: „Az orosz állam energiapolitikáját leginkább Iránéhoz lehet hasonlítani, amely önkényes állami beavatkozásokat foganatosít államközeli cégek javára, miközben a szektorban tiltja a kívülről érkező befektetéseket, sőt a 90-es években privatizált cégek jelentős hányadát is visszavásárolja, vagy beolvasztja az érdekeltségeibe tartozó mamutvállalatokba”.

Gázvezeték Ororszországban. Szabad állami felvásárlás © AP

Milov szerint Mihail Kaszjanov miniszterelnök regnálása óta reprivatizáció zajlik Oroszországban az energetikában, amelyet két hónapja megfejeltek egy a külföldi befektetéseket még inkább korlátozó rendlettel, kockára téve ezzel a szektorban egyre inkább szükségszerű nagy technológiai beruházások megvalósulását. Aggodalomra ad okot az energiaszektor koncentrációja, amely csökkenti, pontosabban, kiiktatja a piaci versenyt – teszi hozzá Milov.

Az orosz hatóságok emellett olyan rendelet elfogadását is kilátásba helyezték, mely 25 százalék mínusz egy részvényben maximalizálná a külföldi befektetők részesedését a stratégiai kőolaj- és földgázmezők tulajdonlásában.

Eközben a liberalizálódó európai piacokon, az orosz állami vállalatok szabadon vásárolhatnak fel energiacégeket. S teszik is: az orosz energetikai óriások, mindinkább a kitermeléstől a végfelhasználásig szeretnék ellenőrizni a folyamatokat, beleértve a szállítást és a tárolást is. A felemás helyzet hátterében az 1991-ben létrejött Energia Charta áll, melyet Oroszország máig nem ratifikált, s a jelek szerint erre jelenleg esély sincs.  Mindeközben az európai államok mellett a volt Szovjetunió tagállamai, Japán, Ausztrália és Törökország is csatlakozott a dokumentumhoz. A Charta az országok közötti energiaügyi kapcsolatok intézményesítése és az energiainfrastruktúra fejlesztése céljából jött létre. Az EU a Chartán keresztül segítséget nyújt a kelet-európai térség országainak az energiaágazat korszerűsítéséhez, míg utóbbiak piacaik megnyitását és az ottani befektetések védelmét garantálják. Eközben Oroszország  lévén a legjelentősebb európai szállító – hatékonyan érvényesíti érdekeit a kontinensen, s nem kötik a Charta passzusai.

Oroszország sokáig megbízható szállítóként volt jelen az EU-ban, s erre hivatkozva tagadta meg a charta aláírását. Landaburu – a politikai vihart elkerülendő – enyhébben fogalmaz, szerinte Putyin egyszerűen nem akart a charta aláírásával kötelezettségeket vállalni, de az abban foglaltak nincsenek ellenére. 

Hiába értenek egyet a EP képviselők abban, hogy az orosz gáztól való függésünk mielőbb enyhítendő, ez rövid és középtávon nem járható út. Jan Horst Keppler a Paris-Dauphine Egyetem közgazdász professzora szerint egyébként az importfüggőség egy stabil és átjárható piacon nem olyan nagy baj, s emlékeztet arra is, hogy ötven évvel ezelőtt, a gáz- és olajszállítók a mainál szilárdabb monopolhelyzetet élveztek, mégsem aggódott a világpolitika. Szerinte középtávon a megfelelő mennyiségű raktározás, a megszakíthatatlan szerződések és a technológiai szabályozás, hosszú távon pedig a diverzifikációról való gondolkodás és gondoskodás a megoldás kulcsa.

Visszaránt a földre azonban Zeyno Baran, a washingtoni Hudson Intézet Eurázsiai Politikák Központjának igazgatója, aki figyelmeztet: Moszkva többször is zsarolta már Lengyelországot és a balti államokat, s módszeresen igyekszik a kelet- és nyugat-európai országokat kijátszani egymás ellen az energiapolitikában. Itt máris visszaköszön az egységes uniós energiapoltika fájó hiánya, melynek nyomán az orosz vezetés aktuális érdekeit szem előtt tartva köt újabb és újabb szerződéseket egyes európai gázfogyasztóival, amelyek így eleve gyengébb helyzetből indulnak a tárgyalások során. Baran szerint tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az orosz energiamamutok és az állam összefonódása kibogozhatatlan, s ezzel végképp összenőtt a világpolitika és az energiahordozó kereskedelem.

A magyar közvéleményt most inkább a Kék Áramlat kontra Nabucco, vagyis az orosz és az uniós érdekeltségbe tartozó két leendő – s a tervek szerint hazánkon keresztülfutó – gázvezeték kérdése foglalkoztatja.

