A hét receptje: Zöld peszto
„Erdőben, mint szőnyeg. Csokor körül, mint gyöngyvirág. Tányéron, mint spenót. Ételben, mint fokhagyma.” Na, mi ez? Persze, hogy a medvehagyma.
„Erdőben, mint szőnyeg. Csokor körül, mint gyöngyvirág. Tányéron, mint spenót. Ételben, mint fokhagyma.” Na, mi ez? Persze, hogy a medvehagyma.
Nem kis dilemma, hogy ez idő tájt böjtöljünk, fogyókúrázzunk, tisztító kúrázzunk vagy ünnepeljünk. Mert mégis csak ritka, jó hosszú hétvégénk van, kerülhet valami tartalmasabb is az asztalra, pláne stílusosan, Kossuth módra.
Bakszakáll, pozdor, téli spárga, szegények spárgája – ez mind a feketegyökér, ami az átkos ötvenes években még ugyancsak gyakran előfordult a falusi piacokon, s persze a konyhákon. Aztán amint fejlődött a szocializmus, úgy tűnt el. Mostanság viszont a csúcsgasztronómiában mutatkozik.
Mi okozza a törököknek az egyik legnagyobb gyönyörűséget? Ne tessék félre érteni, ez egy gasztronómia rovat, mi másról is lehet szó, mint egy kis csábító finomságról. A mi asztalunk a konyhában van, ha a tálnyi édességgel netán a hálószobában kötünk ki, akkor megtanultunk lokumot csinálni.
Biztosan sokan vagyunk, akiknek a csirkeszárny gyerekkorában csak aprólék volt, amivel a leves készült, és legfeljebb a nagymama kotorászta ki a tálból. Mi meg igyekeztünk kikanalazni a húsosabb részeket, és a májat meg esetleg a zúzát.
Nem állítjuk, hogy a kocsonya a legdivatosabb étel. Pláne, ha nem urizálunk aszpikba bújtatott csirkével, libával, hallal, hanem bevállaljuk a disznóságot. Na, pont ettől lesz állati jó.
Az vesse rám az első követ, aki ilyen tájt csak és kizárólag szigorúan ragaszkodik a saját, szezonális gyümölcseinkhez, s az első üvegházi eper megjelenéséig legfeljebb almát eszik. Én bizony lelkiismeret-furdalás nélkül megveszem a narancsot. Tessék felháborodni, vagy velem tartani a konyhába. Netán felháborodva velem jönni, aztán megnyugodni egy szelet illatos, narancsos süteménytől.
„Vagyok minden lében kanál, minden toron tál”- ezzel a mottóval kaptunk levelet egy kedves gasztromán olvasónktól. Olyan mosolycsalogató ízességgel s egyszerűséggel osztotta meg velünk pár konyhai kalandját, hogy úgy gondoltuk, mindenkire ráfér mostanság egy kis gyomorcirógató kedélyesség. Így az első hét receptjéből rendhagyó módon mindjárt kicsit-nagyon más és több lett. Vigyázat, csilimániás!
Az év utolsó napján buli van. Ilyenkor nem vacakolunk ölbe terített szalvétával, késsel-villával, porcelántányérral. Jövünk-megyünk, fél kézzel felkapunk valamit az asztalról. A másik kezünkben úgyis ott a pohár.
Meg vannak számlálva a napjaink, sőt már az óráink is. Bevásárló listával a kezünkbe tépázzuk az idegeinket meg szeretteinkét, még mielőtt egymás nyakába borulnánk a karácsonyfa alatt. Nincs más hátra, mint egy nyugtató, illatos vízfürdő. Nekünk és a narancspudingnak.
Alma és banán szinte minden háztartásban akad ilyen tájt. Cukor, liszt, tojás meg valószínűleg mindegyikben. Ennyi hozzávaló már elég is lenne egy jó kis meleg desszerthez.
Kezdetben vala a kínai büfé, ami aztán bámulatos sokszorozódásról és uniformizálódásról tett tanúbizonyságot. Sokan meg is untuk, és más konyhákba kezdtünk beleenni. Egyik kedvencünk lett az indiai, ami szerencsére még nem süllyedt a körúti hókuszpókusz globál etetők színvonalára. Az meg pláne tuti, amit otthon csinálunk. Most kókuszos garnélakarit.