Pironkodunk, de ez az igazság: mi tavaly ittunk először életünkben olyan kéknyelűt, ami rögvest a földhöz vágott. Történetesen a badacsonyi Németh pince 2006-os tételét, amihez foghatót előtte még soha. Már az illata is elvarázsolt, és az íze úgy volt kéknyelűs, hogy a savak szépen, nagykönyvszerűen lekerekedtek, nem próbálták megnyitni a nyelvtő magasságában a torkunkat. Akkor lettünk a kéknyelű barátai, ám fájdalom, az utóbbi 12 hónapban – bár fáradtságot nem kímélve nem szűntünk meg kutatni a hasonlóan tökéletes kéknyelűt – nem leltünk párjára.

Pedig bejártuk a Szent György-hegyi kézműveseket, elfekvő palackokat kerestünk a Szászi- és a Nyári-pincészetek zugaiban, próbálkoztunk a nagyoknál, és vártuk a kellemes csalódást a Varga Pincészetnél – mindhiába. Mint a mesebeli kék madár, úgy illant tova minden remény. Ezért aztán elszántuk magunkat: egy életünk, egy halálunk, de lemegyünk a június első hétvégéjén megtartott badacsonyi kéknyelű virágzást ünneplő rendezvénysorozatra, hátha, mégis megtaláljuk azt a fránya Grált.

Először a már említett Némethékhez látogattunk el, ahol Szalai Attila sietett a segítségünkre. Gyorsan letettünk 800 forintot, amiért kaptunk hat apró fudge-darabkát, narancsos, aszalt gyümölcsös-sült marcipános, szarvasgombás, gyömbéres, áfonyás és mandulás ízűt, valamint egy kéknyelűbe áztatott csokis fügét és egy kéknyelű-gyömbér-narancs-fehércsoki összefőzéséből készült lében álló, dióban megforgatott kecskesajtdarabkát. Utóbbit négyfős csapatunk egyik tagja sem tudta elfogyasztani, annyira gejl volt (ámbár szerénységünk azért a kecskesajtot lenyelte, csak a „mártás” feküdte meg a gyomrát), viszont a füge telitalálat. Ahogyan a többi csoki is. Nem hittük, hogy a száraz, időnként kifejezetten erős savú borok (mint például a 2006-os fehér pinot noir) jól mehetnek az édes csokikhoz, ám tévedtünk: a pinot kifejezetten passzolt a szarvasgombás fudge-hoz, ahogyan az önmagában is kifejezetten kellemes félszáraz 2005-ös olaszrizling is pompásan megy a gyermekkorunk macis nugátját idéző mandulás csokihoz.

Némethék egyik büszkesége, a 2008-as kései szüretelésű olaszrizling, az édes, sárgadinnye illatú Ambrózia jól illeszkedik a narancsos fudge-hoz, és rendben van a 2007-es félszáraz kéknyelű is a sült marcipános csokival, de valami nem stimmel. Ez a kéknyelű nem a tavaly kóstolt 2006-os kéknyelű. Savdúsabb is, az aprócska, nem igazán felhasználóbarát kóstolópohárban percekig forgatni kell, míg megjelenik a kéknyelű-illat. A csokitól és az élménytől felvillanyozva mentünk tovább, de maradt bennem egy kis rossz szájíz: a 2006-os tétel sajnos elfogyott, lehetetlen felidézni a tavalyi íz-emléket.

Következő állomásunk az Istvándy pincészet. A kóstolóhelyről a kilátás pazar, a halk, élő jazz andalító, az óvodáskori ártatlanságot idéző töpörtyűkrémes kenyér és a négyféle sajtból álló tál is rendben van, sőt még a borok is szívmelengetőek. Ha hölgyvendégünket nem túl drága, ámde vérpezsdítő borral szeretnénk meglepni, bizonyosan a száraz muskotálybort, a Bizsergést választanánk, viszont nem innen, hanem valamelyik Szent György-hegyi termelőtől vennénk 2001-es száraz Olaszrizlinget (ár-érték arányban szerintünk jobban járnánk), és az 1999-es Szürkebarátot sem tennénk vendégeink elé annak férfi melegfürdőt idéző, erősen kénes illata miatt. De hát itt is a kéknyelű volna a lényeg, s jön is a 2009-es félszáraz, ami nem nyűgöz le igazán – csak a 2008-as szárazhoz képest. Egyiket sem öntenénk ki, a plusz cukor kifejezetten jót tesz a frissebbnek, de ha valaki egyszer már csókolózott Geszler Dorottyával, miért érné be Kiszel Tündével? Jön az édes desszertbor, a 2006-es szemelt kéknyelű, jó is, klassz is, kéknyelűs is, s talán egyeseknek még az 5 ezer forintot is megéri, mégis, marad bennünk valami hiányérzet – nem igaz, hogy nem lehet kevesebb cukorral élvezetes kéknyelűt készíteni! A kiszolgálás is finom és visszafogott volt, olyannyira, hogy a számláról lemaradt az étel. Mikor ezt szóvá tettük, nem győzték megköszönni figyelmességünket, ami valóban nem kis teljesítmény volt a sok bor kóstolgatása után.

A fáradalmakat a közeli Óbester panzióban pihenjük ki, ahol végre megnyugszunk. Igaz, hogy az ottani, helyi termelőktől származó borok közül jó szívvel csak a muscat ottonelt ajánlanánk, de végre egy hely, ami nem akar többnek látszani annál, mint ami. A kilátás a Balatonra verhetetlen, a házigazdák kedvesek és segítőkészek, Fruzsina, a négyhónapos drótszőrű tacskó imádnivaló, a kétezer forint, amit a három darab méretes, grillezett fokhagymás-kakukkfüves csirkemell-darabért, parázson sütött krumplikért és óriási (ráadásul öntetmentesen felszolgált!) salátáért fizetünk, nem sok, sőt!

Másnap már csak a Laposa pincészetre marad energiánk. A friss, milliárdos beruházással járó fejlesztések mellett a látogatókra is marad egy kis figyelmük. Szó szerint egy kicsi. A némileg kelletlen sommelier megmutatja ugyan a borokat, de láthatólag nem élvezi a munkáját. Tény, mi sem élvezzük annyira a borokat: a 2008-as száraz kéknyelű kemény, s csak intenzív forgatás után érzünk némi kéknyelű illatot benne. Az íze szinte bármi lehetne, ráadásul nem is olcsó. A dűlőszelektált olaszrizling és rajnai rizling viszont kimondottan jó házasítás. Ezzel szemben a somlói száraz hárslevelű megint csalódást okoz, s még az érdekes, mézes-kukoricás illat sem feledteti az élményhez képest húzós árat.

A hétvége után marad tehát a remény: talán mégis létezik a boldogság kék madara, s valahol ott fészkel a szent kéknyelűt tartalmazó szent Grál közelében. Talán jövőre, vagy azután mi is rálelünk. Merthogy a jó kéknyelűt az idő érleli felülmúlhatatlanná. Ha azonban mindenki megissza frissen, félkészen, soha az életben nem fogunk érettebb, 5-6 éves tételhez jutni…