Kóka: legyen érdemi alternatíva a Nabucco

Magyarország aktív szerepet kíván vállalni abban, hogy az Európai Unió földgáz-ellátását biztonságosabbá tevő Nabucco projekt érdemi alternatívává váljon – hangoztatta Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter a minap egy nemzetközi konferencián Budapesten. A miniszter beszédében félreértésekre utalt, amelyek szerint Magyarország nem az öt országon át Magyarországra érkező nemzetközi gázvezeték tervében lenne érdekelt, hanem elkötelezte volna magát az oroszországi Kék Áramlat nevű projektterv mellett. Kóka János hangsúlyozta, hogy Magyarország minden olyan vezeték megépítésében érdekelt, ami az országon keresztül vezet. Szükségesnek tartja azonban, hogy a projektek érdemi vetélytársai legyenek egymásnak. Andris Piebalgs uniós energetikai főbiztos a konferencia sajtótájékoztatóján úgy értékelte, hogy Magyarország megerősítette támogatását a Nabucco projekt iránt.

Az Európai Unió által megálmodott Nabucco vezeték Törökországon, Görögországon, Bulgárián, Románián, Magyarországon át Ausztriában végződne, ehhez egy vezetékszakaszt már idén megépítenek, miközben az elvben 2008-ban induló óriásvállalkozás 2012-ben szállíthatna először gázt Európának. Hogy honnan, az még nem tisztázott, az azerbajdzsáni Baku környéki gázmezők,  a grúziai források ugyanúgy szóba kerülnek, mint egy Iránnal kötendő esetleges megállapodás. Szakértők megállapítják azonban, hogy Irán partnerként akkor jöhet szóba, ha előbb tisztázza nukleáris tevékenységével kapcsolatos aggályokat. Ám azt is felvetik, hogy a Nabucco létesítése nagy valószínűséggel csak akkor lenne rentábilis, ha iráni gázt is szállíthatnának rajta. Ezért az iszlám köztársasággal kapcsolatos viszony alakulása fontos szerepet játszhat a projekt megvalósulásában.

A volt szovjet tagköztársaságok esélyeit erősíti, hogy jelenleg a grúz és az azeri kormány is reformer nyugatbarát politikát folytat, s mindkettőjük célja az Oroszországtól való függetlenedés, ez pedig a gazdasági stabilitás nélkül nem megy. A Kaszpi-tengeri és közel-keleti import végső soron csökkentené az EU orosz gáztól való függését, ezért is próbálják ennek kialakulását az oroszok minden eszközzel igyekeznek lassítani és gátolni.

A Kék Áramlat vezeték meghosszabbításának kiépítésében, áttételesen tehát az orosz erőfölény fenntartásában igyekeznek mind több országot érdekeltté tenni. A csővezeték orosz-török szakasza, beleértve a Fekete-tenger alatt futó 395 kilométer hosszú részét, 2003 óta szállít földgázt, melyet a tervek szerint a Balkánon át Magyarországon keresztül jutna részben Olaszországba, részben Közép-Európába.

A Gazprom és a Mol 2006 júniusában egyébként Budapesten már aláírt egy szándéknyilatkozatot is a jelenleg az oroszországi Arhipo-Oszipovka és a törökországi Samsun között a Fekete-tenger alatt húzódó Kék Áramlat csővezeték meghosszabbításáról.  A szándéknyilatkozat azt is tartalmazza, hogy a két cég közösen megvizsgálja egy 10 milliárd köbméteres földalatti gáztároló létesítését Magyarországon. A két cég a dokumentum alapján egy 50-50 százalékos közös tulajdonú előkészítő vállalatot hoz létre a projektek megvalósítására.

Az oroszoknak különösen ellenszenves a Nabucco projekt, mert annak kiépülése nyomán, ők is kénytelenek lennének komoly beruházásokba fogni, hogy a tervezett közép-ázsiai kitermelés megvalósuljon és az el is jusson a fogyasztókhoz. Ennek azonban ma orosz részről nincs meg a fedezete, s a föntiek tükrében a közeljövőben nem is lesz meg.

Az EU energetikai vitanapján február 28.-án szóba került még egy esetleges, észak-afrikai államokkal (Algéria, Líbia és Egyiptom) kötendő megállapodás, amelyre eközben az oroszok is hajtanak. A tárgyalások és a döntéshozatal egyfajta versenyfutássá vált. Zeno Baran szerint az EU részéről nem oroszellenes, hanem monopolellenes törekvésekről van szó, s a közösségnek emellett ki kell állnia, ha hosszú távon normalizálni kívánja gázellátását.

Végső soron pedig mindinkább körvonalazódni látszik egy az OPEC-hez hasonló gázkartell létrejötte a kitermelő és fogyasztó államok részvételével, amelynek legfontosabb kritériuma, hogy Oroszországot is sikerüljön integrálni. Andris Piebalgs uniós energetikai főbiztos egy Budapesten tartott sajtóértekezleten elmondta: aggasztja a „gázos OPEC” formálódása, szerinte ugyanis egy ilyen társulás különösen a jelenlegi feszült energetikai helyzetben kartellek kialakulásához vezethet, s ez rontaná a piaci versenyt.

Folk György