Talán kevesen tudják, de a színésznőt valójában Pokorny Auréliának hívják: teljes nevével most is ki van békülve, hiszen hivatalosan ezt használja, de egyszer a színházban azt javasolták neki, hogy használja az Aurélia helyett gyerekkori becenevét, a Liát. A színésznő az UNICEF Így lettem című podcastjában mesélt Mészáros Antóniának családtagjai nevének érdekes játékáról és első emlékeiről is. A beszélgetésből kiderült, hogy milyen nehézségeken ment keresztül gyerekkorában, milyen kapcsolata volt szüleivel, és hogyan élte meg az egyetlen biztos dolgot az életében, a változást. A sok költözésben, az ezzel járó kihívásokkal való megküzdésben és az új iskolák megszokásában igazi cinkostársa volt három évvel fiatalabb öccse. „Emlékszem, amikor Visegrádon kijöttünk az öcsémmel a suliból, és elindultunk volna haza, fogalmunk sem volt, hogy az merre van. Késő délután ott bolyongtunk, és furcsa ürességet éreztünk.”

Édesapja munkája miatt később egy újabb költözés várt a családra. Dömösön már 17 évet töltöttek, Lia mégsem érezte igazán otthon magát. „Hiába éltünk ott sokáig, az átmenet-érzésem megmaradt. Talán ez azért volt, mert a ház, amiben laktunk, soha nem készült el, mindig félkész maradt.” Budapestre félt felköltözni, de amikor elkezdődött a színházi pályafutása, már biztos volt benne, hogy ahhoz a fővárosban kell élnie: érezte, hogy ez a szabadsága felé vezető út, még ha ez az út nem is volt egyenes.

„A Pinceszínházba úgy felvételiztem 23 éves koromban, hogy megláttam egy hirdetést a televízióban. Akkor épp benne voltam egy nagy szerelemben, gyakorlatilag csak annak éltem, azon kívül semmit nem csináltam. Három darab verset tudtam, semmi mást. Nem tudom, miért vettek fel. Ott álltam egy westerncsizmában, kérdezték, hogy »oké, elhoztál három verset, de mit tudsz?« Mondtam, hogy kickboxozni. Mire mondták, hogy jézusom. De hogy miért vettek fel, azt nem tudom. (...) Rájöttem, hogy ez az én életem, a történetem, ez nem kérdés.”

Valamiből viszont élnie is kellett, így Pokorny Lia butikban is dolgozott, műanyag edényeket is árult, szórólapozott is a húszas évei első felében. A Színház-és Filmművészeti Egyetemre kétszer felvételizett, de soha nem jutott el a harmadik rostáig. "A második felvételinél katatón állapotban feküdtem, mert nem értettem meg, hogy hogy a csudában van az, hogy én tudom, hogy ez a dolgom, és mégsem. Belül nem volt kérdés, nem volt B terv. Akkor kellett rájönnöm arra, hogy annyiszor elszúrjuk az életünket azzal, hogy lehet, hogy tudjuk, mi a dolgunk, csak azt hisszük, hogy azt is tudjuk, hogy hogyan. Görcsösen ragaszkodtam hozzá, hogy egyféleképpen lehet az emberből színész: ha felveszik az egyetemre."

Pokorny Liának az egyik legnagyobb álma egy saját otthon volt, amelyet még felnőtt korában sem kínált tálcán az élet. Már egészen korán elkezdte feltérképezni ennek a lelki hátterét, komoly önismereti munkába kezdett. 

Érdekes, hogy vannak azok a minták, amelyeket le akarsz rakni, de nem megy, mert azok a mintáid, és nincs más helyettük. Nincs más választásod, kőkeményen szembe kell nézned velük. Én ezért hiszek a terápiában, mert annyi mindent segít megérteni, hogy mi, miért történt. Ez az én munícióm, ami nemcsak a hiányról szól, hanem arról is, hogy nem véletlenül váltam azzá, aki vagyok, arról, hogy a szüleim érzelmi örökségéből és ezekből a helyzetekből én mit hozok, mit raktam össze. Azt, hogy az lettem, ami, azt mind ennek köszönhetem.

Így lettem

Az Így lettem minden szerdán új epizóddal, egy újabb gyerekkor felidézésével jelentkezik a műsor oldalán, az UNICEF Magyarország YouTube-csatornáján és Spotify-on. Az első adás vendége Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus volt, a második Istenes Bence, a harmadikban Palya Bea mesélt emlékeiről. Később Halász Judit és Szlávik János voltak a vendégek, majd Zwack Sándor mesélt gyerekkori élményeiről. A velük készült beszélgetések megtekinthetők és meghallgathatók az említett felületeken.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: