Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A sztárfizikus legújabb jóslata szerint száz éve van az emberiségnek új otthont találni, igaz, tavaly még ezer évet adott a Földnek. Közben Elon Musk ötven év múlva már egymillió embert költöztetne a Marsra, de még Donald Trump is osztja a véleményüket egyvalamiben: mindannyian a hatvanas évek űrmániáját élesztenék újra. Galántai Zoltán jövőkutató szerint viszont az ilyesmihez egyrészt nincs meg a technológiánk, másrészt a történelem azt mutatja, hogy a költözés egyik fő okaként emlegetett globális felmelegedésből akár még jól is kijöhetünk.
Túléltük a Y2K-parát, a maják naptárába csúszott egy hiba, Harold Camping pedig minden bizonnyal tényleg egy csaló volt. Ezek csak a legismertebb példák a közelmúlt világvége-riogatásai közül, de az utóbbi évtizedekben szinte minden évre jutott egy Földbe csapódó aszteroida, egy ősi civilizáció jóslata, egy Jézus második eljövetele vagy egy Nostradamus-értelmezés. De ne higgyük, hogy csak a bulvárlapokba és a szektás faliújságokra való előrejelzések nélkülöznek tudományos alapokat.
Jó, a nukleáris háborúkkal, bioterrorral és az emberiséget kiirtó robotokkal évek óta ijesztgető Stephen Hawking kinyilatkoztatásai nyilván nem nevezhetők tudománytalannak, de egy magyar jövőkutató szerint a 75 éves sztárfizikus egyszerűen nem jól mondja, amikor azt állítja: száz éve van hátra az emberiségnek a Földön, úgyhogy ideje ismét rákapcsolni az űrkutatásra, hogy évtizedeken belül megtaláljuk új élőhelyünket. Főleg, hogy nem egész nyolc hónapja még tízszer ennyit, ezer évet jósolt fajunknak ezen a bolygón.
Van egyáltalán olyan, hogy jövőkutatás?
Na de ki az, aki neki ellent mer mondani? Galántai Zoltán a kétezres évek eleje óta foglalkozik jövőkutatással, volt titkára az MTA Jövőkutatási Bizottságának és tagja a World Future Studies Federationnek is – papírja azonban nincs róla, hiszen nem egy iskolában tanulható szakmáról van szó. Állítása szerint három szinten létezik a jövőkutatás: az akadémiai szint mellett létezik vállalati (amikor a nagy cégek különböző szcenáriókat vázolnak fel a piac jövőjére vonatkozóan) és persze az amatőr jövőkutatás – amikor két barát a villamoson próbálja megfejteni, mi lesz Magyarországból, Európából és a világból a következő generációk idején.
Maga a tudományág H. G. Wellstől eredeztethető, aki a huszadik század legelején írt először tanulmányt a jelen tudományos fejlődésének jövőbeli hatásairól, majd a két világháború játszott nagy szerepet a formálódásában, hiszen ezek voltak a történelem első olyan esetei, amikor óriási tömegeket kellett mozgatni viszonylag fejlett technológia mellett.
Fontos tudni a jövőkutatásról, hogy – cinikusan fogalmazva – teljesen reménytelen
– mondja Galántai, aki a Nobel-díjas fizikus, Niels Bohr szavait idézi: „A jósolgatás mindig problémás, különösen, ha a jövőre vonatkozik”. Szerinte jobb esetben is csak hipotézisekre és feltételezésekre lehet jutni azáltal, hogy lehetséges kimeneteleket építenek fel és figyelemmel kísérik, melyik következik be, de hangsúlyozza, hogy „a jövőkutatás nem mondja meg a jövőt”.
Stephen Hawking tehát a világűrben keresne új otthont az emberiségnek, de ehhez, ahogy fogalmazott: „újra kell élesztenünk a hatvanas évek űrutazásainak izgalmait”. Ma ugyanis távol vagyunk attól, hogy akár csak a Holdra újra eljussunk. „Azt szokták elfelejteni, hogy a hatvanas évek űrversenyének alapvetően politikai motivációi voltak, két nagyhatalom muszklimutogatása volt” – mondja Galántai. „Két héttel azután, hogy nagy médiaszenzációval lezajlott az első Holdra szállás, a rakétafejlesztés atyja, Wernher von Braun egy prezentációt tartott Nixon elnöknek, és elmondta, hogy 1985-re már a Marson lehetünk. Nixon erre azt felelte, hogy félreértették őt, nem több, hanem kevesebb űrkutatást akar, mivel a célt, hogy ők jussanak legelőbb a Holdra, elérték.”
