Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hörcher Gábor dokumentumfilmje, az Emma és Eddie: A képen kívül csak első ránézésre szól egy a webcam pornóiparban vállalkozó házaspár kulisszatitkairól, valójában egy abuzáló párkapcsolat dinamikájáról ad nagyon pontos képet.
Erősen ajánlott néznivalót rakott le az asztalra az a Hörcher Gábor, aki korábban már a Drifterrel bebizonyította, lehet úgy érzékeny dokumentumfilmet csinálni, hogy közben az egész produkció olyan, mint egy játékfilmes alkotás. Csak amíg a mélyszegénységből raliversenyzéssel kitörni vágyó kamaszról szóló Drifter a száguldós, pörgős, benzingőzös jelenetek miatt egy akciófilmre emlékeztetett, addig az Emma és Eddie: A képen kívül bizonyos értelemben olyan, mint a Jelenetek egy házasságból, egy párkapcsolati kamaradráma, még akkor is, ha történetesen a két főszereplő abból él, hogy a saját testüket és a köztük talán valaha meglévő intimitást online kiárusítják.
Hörcher a filmben napjaink megkerülhetetlen témáival foglalkozik, úgy, mint a különféle streamingszolgáltatóknak köszönhetően a „webcam modellkedés” óriásivá dagadt iparága, és mint a legutóbb Magyar Péter és Varga Judit miatt ismét a közbeszéd homlokterébe került családon belüli bántalmazás természete. Ennélfogva ezt a filmet akkor is érdemes lenne látni, ha éppenséggel egy közepes alkotásról beszélnénk, de nem erről van szó: a másfél órás dokumentumfilm mikro- és makroszinten bemutatott világa minden részletében leköti az embert; képes elérni, hogy az exhibicionista (az egyik fél esetében inkább nárcisztikus) egymással könyörtelen, lelkileg pedig olykor nagyon sivárnak tűnő főszereplőkkel bizonyos pontokon mégis azonosulni tudjunk. És Hörcher mindezt olyan ízléses csomagolásban nyújtja át nekünk, hogy még véletlenül sem lesz az az érzésünk, hogy valójában egy pornózásról forgatott pornófilmet láttunk.
Nagyban bepillantást nyerünk a webkamerás bizniszbe, annak is részben a budapesti megvalósulásába; kicsiben, közelről pedig azt nézzük végig, ahogy a két ember belehajtja magát egy minden értelemben önkizsákmányoló, érzelmileg és fizikálisan is kizsigerelő létformába.
Emma és Eddie arizonai webcam modellek. Ez az eufemizált kifejezés általában azt takarja, amikor valaki valamilyen szexuális jellegű szolgáltatást nyújt élő videochaten keresztül a követőinek. A modellnek attól függően, hogy a felhasználó mennyit fizet, annak fantáziáit kell kisebb-nagyobb mértékben kielégíteni. A webcam ipar virágzik, mert a technológia borzasztó könnyen hozzáférhető, mind tartalmat előállítani, mind tartalmat fogyasztani rém egyszerű, igazából pár kattintás – legalábbis a felnőttfilmek klasszikus változataihoz képest mindenképp, ahol még nem lehetett egy személyben működtetni a filmezéshez szükséges teljes technikai apparátust.
És bár vannak a webcam modellek számára fenntartott stúdiók, ügynökségek, amelyek modelleket toboroznak, a műfaj megengedi azt is, hogy az ember teljesen önálló, független tartalomgyártóként vesse meg a lábát a piacon: a modell egyszerre lehet filmjének főszereplője, rendezője, vágója és marketingese is. Az amerikai házaspár az utóbbi típusba tartozik, és azért jönnek Budapestre, hogy bővítsék a vállalkozásukat az állításuk szerint az amerikaihoz képest szabadabb erkölcsű városban, ahol „legális a prostitúció” (megjegyezzük: csak bizonyos feltételek teljesülése esetén).
A film első fele inkább a streamelt pornóipar bemutatására fókuszál. Teljes, átfogó képet ugyan nem kapunk, de a két főszereplőn keresztül azért így is lesz némi benyomásunk arról, hogy miként professzionalizálódott a szegmens. A webcam modellkedés már rég nem a Gattyán-féle LiveJasminben merül ki, számos vállalkozó, egyéb stúdiók, nemzetközi platformok, vagy épp a lányokat tréningező angoltanárok szerezhetnek belőle hasznot. Díjátadók, és azokhoz kapcsolódó konferenciák, előadások validálják a rendszert, az pedig már az egyes szereplőkön múlik, hogy ki milyen módszerrel bővíti a követőinek számát, csábítja cégéhez a modelleket, szed ki még több pénzt a kliensekből. Emma és Eddie üzleti modellje például azon alapul, hogy bár Emma a főszereplő, gyakran bevonnak más lányokat is a közvetített együttlétekbe, és igyekeznek olyan modelleket kiválasztani, akikkel a szigorúan vett munkán kívül is tudnak együtt lógni. Emma következetes tartalomelőállítóként gondoskodik a „saját márkás mörcséről” is, vagyis használt bugyijait örömmel postázza az értük fizetőknek.