| Megismétlődhet-e a hatvanas évek űrversenye? |
Az akkori bipoláris világ már a múlté, a mai nagyhatalmak (USA, Kína, EU) mindenféle rivalizálás ellenére viszonylag nagy mértékben egymásra vannak utalva, egymástól függenek. A Holdra szállás (gúnynevén: „zászlók és lábnyomok”) egyszeri vállalkozás volt, az Apollo-program rövid idő után érdektelenné vált az emberek számára, ráadásul egy közeli égitestről van szó, gyorsan lement a projekt, izgalmas volt. Ha valakit elküldenének a Marsra, az már nem lenne akkora szenzáció, mert nagyon hosszú, lassú útról van szó, és a szondáknak hála valószínűleg ott sem találna sok újdonságot – mert, ahogy Galántai fogalmaz: „szinte már minden kőnek neve van”. Ráadásul az Apollo-program rakétáinak bedarálásával jelenleg a technológia sincs meg, így nemhogy a Marsra, de még a Holdra sem tudnánk csak úgy eljutni, jelentős ráfordítások nélkül – hiába kampányolt hasonlókkal Trump. |
Hawking már nem először beszél ilyenekről. „Nem szoktam számolni, de úgy ötévente elmondja, hogy ki kéne lépni a világűrbe. Rajta kívül Elon Musk üzletember, vagy az Alibabát alapító Jack Ma is hasonlókat nyilatkozik, nyilván mindegyikük nagyon kompetens a témában”.
Ő tudós, már csak jobban tudja!
Galántai szerint egyébként is alapvető probléma, hogy ma mindenki a természettudósoktól várja, hogy oldják meg a társadalom gondjait. „Ha megnézzük, mondjuk, hogy a 19. század második felében kik ültek a parlamentben, mind történész, költő vagy író volt. Akkoriban ezek a humán tevékenységek számítottak etalonnak. A két világháború után aztán megjelent az a gondolat, hogy mivel nemzetek sorsába avatkoztak be a tudósok, ezért ők azok, akik az emberiség jövőjét is el tudják dönteni. Amikor most azt várjuk tőlük, hogy oldják meg a felmelegedést, akkor pontosan ezt a vonalat visszük tovább. De az, hogy a természettudomány így felértékelődött, egy adott kor terméke, ami korábban nem volt így, és feltehetőleg később sem lesz így.”
A természettudományok felértékelődésével néhányan el is bízták magukat, és megjelent az, amit Thomas Gieryn szociológus úgy nevez, hogy határmunkálatok. „Én fizikus vagyok, foglalkozom csillagászattal, ergo meg fogom neked mondani, hogy terjeszkedj a világmindenségben” – foglalja össze a kifejezés jelentését Hawking bőrébe bújva a magyar jövőkutató. Vagyis az, hogy valaki ért a fekete lyukakhoz, nem biztos, hogy társadalmi kérdésekben is hozzáértően tud nyilatkozni.
„Nem szokták látni, de a társadalomtudományok ugyanolyan komplex ágak. Mert ha kézbe veszel egy jó történelemkönyvet, akkor azt gondolod, hogy érted. Ha viszont kézbe veszel egy fizikakönyved, az első képletnél ugrik egyet a szemed, keresi a szöveget, de még abból sem értesz sokat. Ettől még, ha te fizikusként, befektetőként vagy internetes szakemberként nyilatkozol, az nem azt mutatja, hogy értesz hozzá, hanem azt, hogy olyan értelemben celebnek számítasz, hogy odafigyelnek arra, amit mondasz.”
Az első kérdés nem a mikor és a hova, hanem a miért és a hogyan
A hetvenes évek végén egy Krafft Ehricke nevű mérnök már megfogalmazta azokat a problémákat, mint most majd negyven évvel később Hawking, de az egy más világ volt: „most már elég erős eltolódás van a környezettudatos gondolkodás, a kevesebb energiafelhasználás felé, sokkal jobban tudatában vagyunk az extrém populációváltozás problémáinak”. Gerard O’Neill ugyanekkor űrben lebegő városokba akarta költöztetni a jövő embereit, a NASA ezzel kapcsolatban tartott egy konferenciát, és elhangzott, hogy nem jó ötlet az űrbe vándorlás: „Nem azt mondták, hogy drága és bonyolult, hanem ha egyszer szétlaktuk, szétpopuláltuk a Földet, megettünk, megittunk mindent, akkor elmegyünk a Marsra vagy építünk egy űrvárost, és ott pont ugyanezt fogjuk csinálni?” – eleveníti fel Galántai.
Azt se felejtsük, hogy ezekhez a tervekhez egy dolog hiányzik, amit embernek még nem sikerült reprodukálnia: „Akár űrvárost akarunk építeni, akár a Marsot lakhatóvá tenni, valójában egy működőképes ökoszisztémát szeretnénk magunknak csinálni, és erről azt sem tudjuk, hogy lehetséges-e egyáltalán”. A kilencvenes évek elején, Amerikában a Bioszféra 2 nevű projekt próbálkozott meg ezzel, csúfos eredményekkel. De Galántai szerint nem is feltétlenül van szükségünk teljes ökoszisztémára: „Kinek kellenek óriási ragadozók, hatalmas fogakkal?”.