A kétfős stáb, Hörcher Gábor és állandó operatőre, Becsey Kristóf (ő fényképezte a Rossz verseket és a Magyarázat mindenre című filmet is) hét éven át dolgoztak a párral, aminek az lett az eredménye, hogy filmjük korántsem csak a webcam univerzum bemutatásáról szól, sőt onnan szép lassan áthelyeződik a hangsúly a két főszereplő közötti bonyolult viszonyra. Mert míg a férj és feleség kifelé egy szexuális szabadságot hirdető, az élet minden területén sikeres házaspárnak tűnhet, addig a magyar filmesek kamerájából nézve már egészen más képet kapunk, és ahogy halad előre a cselekmény, úgy lesz ez a kép egyre sötétebb tónusú.
Nagyon érzékletes, ahogy Emma teljesen más hangszínben beszél, amikor a követőihez szól, mint amikor a férjéhez vagy a stábtagokhoz, vagyis amikor elvileg senki sem látja őt. Ahogy az is, hogy mennyire kényszeredetten szeretne kifogástalannak látszani, miközben valójában egyáltalán nincs megelégedve magával, és az operatőrnek is csak kétféle szögből engedi filmezni az arcát. Ez mind azt sejteti, amit az influenszerek világáról már közhelyszerűen ismerünk: a csillogás csak a felszín, annak mélyén frusztráció, szorongás, és ezeknél is durvább dolgok lapulhatnak.
Nem véletlen, hogy a folyamatos szerepléshez szokott nőt egyre inkább kezdi zavarni a dokumentumfilmesek jelenléte, akik nemcsak az általa kontrollált, manipulált valóságot, hanem az ő sérülékenységét és rossz pillanatait is rögzítik.
A két modell által kommunikált valóság lebukik, amint a kezdeti jelek után (egymás egyre gyakoribb verbális megalázása, a folyamatos vérszívás) kiderül, hogy egy bántalmazó kapcsolattal állunk szemben, benne két, súlyosan traumatizált résztvevővel. Hörcher filmje rámutat az abúzus dinamikájára, vagyis arra, hogy nemcsak az lehet erőszak, ha a férfi nekivágja a nőt a falnak nyolc napon túli sérüléseket szerezve, de ennél sokkal rejtettebben, búvópatakként fel-felbukkanva – például egy telefonkód megváltoztatásával a másik beleegyezése nélkül, érzelmi és fizikai kisajátítással, karmolásokkal, oda-vissza osztogatott pofonokkal, majd végül egy odavágott szék formájában – is megjelenhet. És bántalmazott lehet az a nő is, aki olykor visszavág, vagy azzal áltatja magát, hogy a házi pokolban is képes lehet a boldogságra férje mellett.
Dokumentumfilmekben ritkán látni ilyet, de Hörcherék is bevonódnak a cselekménybe. Pontosabban: kénytelenek bevonódni. Profi módon, talán a lehető legetikusabban reagálják le azt a kellemetlen szituációt, amikor kiderül, hogy a nőnek elege lesz a forgatásból, és már-már inzultusként éli meg a két magyar alkotó állandó jelenlétét az otthonában. Ekkor dönt úgy a rendező, hogy félig szereplővé teszi saját magát, és a forgó kamera előtt beszéli meg a konfliktust. Felajánlja, hogy bármikor abbahagyhatják a filmezést, ha a másik ettől rosszul érzi magát, és semmit sem akar az alanyaira ráerőltetni, de a szereplő végül úgy dönt, hogy folytatni akarja velük a munkát.
Ezzel a húzással előttünk, nézők előtt is védi magát Hörcher, mert egy ilyen eset után azért felmerül a kérdés, hogy egyáltalán meddig szabad elmenni egy jó film érdekében, és mikor kell azt mégis elengedni. Az egész alkotás majdnem zátonyra fut egy ponton, és őszintén szólva, a fő cselekményszálhoz képest legalább ugyanannyira érdekes nézni, hogy mit kezdenek egy ilyen szituációval az alkotók. Szerencséjükre a projekt nem esik kútba a felénél, még ha nagyon rezeg is a léc. Így végül sikerül azt a külső szemlélő és a résztvevők számára is időnként nehezen detektálható folyamatot lekövetniük, ahogy a karaktereknek lassan leesik a tantusz, és a kezdeti tagadás után elismerik, hogy házasságuk abúzuson alapul. A kérdés már csak az, hogy ki tudnak-e ebből lépni, és ha igen, mikor jön el az erre megfelelő idő.