Azon túl, hogy nincs értelme kimenni a világűrbe úgy, hogy visszük magunkkal azokat a problémákat, amiket a Földön nem tudunk megoldani, olyan szintű technikai problémák vannak, amelyekre nem tudjuk a választ: lehet-e kisebb ökoszisztémát építeni vagy lehet-e terraformálni a Marsot?
A vörös bolygót elsősorban a Tesla-vezér Elon Musk nézte ki magának, aki nemrég arról beszélt, hogy ötven éven belül már egymillió lakossal töltené fel a szomszédunkat. De maga Hawking is 2025-re szeretne egy működő Mars-projektet. Galántai ezt egy velős átlagszámítással intézi el: „Ahogy megfigyeltem, mindig 20 évre vagyunk attól, hogy meghódítsuk a Marsot”.
"This very expensive GLOBAL WARMING bullshit has got to stop."
(Donald Trump, 2014. január 2.)
Felmerül a kérdés, hogy ha az űrkutatásban ennyire bizonytalan a jövő, akkor mi a helyzet az emberiségre leselkedő, Hawking által is emlegetett egyik legnagyobb veszéllyel, a globális felmelegedéssel? Lehet-e hinni az erőlejelzéseknek, ha a jövőkutatásban nincs bizonyosság? „Gondoljunk arra, hogy amikor 1998-ban megjelent a Google, egyszerűen lehetetlen volt előrelátni a keresés jelentőségét. Vagy gondoljunk arra, hogy a kétezres évek elején senkinek nem volt az eseményhorizontján a Facebook. Ilyen értelemben még a technológián belül sem lehet olyan tényezőkkel számolni, amiről eszünkbe sem jut, hogy számolni tudnánk vele.”
A globális felmelegedésnél is azért szokták ezt a 1,5-2 fok közötti növekedési érték megtartását emlegetni, mert azt gondoljuk, hogy ez az, ami még nagyjából lehetővé teszi, hogy a jelenlegi civilizáció a jelenlegi formájában működjön tovább. Erős kérdés, hogy a felmelegedést ez érdekli-e.
De Galántai még ebben a témakörben sem enged a pesszimizmusnak. Wolfgang Behringer könyvére, A klíma kultúrtörténetére hivatkozik, amelyben arról olvashatunk, hogy „nagyon vicces módon volt egy főpróbája ennek a felmelegedésnek, és azt úgy hívták, hogy kis jégkorszak”. A 14-19. század közötti időszakban átlagosan mindössze 1 Celsius-fokkal volt hidegebb a világon, de ennek következményeként több ezer angol település szűnt meg, vásárokat tartottak a befagyott Temzén, egy-két év alatt tíz százalékkal esett az északi országok népessége a termések csökkenése miatt, és még a boszorkányüldözést is elősegítették a természeti csapások.
Első lépésben tehát Behringer szerint jött egy éghajlatváltozás, ami kellemetlen volt, de igazából nem tudatosult az emberekben, hogy ez miért történik: nem volt módjuk mérni, mert nem voltak hozzá eszközeik és tudásuk. A nyomor, a pusztulás mellett azonban második lépésben megjelent a reneszánsz, jött az ipari forradalom, Európa elkezdett felfelé szárnyalni. Vagyis a szerző azt állítja, hogy egy éghajlatváltozás, egy felmelegedés nyilván mindent megváltoztat, de ez nem jelenti azt szükségszerűen, hogy rosszul jön ki belőle az emberiség – ahol például addig termőföld volt, ott nem lesz, de lesz majd máshol.
A kis jégkorszak előtti utolsó, valóban nagy éghajlatváltozás a legutóbbi jégkorszak vége volt. „Ahogy annak vége lett, mi történt? Eltűnt, de legalábbis visszaszorult a vadászó-gyűjtögető életmód, és megjelent helyette a földművelés, az állattenyésztés, és ez olyan szinten átalakította az egész emberi társadalmat, ahogy azóta semmi” – mondja Galántai. A jövőkutató szerint tehát innentől nem az a kérdés, hogy van-e globális felmelegedés, hanem hogy olyan szintű átalakulásokat eredményez-e majd, mint ahogy Európa átalakult a kis jégkorszak alatt, amikor azért az alapvető berendezkedés megmaradt, vagy olyat, mint amikor hirtelen gyűjtögetőkből földművelőkké váltunk.
Vagyis megint oda lyukadunk ki, hogy Stephen Hawking legalább csúsztat: „Nem biztos, hogy rosszul jövünk ki ebből a felmelegedésből, az a kérdés, hogyan csináljuk. Ha jól meg tudjuk oldani, globálisan tudjuk kezelni a populációnövekedést és az energiafelhasználási vonzatait, akkor úgy gondolom, hogy Stephen Hawking állítása nem igaz, mert így nem lesz rajtunk kényszer. Azt kívánom, hogy aki akar, és elég gazdag lesz hozzá, az a 22. században menjen el a Marsra, és kolonizálja, önszántából. Én is szívesen tenném, de nem azért, mert nincs más megoldás, hanem mert lenne kedvem hozzá.”
